Nyár van, uborkaszezon, nem történik semmi. Mi is csak farmolunk, ikszpére megyünk, ezért Tóta W. után most ráfikázunk a balliberális kultúrfölény másik velünk élő szobrára, Sárgabajszú Kálmány Gyurira, a nem olvasom-nem érdekel, de írok róla- féle minőségi publicisztika feltalálójára, a magyar ugar felettérzett dragon keserűségét Magyar Narancsba fojtó himihumi értelmiségire. Stílusparódia következik.
A Magyar Narancs a kulturálatlan, agresszív és
gondolkodás-ellenes mai magyar valóság része. Nem kell tehát csodálkozni.
Egy kedves ismerősöm mulatságos és szomorú életképet közölt
a Facebookon baloldali pártelnökökről szólt, akik folyton veszekszenek, és
közben árad tőlük a nagyon ócska zene, mindig ugyanaz a pár szám. A szocibbik
lompos, elhanyagolt, egész nap otthon iszik; az európéer meg nyiszlett,
affektáló, rosszul fizetett bölcsész. Egyetlen tevékenységük (szórakozásuk?),
hogy marják egymást, és közben üvölt mindig ugyanaz a pár alternatív fos –
melegszerelemről, Afrikáról, szexről, drogról meg ilyesmikről.
Rettenetes, elkeserítő és vicces.
Az elmúlt évtizedekben sok nagyszerű magyar író tárta
fel ezt a mélyvilágot – nem, a „feltárta” nem is jó szó,
inkább azt mondanám: fel-felvillantották, kisebb-nagyobb ízelítőt adtak a
reménytelenség, kulturálatlanság, sivárság, szomorúság magyar
valóságából. Elég Csurka Istvánra, Döbrentei Kornélra, Pozsonyi Ádámra
gondolni, meg még számtalan nagyszerű íróra, novellistára, akik a Magyar Naplóban és
egyéb fórumokon publikálnak. Valamennyi más, és mégis valamennyi olyan ismerős:
kietlen, elkeserítő világ, amelyen azért jót nevetünk is olykor – rossz
lelkiismerettel, és talán inkább a ráismerés öröme miatt. A legtöbbször a
szegény emberekkel, az anyagi javaktól megfosztottakkal, a műveltség és az
előremenetel esélyét is elveszítettekkel fonódnak össze ezek a képek: kavarog
bennünk a szánalom és a düh, a kétségbeesés és a megvetés, az idegenkedés és a
félelem.
Tudatosítsuk, hogy hasonló érzések kerítenek hatalmukba akkor is, amikor
ilyesfajta kép jön velünk szembe az interneten:
Nemcsak az a baj, hogy a „liberális” „baloldal” médiájának
„zászlóshajója” előáll ezzel az ízléstelen idiotikus képpel– kell a
kattintás és aztán a nyomtatott szám utáni bevétel. (Két vélemény a
sajtókampányról itt meg itt.) - Béla, hogy lejárja
a reggeli fingatós vegan-fasírtot meg a licsiturmixot, sortot ránt, és elballag
a kioszkba, mit írnak ezekről a nácikról, megint valami demokráciás ügy,
ezek akarják korlátozni a normális emberek szabadságát, vazze? A Magyar
Narancs megírja az igazságot, jóravaló liberális gyerekek, a tököm tele van a
fasisztáskodással, még ebéd előtt pár gé cucc, közben átfutom, ha még
agyamnál vagyok – Hanem az a baj, hogy ugyanaz a képlet, mint a homáros, tini
pop-rock aláfestésével civakodó baloldali pártelnökök esetében: mélységes
kulturálatlanság, kilátástalan butaság, a gyűlölködés mint a szórakozás
netovábbja.
Hogy csak a megalázottak és megszomorítottak világa volna ez? Á, dehogy. A
középosztály, amely (még) megengedheti magának, hogy egy hetilapot (olykor)
megvegyen, vagy van internet-kapcsolata, betol egy (talán valamivel jobb) zenét
a megfelelő lejátszóba, és őrjöng egy jót azon, amit a képébe tolnak. Semmit
nem ért abból, ami körülötte és vele történik, a felszabadult nácizás (fasisztázás,
trappolóbakancsozás, orbánozás, bármi) karbantartja a lelki háztartást,
ennyi elég is. Elfelejtjük az élet értelmetlenségét, az üres napokat és
estéket, a művelődés, a tudás és a szépség esélytelenségét, az emberi
kapcsolatok hiányát.
Van ok az elkeseredésre!
Na hogy tetszik Kálmán C. György? Nekem nagyon…
x
