Aki kurvának megy, ne sírjon, ha… Nagy port felvert Kulturkampfos posztunk kapcsán elég furcsán alakultak a fejlemények. Ugyanis a legtöbb kardlapozást – amúgy érthető módon – saját sorainkból kaptuk. A múlt
héten pedig a Mandineren kapott egy utánlövést, amire most válaszolunk is.
Az szinte mellékes az ügy
szempontjából, hogy esetleg valaki az általunk felsorakoztatott tényekkel is minimálisan törődhetett volna akkor, amikor elküldött minket a nemzetiségileg és
munkakör alapján is meghatározott anyánkba a cikk kapcsán. Az
általunk – valóban – pongyola lazasággal, sokszor csak stiláris megfontolások miatt felhozott tényekkel ugyanis kevesen vitatkoztak. Ennek ellenére kaptuk
az ívet rendesen, miszerint nemzetáruló dezertőrök voltunk, amikor elirányítottuk Kerényi papát Tormay Szészil nénivel együtt a búsba.
Valahol a bőrünkön éreztük szegény Szabó Dezső bá keresztjét, hisz ő volt még amolyan igazi vállalhatatlan
figura, mint amilyennek mi mutatkoztunk a cikk után. Dezső bá persze igazi
troll volt, legtöbbször igen nehezen lehet egyetérteni vele, de legalább vállalta a dolgot.
Mi is így teszünk: vállaljuk amit írtunk. Mert ugye van ez a Kulturkampf,
amiben már régóta elegáns asszókat osztogat a gaz komenistáknak a szintén álnévbe
burkolódzó másik maszkos vigilante, bizonyos Aristo, akinek munkásságát a
Mandíneren nagy örömmel és boldogsággal olvasgattuk. Tettük egészen addig, amíg
múlt héten meg nem kaptuk a magunkét tőle. Burkolt és elegáns formában ugyanis
ő is leoltott minket, miszerint mi az olvasóink vélt vagy valós homofóbiájára
játszva, a Hetek újság színvonalán fröcsögve alázzuk ezt a remek asszonyt,
Szészilt, a Kulturkampf pyrroszi győzelmét aratva, aláfeküdve a fűzfapoétákat
hájpoló komenisták szándékainak. Az minimum, hogy öngólt lőttünk szerinte, de
valójában végzetes hibát követtünk el, amikor nem láttuk át a Szészil néni
mögötti stratégiai jelentőséget.
Nos, igazából el tudjuk dönteni
mi is lehetne a különbség Pyrrosz és Paulus között, ezért nem feltétlenül van
szükségünk Aristo fárasztó törileckéjére. Valahogy azonban úgy érezzük, hogy a
kedves szerző azt hiszi, a mi valóban olyan ostobák is vagyunk, amilyen rondán
írunk, ki kell ábrándítsuk. Épp emiatt annál is kevésbé értjük a felvezetést,
mert ha a bírált cikk szempontjából nézzük, a hatalmas áldozatok árán aratott
győzelemből forduló hadi szerencsét illetően
nem sok különbség mutatkozik az ókori és legújabb kori eseménysor között. Legjobb
tudomásunk szerint ugyanis Sztálingrádot a németek 1942 november 18.-ra a
Mamajev Kurgan kivételével gyakorlatilag elfoglalták, tehát a csatát,
Pyrroszhoz hasonlóan, ha úgy tetszik
megnyerték. A tél lett a vesztük, s ezzel fordult meg a hadiszerencse is.
Pyrrosz szavaival élve olyan győzelmet arattak, amibe belevesztek. De nem
vagyunk hadtörténészek, csak így na. Hülyék se. A másik ok, ami miatt nem
kezdtünk – Aristohoz hasonlóan – hosszú törileckébe az volt, hogy Sztálingrád
számunkra a „felesleges esztelen vérontás” metaforája volt. Annak szántuk
mindenesetre. A hadi racionalitás ugyanis
nem kívánta volna meg, hogy itt rendezzék meg minden idők legvéresebb csatáját,
de a propaganda szempontjából kiemelt fontosságú volt. A komplett Wehrmacht
tudta, hogy kb. a rolót lehúzhatják, az oroszok meg azt, hogy beleékelődni
Sztálingrádba kb. öngyilkos kamikaze-akció, a valóságtól elszakadt Hitler a
Sasfészekben, Sztálin meg Szibériában verte az asztalt, hogy márpedig
Sztálingrádot el kell illetve vissza kell foglalni és punktum. Ergo egy idő
után emberek mészárolták egymást, miközben hátulról a sajátjaik hajtották őket
a biztos halálba úgy, hogy tudták, hogy valójában egy húsdarálóban őrlődnek
értelmes ok nélkül.
Ezért amikor Tormay Cécile néni
kapcsán előjön a Kulturkampfban betöltött szerepünk, magunkat leginkább egy
szétlőtt kapualjban rekedt katonaként látjuk, aki holmi propagandisztikus célokért
került két tűz közé. Aristo szerepe kétes számunkra, mert nem fedi fel
véleményét (azon túl, hogy ízlés dolgában nem kíván velünk vitatkozni )
Számunkra valahol annak a komisszárnak a képét ölti magunkra, aki ránk, a
visszavonuló bakákra maga nyit tüzet, merthogy parancs szerint egy lépést se
hátra. Vagy mi. Aristo ugyanis számunkra elég értelmetlen módon védelmezi
Tormay Cécile-t úgy, hogy nem tűnik túlságosan elhivatottnak a tekintetben,
hogy miért is érdemelne szobrot, utcát, új kiadást a nyanya. Egyszerűen nem
értjük. Az egész Tormay-jelenségben ugyanis egy darab olyan Uz Bencét vagy
Krisztusfaragó embert se találunk, ami miatt a szerző megérdemelné azt, hogy
lemossuk róla a jól megérdemelt náci jelzőt, és újra olvasottá tegyük műveit, ahogy
azt mondjuk Nyirő esetében a korábbi cikkben is kinyilvánítottuk. Számunkra
csak valami furcsa propagandisztikus elképzelés mentén nyer értelmet Szészil,
hisz a „jobboldali olajmezők” – csak hogy tovább lubickoljunk a saját kis allegóriánkban
– baromira másfelé vannak. Tormay kapcsán harcolni olyan, mintha Sztálingrádnál
telelnénk. Egyszerűen nem éri meg, miközben iszonyú áldozatokkal jár, hisz
végső soron a vita ugyanúgy a második VH körüli ideológiai elhajlások
jelentőségét firtatja. De Tormay nem egy Ezra Pound, aki amúgy Nyirőnél és
Tormaynál is durvábban nácult be. De ott van mögöttes érték, olyan, aminek a
hatása, ereje többet ér annál, semhogy máglyára vessük a Canticost. De Tormay
nem írt ilyent, és Nyirő sem. Nyirő legalább VALAMIT írt, de Tormay még annyit
sem. Innen nézve meg az egész ügy nem éri meg. Ugyanúgy nem éri meg, ahogy
Sztálingrád sem érte meg. Tormay Cécile nem képvisel akkora értéket. Kerényi
meg egy szobában sikítozik, hogy márpedig egy lépést se hátra. Mi meg ott
vagyunk a patchwork tarkaságú szociokulturális közegünkben, és próbáljuk
megérteni, hogy mitől lesz jó, ha Tormay Cécile nénit rehabilitálják, és kiről
szól a Kulturkampf?
Megkaptuk Aristotól (akinek
érvelését elnézve érthető, hogy miért nem –telész a neve vége.) hogy mi úgymond
összemossuk a meleg kérdést, a zsidó kérdést, és Horthy Miklós szerepét a Zichy
perben. Nos, nem mi tesszük, hanem épp az a kor és eszme, amelyik aztán
Sztálingrádba vitt másfél millió embert meghalni, és amelyik felé eléggé
barátságos érzelmeket táplált ez a hölgy, aki meg történetesen leszbikus volt. Aminek azon
túl nem lenne jelentősége, ha az éppen általa szimpatizált gondolatok
következményeként eme elhajlásért rózsaszín háromszög járt a csíkos ruhára, meg
koncentrációs tábor és ilyenek. Ő„kivételezettként” nyert bocsánatot, miközben
mások meg nem lettek azok. Íróként lett kivételezett, Szerb Antal meg Radnóti
meg íróként nem lettek azok. Ennyi. Tormay politikai okokból nem lett szétcincálva valami olyan „közerkölcs
pörrel” amivel a mellesleg szopópályára született József Attila és még számos nála fényévekkel jobb író meg lett szívatva. A „tanukat
lefizető” grófúr meg kicsit inkább számolta el magát, hisz azt hitte megteheti
azt, amit a kiváltságosok. Nem mérte fel, hogy ebben a perben nem ő a
kiváltságos, hanem Cécile, tehát simán elmeszelték őt is. Ennyit a „független
igazságszolgáltatásról” a harmincas években.
Meg a vétlen kormányzóról, akinek a rendszerét
hadd ne sírjuk vissza már, ha lehet kérni. Mert szeretjük ugyan a revizionista
nótákat, főleg csaprészegen kocsmában üvölteni poénból, de nem álmodunk
kócsagtollas csendőröket, nem vágyunk nagyságos meg méltóságos, meg mindenféle
urakra. Népi gondolat… Ismerős? Valami Balatonszárszó, meg népi írók, meg ilyen
dolgok. Akiket aztán jól szétcincáltak a kommunisták, amely gondolatnak úgy
tűnik nem nagyon marad hely manapság, mert mindenki épp másik irányú politikai
korrumpálódásuk miatt ódzkodik olvasásuktól. Pedig Darvas József és Szabó Pál
is írtak igazi gyöngyszemeket, pedig belőlük igazi komcsi lett végül. A Fidesz
ezzel az ággal nem törődik, de a baloldal számára is igazából unalmasak és
felejtősek ezek a szociográfiák. Fideszes elképzelések szerint Móricz Zsiga jó
lesz körtérnek, helyette hype-olják Tormay Cécile-t, míg a Jobbik leginkább a konkrétan
vállalhatatlan náci vonalon sündörög, a baloldal meg tolja a saját kis kánonját
60 éve. Ha csak azt tenné, még nem is lenne baj, csak épp a régebben még azért
egészen combos „baloldali irodalmi kánon” is leszűkült a propaganda célokból
hasznos és haszontalan irodalom, művészet témáira.
Tehát lenne itt a jobboldalon
honnan meríteni igazi jófajta irodalmat, s építeni egy egészen széles és
izgalmas művészeti világot a lesilányult baloldalival szemben. Lennének
felfedezhető íróink egész sokan, ráadásul ha az olyan többszörösen
felfedezetteket sem olvassák, mint Kodolányi vagy Kós Károly, akkor miért kell
ide Tormay Cécile? Ki lehetne szabadítani Nagy Lászlót és a Fényes Szelek hozzá
hasonló művésznemzedékét. Ott lehetne a népi írók mozgalmából Féja Géza, Sinka
István, Kovács Imre, akiket simán újra felfedezhetnénk. De nem: Tormay Cécile
kell a Nemzeti Könyvtárba. Érdekelne miért. Valószínűleg ez valami okos
hadmozdulat, hogy minél szélesebbre tolják ki az irodalmi spektrumot, hogy ezáltal
Tormaytól József Attiláig lehessen beszélni magyar irodalomról. Egyesek szerint
ez jó dolog, mert akkor nem lehet már senkit megbélyegezni azzal, hogy
antiszemita, meg szélsőséges, és kitörölgetni valamifajta merev akadémizmus
nevében az „oda nem illő” könyveket a kollektív emlékezetből. Ezen az alapon szavalják újra Váczi Mihályt? Ez
lehet a háttérben akkor, amikor Tormay Cécile kapcsán ilyen harcok törnek ki,
hogy még az olyan daliás kulturtisztek, mint Aristo is megkardlapozzák a berzenkedő
bakákat, akik nem értik a harc célját, irányát, okait.
Mivel cikkéből igazán nem tudtuk
meg Aristotól, hogy az általa vázolt történetben ki is Pyrrosz, és kik a
rómaiak, zárásként maradnánk a kifogásolt Sztálingrád párhuzamnál. Ugyanis a
kulturharcban is tök mindegy, hogy melyik oldalon áll az ember: náci, vagy
kommunista. Ott a „magasban” írók vannak, tehetségesek és tehetségtelenek,
Nyírők, Tormayk, Szabók, Darvasok. Idelent meg csak emberek vannak, akik lőnek
egymásra, és ha megfordulnak, a sajátjaik lövik le őket. Az egész Kulturkampf
ilyen már egy ideje. Tormay Cécile vagy Váczi Mihály? Őszintén: ki nem szarja
le? És ki nem szarja le Kerényit vagy Konrád Györgyöt? Miért pozicionáljuk
magunkat az ő elképzeléseik, agyrémeik, és baromságaik mentén? Miért nem
olvasunk inkább több könyvet?