„Heller Ágnes, Alföldi Róbert és
Dopeman. Ők a főszereplői annak a filmnek, amelyet a svéd köztelevízió
sugárzott október 23-án.” Most Boogieman kicsit visszatájékoztatja a Tutiblog
közönségét Svédországról. Hadd szóljon!
Jobboldali körökben is, de
baloldaliakban aztán pláne, a skandinávok mindig, legalábbis sokszor amolyan
„bezzeg országok”. Bezzeg Dánia, bezzeg Svédország! Ahol a farmerek megélnek a
terményeikből, az emberek decensen polgárkodnak, felhúzzák a nemzeti lobogóikat
a kertben, kedvesek, udvariasak, és ahol soha egy darab kommunista nem rontotta
szét náluk a levegőt. A svédek olyan irdatlan jó fejek, és semlegesek Napóleon
óta, hogy még a második VH-t is csak a hírekből látták, miközben otthon frankó
designcsészéből itták az áfonyaszörpöt. Leszámítva persze azokat, a szegény
skandináv országokat, akiket megszálltak a németek (azaz a svédeken kívül
mindenkit) Ez is csak úgy ment azonban, hogy európai értelmüket, amiben véve
vannak, nem törte meg a náci megszállás, ők végig szuperpolgárok maradtak.
Bezzeg mi…
És itt oldalfüggetlenül előbukik
a közép európai mintervertigheistcomplex. A mi parasztjaink rühösek, a mi
tájaink koszosak, mi persze szervilis módon benácultunk a megszállás alatt
(szűk egy évről beszélünk) Mi nem tettünk semmit a haladás vívmányaiért, minket
szétcsűrtek a komcsik, és stb. Pedig a történelmi valóság nem állhatna távolabb
ennél a szép, és népszerű, és sajnos nem csupán az sztk-várókban , hanem
értelmiségi körökben is elterjedt nézettel. A svédek ugyanis sötét titkokat
rejtegetnek a szöszi burájuk alatt, ami nem csupán az ABBA nevű terrorbrigád
ráeresztése volt Európa klasszikusan kiérlelt zenei ízlésvilágára.
Nos előre bocsátom: a vikingek is
pont azért szeretik kerülni a magyar jobboldalt, amiért a németek. Ez itt egy
trollblog, tehát nem kell kertelni: a svédek szélsőliberalizmussal kompenzálják
az évszázadon át gyakorolt náciságot. Mert bizony, bármilyen kedvesek,
aranyosak most, igazi, hamisítatlan, mocskos nácik voltak anno, jóval hosszabb
ideig, mint a nácik maguk. Nincs mit ezen szépíteni. És ahogy az lenni szokott
minden neofitával, általában a ló másik oldalán keres magának menedéket, így
határolódva el korábbi önmagától. A „múlttal való radikális szakítás” keretében
az egykori Waffen SS-es Günther Grass is olyan szocdem lett, hogy vörösen
fluoreszkál a sötétben. De ő csak egy ismert példa arra, ami a skandináv
országok többségében az alapvető értelmiségi és politikai hozzáállást
meghatározza, ez pedig az intézményes állami náciság kompenzálása.
Mit kell tudni a svédekről? Azon
túl, hogy persze tudjuk: Nobel-díj, IKEA, húsgombóc, ABBA. A műveltebbek tudják
még Gusztáv Adolfot, az Ericssont és az Ace of Base-t is (ahol az énekes csávó
volt szkinhed korábban) de ez már lényegtelen. Kezdjük Nobellel. Bár manapság
már a Nobel-díj – főleg annak „bölcsész” ágazatai, tehát a Béke és Irodalmi
Nobel-díjak a globális baloldali és liberális politikai oldal kizárólagos
játszóterei, a díjalapító feltaláló egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű
humanista. Alapvetően embergyűlölő volt, hatalmas Nietzsche fanatikus, ateista,
és a kor radikális politikai nézeteinek követője. Megházasodni soha nem
házasodott meg, de az irdatlan vagyont, amit aztán halálakor a díj
magalapítására szánt, tulajdonképpen nem épp erkölcsös üzletpolitikával
szerezte. Ő volt a XIX. század végének legnagyobb fegyverneppere. Bár a
hivatalos életrajzok szeretik a dinamit „polgári” hasznát kiemelni, de hát
attól még tudjuk, hogy ezzel főleg az emberek egymást robbantgatták, és nem
feltétlenül a kőbányákat, bár azokat is. Ezen kívül több más fegyverrel
kereskedett az oroszoknak, és gyakorlatilag bárkinek, akinek valami kellett,
amivel lőni és robbantani lehet. Ebből a pénzből lett a Nobel-díj.
Aztán az IKEA. A jó öreg Ingmar
Kampradról 1994-ben derült ki, hogy 1942-től tagja volt a németbarát fasiszta
Nysvenska Rörelsen mozgalomnak. Egészen 1945 szeptemberéig kitartott az Ügy
mellett. (Ugye tudjuk, hogy májusban a háborúnak vége volt?) A világ ma egyik
leggazdagabb embere ráadásul tagtoborzással és pártfinanszírozással
foglalkozott a Mozgalomnál: hiába, az üzleti érzék mindenütt kiütközik. Majd
amikor az említett húsgombócokat majszoljuk, és bajlódunk az asztallábbal,
mindig jusson eszünkbe a jó öreg Ingmar, aki köztudottan alkesz is, nem csupán
a leggazdagabb szabad lábon élő igazolt náci. Az ABBA „Mamma Mia” című száma a
Dán Nemzeti Párt (az ottani Jobbik) bevonuló száma volt 2010-ben, amiért
elvileg a zenekar tagjai pert akartak a nyakukba akasztani, de végül nem lett
az ügyből semmi. Szóval picit ők is belekeveredtek a széljobb ügyeibe, bár az ő
bűnük inkább a diszkó-korszaknak nevezett ízlésholokausztban való
kulcsszerepük.
Szóval, bár Svédország konkrétan
nem vett részt a második világháborúban, szerepe a XX. század eme nagy
kataklizmájában koránt sem olyan egyértelmű. A történet kicsit összetettebb: ez
volt ugyanis az időszak, amikor a svéd politikai rendszer, többek között véres,
sokszor összecsapásokkal tarkított események során a húszas évekre olyan
kétpártrendszert hozott létre, ahol egy lájtosabb szocdem és egy radikálisabb,
„kommunista –szocialista” párt kezdte el képviselni a népet. Így vált
Svédország minden baloldali álomföldjévé. De milyen volt ez a baloldal? Míly
meglepő: a harmincas évek egyre radikalizálódó közegében épp a korábban
kommunista bázisú „balabbik baloldal” kezdett egyre inkább a kontinens fasiszta
mozgalmai felé kacsingatni. A sztálinista komcsik közül kivált Szocialista Párt
lett a svédek számára a nácibarát szekció. Hát ilyen volt ez a baloldal. A
legkeményebb ellenállásba a Konzervatívok részéről ütközött Európa „haladó”
nézeteinek, a kommunizmusnak, a szocializmusnak és a fasizmus eltérő formáinak
beáramlása, de ezt az irányzatot a harmincas évek elején lemosták a színről
a különböző baloldali pártok.
A „mérsékelt”szocdemek lettek az
irányítói a folyamatnak: miután a keményen náciellenes, konzervatív Arvin
Lindmann megbukott, a szocdemek koalíciója révén a középutas(-nak kikiáltott)
Per Albin Hansson került hatalomra. Ő ugyan nem volt annyira komcsi és náci, mint
baloldali ellenzéke, mely sztálinistákra és nácikra oszlott, de nem is volt
annyira németellenes sem, mint a konzervatívok. Egy furcsa hibrid rendszert
üzemeltetett a harmincas évek nagy részében, és a második világháború alatt is,
melyet kritikusai „szociális fasizmusnak” neveztek. A fasizmus korporatív
eszméit, és a szociáldemokráciát kombinálta, megsózva némi fajelmélettel is.
Hivatalosan Svédország amúgy kétkulacsos politikát folytatott: a német hadsereg
simán használta a svéd vasutakat, és a svédek ipari nyersanyagot szállítottak a
németeknek. Churchill úgy jellemezte ezt, hogy a svédek mindkét felet – őket és
a németeket – kizárólag a profitért voltak hajlandók segíteni. A megmentett
zsidókat is durván lenyúlták több esetben, ha meg nem tudtak fizetni, kanyar
nélkül dobták fel őket a Gestaponak. Az angolok is csinálhattak ezt-azt svéd
segédlettel, mint például menekültek kiképzését a felszabadító alakulatokba:
amíg fizettek. Hát szép.
Visszatérve: ez a kormány volt
az, amelyik 1934-ben (!!!) a Szociáldemokraták (!!!) javaslatára elfogadta a
Sterilizációs Törvényt, ami lehetővé tette, hogy mentális betegek, örökletes
betegségben szenvedők, vagy szimplán nem elég fajtiszta egyedek államilag
sterilizációra lehessenek kötelezhetők. A számok valahol 100 ezer körül
lehetnek a 10 milliós Svédországban. A cucchoz persze „beleegyező nyilatkozat”
kellett, de egy elmebetegnél ugye hogy is lehetne ilyent hitelt érdemlően
kiállítani? Ugye értjük: nyílt titok, hogy ez egy kényszersterilizációs program
volt. A svédek 1934 és 1975 (!!!!) igen 1975 között több embert sterilizáltak,
mint a nácik Németországban. Konkrétan sterilizálták az összes svédországi
cigányt például. Olyan politika, ami leginkább a Jobbik álmaiban teszi
Svédországot „bezzeg országgá” de nem a jóérzésű polgáréban.
Hitler a maga fajelméletét, és
azt az ötletet, hogy Németország lakosságát a szőke kékszemű irányba módosítsa
adminisztratív állami eszközökkel, a svéd gyakorlatból emelte át. Igen,
gyakorlatot mondtam. A svédek ugyanis a sterilizációs törvények alkalmazása
előtt már 1909-ben pénzelték a „Svenska sällskapet för rashygien”-t azaz a Svéd
Eugenikai Intézetet. Ebből nőtt ki az Uppsalai Egyetemenen az a Fajbiológiai
Intézet(SIFR), amely 1922-ben elsőként a kontinensen, mintául szolgál a hírhedt
náci intézeteknek is. Első volt, de utoljára is szűnt meg 1958-ban (!!!!) Az
amúgy egy bukott kommunista rezsim serénységével felszámolt archívumában, amit
Európa egyik leghírhedtebb és legszókimondóbb antiszemitája, Herman Lundborg
alapított meg, arra lehet következtetni, hogy részletes adatokkal rendelkeztek
a Svédországban élő kisebbségekről. (!!!) Kiterjedt kutatásokat végeztek
abszolút fajelméleti alapokon. A nácik is átvették többszázezer tételes híres
fotógyűjteményüket, amit készséggel bocsátottak berlini testvérintézetük
rendelkezésére a háború alatt. Hogy miért, azt ne akarjuk tudni…
Nos hát ilyen cifra múlttal a
hátuk mögött szegény svédeknél nem csoda, hogyha a hatvanas-hetvenes évektől az inga épp a másik irányba kezdett
el kilengeni, és most pont az ellenkezőjét igyekeznek megvalósítani a XX.
századi gyakorlatnak. A csontvázak
folyamatosan hullanak ki a szekrényből. Legutóbb épp a stockholmi városháza
keveredett egy „listával” kapcsolatban kínos helyzetbe, mely listán az utóbbi
évek Svédországba érkezett „napbarnított” bevándorlóit tartották számon. A
vezetőség persze tiltakozott, de ilyen történet után nem csoda, ha van is
miért, lévén a svédországi cigány népességből hiányzik egy-két generációnyi
purdé, köszönhetően a korábbi –ismételjük meg -
állami kényszersterilizációs gyakorlatnak.
Tehát amikor a német sajtó jól
elveri a port hazánk náciságán, vagy épp a svédek szörnyülködnek, akkor immár
legyünk tisztában azzal, hogy igazából nekik van okuk mi miatt szégyenkezni.
Bár Raul Wallenberg mindig a mi hősünk is lesz, de ő más volt, mint számos
honfitársa. Szögezzük le, a legtöbb magyar Igaz nem pénzért mentett zsidókat.
Ahogy a lengyelek sem. Nálunk az állam soha nem szponzorálta emberek
kényszersterilizálását, és nem készültek hivatalos felmérések éveken át a
felsőbb és alsóbbrendű fajokról. Nálunk Szálasi és az ő kis csapata alig pár
hónapot, és nem évtizedekig kormányozta az országot. A lenácizott kormányzó meg
olyan volt, mintha Európa közepén egy keményebb kötésű Arvin Lindmann-irányvonal
maradt volna érvényben, A Gömbös Gyula-fazonú szociális fasiszta vezetés nálunk
epizód volt, nem olyan politikai korszak, ami kitartott volna a háború után még
10 évig.
Továbbmenve: nem Horthy nevét
viseli köznévként a „quisling” kifejezés, hanem Norvégia náci bábállamának
vezetőjét, aki ha lehet úgy fogalmazni túl is kompenzálta picit a megszállók
kívánalmait. Miközben a magyarokat se a szövetség, se a megszállás nem
„nácította” be, addig a norvégoknál és dánoknál ez nem mondható el. Quisling
politikai pályája, mely a kommunista szervezkedéstől egészen a háború előtti
norvég védelmi miniszterségig vitte jóval cifrább és sokkal inkább az akkori
politikai fősodor része, mint Szálasi 1944 októbere előtti bohóckodásai. Ennyit
a vikingekről. Tehát nekünk, itt, Magyarországon még akkor sincs okunk
szégyenkezni, ha a mi egykori nácijaink (már ha még élnek) csupán
nejlonszvetterben szaratják a kutyáikat a panelházak tövében, és nem a világ
leggazdagabb emberei közé tartoznak. De hát ugye régi mondás: mindig annak nagy
a szája, akinek van mit takargatnia. És a skandinávoknak bőven van mit…