Antall vs. Orbán: az arisztokrata és a tökös protestáns

Húsz éve hunyt el Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök a szovjet megszállás után. A ma aktív, fiatal felnőttek generációja többsége számára ez főleg a Kacsamesék félbeszakításáról emlékezetes, mint egyfajta kollektív élmény. Most egy harmincas szerző fog írni egy olyan politikusról, aki leginkább a nagyszülei számára volt érthető.

Antall József a fiatalok számára már csupán a történelemkönyvek lapjain látható személy, az idősebbek megítélése sokszor talán méltatlanul marasztalja el őt. „Minden a paktum miatt van” – szokták mondani manapság jobboldali körökben. „A lusztrációs törvény elmaradása miatt tudtak visszajönni a kommunisták!” „Nem volt elszámoltatás! Ezért olyan erősek a mai napig!” hánytorgatják fel neki. „Einstandolta az MDF-et.” mondják róla azok, akik a széthulló rendszerváltó jobboldal törmelékei alá szorulva keresnek felelőst. Pedig ma már senki sincs ebből a társaságból: nincs már MIÉP se, nemhogy MDNP, és az MDF-ből is JESZ lett. 

Aztán jön Gordonka és elkezd harsányan antalliörökségezni. Ez maga a vég. Az „antalli örökség” – egy olyan dolog, amit igazából mindenki szeretne, de ugyanakkor szabadulni is tőle picit. Ki volt számunkra Antall József, és miért van az,hogy bizton állíthatjuk: Orbán Viktor semmiképp sem Antall 2.0. A rendszerváltás környékével együtt alig 4-5 évet kaptunk Antall személyéből, és politikai karrierjéből. Őszintén szólva nem volt ideje politikailag kifutni magát, hisz alig választották meg miniszterelnöknek, amikor diagnosztizálták nála a rákot. Nem mondott le, végigcsinálta, de a nagybetegen esküt tevő miniszterelnök a lelke mélyén tudta, hogy csupán egy feladatot fog tudni véghez vinni, nem többet.

Nem tudjuk, hogyha egy ereje teljében lévő Antall Józsefet kapunk, hogy alakul a magyar politikatörténet, lett volna-e egyáltalán Orbán Viktornak esélye arra, hogy a magyar jobboldal arcát meghatározó személlyé nője ki magát. Mert be kell vallani, hogy a magyar jobboldalnak mindig is két arca volt, s ezt képviseli Antall József és Orbán Viktor. Mindig volt Széchenyi és Kossuth, Deák és Teleki, ez a két arc, akik a történelem sorsfordító pillanataiban alkottak szövetséget úgy, hogy mindeközben fontos kérdésekben különböztek. Az MDF-en belül is volt „népi – úri” vita: a kilencvenes évek nácijává marginalizálódott Csurka István útja mutatta leginkább ezt meg. A magyar történelem egyik sajátsága, hogy mindig volt egy olyan erős ellenpont, legyen az a Habsburg, az orosz, vagy épp a posztkommunista baloldal, hogy ezzel az ellenponttal szemben mindig egy platformra került a magyar jobboldal e két csoportja. Antall katolikus volt, Orbán (és Csurka is) református. Antall katolikus jobboldala ma az orbáni „református jobboldal” alá rendeződött.

Nem sokáig fértek meg egy pártban - a  jobboldalon belüli "népi-úri" vita hamar kiéleződött

Antall József a magyar úri világ képviselője volt. Egy szétszaggatott és megnyomorított politikai osztály mentalitását örökítette tovább. Antall József a demokratikus elkötelezettségű, nyugatos konzervatív, katolikus középosztály gyermeke volt. Felmenői közt több volt országgyűlési képviselő, miniszter, és egyéb figura, tehát ő valójában egy furcsa reliktum volt, egy élő anakronizmus a maga módján, hisz ez a politikai osztály volt, amelyet Rákosi és Kádár kivégzett, megsemmisített vagy emigrációba kényszerített. Az anekdota szerint, amikor Németh Miklós átadta a (csonka) aktákat Antallnak, azt mondta: „Ezek alapján csoda, hogy nem végeztünk ki…” . Szóval innen indul ez a történet. Ez nem jelentette, hogy ne lett volna a magánéletben egy remek humorú, élénk elméjű ember, de a sajtóban megmutatkozó zártsága, merevsége, modora kétségtelenül mutatta azt, hogy a magyar demokrácia 40 év hibernációból ébred újjá. És talán még félt is. Hogy ne félt volna? 

Amikor Antall József miniszterelnök lett, olyan, hogy „jobboldal” nem létezett. Nem volt minek legyen jobboldala, hisz az állampárt „jobboldala” valójában a kőkemény ortodox kommunistákat jelentette. Az SZDSZ-Fidesz alkotta „liberálisnak” nevezett oldal egy teljesen heterogén masszát alkotott, tehát nem lehetett azt se tudni, ki kivel van. 40 év szisztematikus és módszeres szétverése, asztaltársaságokká izolálása, megtörése, megfigyelése volt a „jobboldal” mögött, s Antall József, valamint az ő csapata, a volt munkaszolgálatos Szabad György, vagy az egykori tanítvány Jeszenszky Géza, a bölcsész és jogi szakmákban elbújó egykori deklasszált, majd visszakapaszkodott középosztály elemei nem is lehettek hozzáértők, profik, korszerűek vagy menők. Antall látta ezt, és megalkotott egy olyan kormányt, amelyik leginkább az 1948-as konzervatív kormányhoz hasonlíthatott volna. 40 év késéssel.

Ez a politikai formáció – azon túl, hogy maga Antall nevezte „kamikaze kormánynak” – nem is lehetett volna hosszú életű. Nem lehetett volna soha néppártot, jobboldali tömböt létrehozni az MDF-ből, mert a szerepe végig csupán az volt, hogy Antall József révén megmutassa az európai közösség számára azt, hogy Magyarország képes az európai nemzetek sorába visszatérni 40 év szisztematikus pusztítása után is. A paktumok, az alkotmányosság újrateremtése, és mindazok, amikre manapság hivatkoznak, ezt a célt szolgálták. Antall József a katolikus polgári jobboldal embereként természetesen alapvetően egy konszenzusosabb, megfontoltabb és hosszútávon gondolkodó politikát képviselt. A bethleni nemzeti liberalizmus örökén haladt. Egy olyan politikai kultúrát képviselt, amit most is sokan szeretnének (igény lenne rá), mert valóban hiányzik a magyar politikai életből. Kérdés, hogy az igény mellé többség is teremthető-e ma egy ilyen bonyolult, árnyalt, lassú, intellektuális politika mellé. 

Valószínű, hogy 1990 egy ritka pillanat volt az európai politikatörténetben is, hisz Amerika ekkor már túl volt a Kennedy-Nixon vitán, Ronald Reagen-en, és arrafelé már rég a „média” határozta meg a tömegdemokráciák politikai folyamatait. Antall hatalomra kerüléséhez egy rendszerváltás kellett, soha más körülmények közt nem kerülhetett volna hatalomra egy ennyire médiaidegen figura. És ez egyben a médiademokrácia átka is, hisz Antall József intellektusa gyakorlatilag halálra van ítélve benne.  Az angolos áthallásokkal „faceliftelt” JESZ – Antall pártjának méltatlan utóda – ezt az űrt képtelen pótolni. Mert Antall József nem volt egy gerinctelen ember, mint azok, akik politikai örökségét most szeretnék magukévá tenni. Antall József gerinces, kemény jobboldalisága miatt lepereg a bajnai-féle híg imposztorokról, röhejes próbálkozás egy debreczenitől vagy gréczytől az antalliörökségezés. Szánalom.



Az az ember azonban, aki méltán veszi szájára Antall József nevét, egyike azoknak, akik nem tartanak igényt az „antalli örökségre”. Egyben ő az, aki talán egyedüliként tiszteli is és érti Antall Józsefet. Ez az ember Orbán Viktor, aki viszont Antall József legkeményebb ellenzéke volt. Méghozzá keményebb, mint amilyen most neki van. Nem voltak soha egy pártban, nem jönnek egy családból. Orbán a „homo novus”. Az a „self made man” amelyik egy Antall-féle háború előtti polgár számára mindig is gyanús volt, hisz az ő politikai osztályának uralmát elsőnek épp ezek az emberek tették zárójelbe. A legendák arról szólnak, hogy odaszólította halálos ágyához Orbánt, és hogy az a beszélgetés volt, aminek a révén Orbán jobbra tolta pártját, és végül átvette az „űrt” ami Antall halálával teremtődött. Ez persze legenda, és 2013-ban felesleges is ezen filozofálni, hisz ma már van jobboldal: erős, egységes, kormányképes, sőt immár rezsimképes! Az a gyűlölet és félelem amit a baloldalból Orbán kivált, valami olyasmi, amit Antall iránt sosem érzett, viszont ami képes volt Csurkából nácit faragni. A Habsburgok sem Széchenyitől féltek, az csak egy bolond, egy habókos arisztokrata –pont úgy, ahogy Antall meg beteg bohóc, vén szivar. Kossuthtól, akivel amúgy Széchenyi is örök „harcban” állt, már volt Ferenc Józsefnek is félnivalója, hisz bár nevezhettük populistának, hiúnak, beképzeltnek, önjárónak, de beszédeivel, karakterével mégis képes volt hadsereget toborozni, és kiverni az osztrákokat az országból. Ilyen figura Orbán is. Tökös protestáns népvezér.

Kossuth Lajos és Széchenyi István

Antall azonban, amikor 3 évre a Sorstól megkapta a lehetőséget kormányozni, úgy gondolkodott, mint Széchenyi. Nem törődött a posztkommunista baloldal direkt szétverésével, és ezt fel is róják neki. Nem azon gondolkodott, hogy miként zúzza szét az ellenséget, hogyan vegyen elégtételt az őt ért sérelmekért, megaláztatásokért. Ő Széchenyiként azon munkálkodott, hogy elvesse azokat a magokat, amikből kinőhet majd egy új jobboldal. Elhintette a nemzetben gondolkodás magvait, mint „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke”. Elhintette az európai integráció magvait, mint az az ember aki kezdeményezte a Varsói Szerződés felmondását. Képes volt meghozni a szükséges áldozatokat egy pozitív célért, és vállalta a megnemértettség keresztjét is. Nagyon nagy ember volt. Ha nincs Antall, nincs Orbán, ez tény. De ha lett volna Antall tovább, lehet, hogy akkor sincs Orbán. 

Orbán a plebejus-népi politika örököse. Balatonszárszó jobboldalának, a „puszták népének”, Móricz Zsigmond világának örököse. A magyar „úri” jobboldallal együtt szétvert, de attól gyökeresen más utakra kényszerített és eleve más szocializációban létrejövő család tagja. A „népi gondolat” nem volt olyan szisztematikusan deklasszálva és szétverve, mint a katolikus polgári ethosz. De a paraszti világ messze volt az úri világtól mindig is. Korrumpálás, bedarálás, társutasítás, átértelmezés volt a sorsa, vagy a direkt lenácizás, vagy a társutas baloldalivá tétel: Szabó Dezső és Veres Péter útja. A plebejus világ számára a padlássöprés és tészeszesítés élménye is maradandó volt, de az „ügyes református gazda” megoldotta ezt a kommunizmus dolgot is, ahogy tette ezt évszázadok óta, amikor a Habsburgok,  vagy bárki vegzálta. Hozzászokott, hogy ő mindig „rossz” legyen. Orbán az okos református paraszti világ szülötte, ami ha úgy tetszik évszázadokon át volt szöges ellentéte annak, amit Antall szocializációs közege képviselt. Az „úri világ” és az „urbánus világ” mindig sokkal jobban értette meg egymást, mint e kettő közül bármelyik a „népi” világgal. De Orbán a „nép fia” és épp ezért néppártot is hozott létre a baloldalon, nem valami elitista konzervatív értelmiségi klubbot. Ezek a különbségek megvannak ma is, és meg is lesznek. De a nemzet sorsfordító pillanataiban ez a két, egymással ellentétes felfogású csoport mindig összefogott. Antall halála után pártjának maradékai és a feltörekvő Fidesz, amely – érdekes módon – majdnem annyit köszönhet Antallnak, mint a népi gondolatnak, végül összefogott, és nyert. Kétszer is, de a történelmi elégtétellel felérő módon 2010-ben. Reméljük 2014-ben is így lesz. Elvégre Antall és Orbán, még ha eltérő mentalitást is örökítettek tovább, valójában egy célért dolgoztak egész életükben.

Tovább..

Fletó és a trójai faegerek

Az elmúlt pár napban Gyuriferi átvedlett Piszok Alfréddá, mindenki más meg Fülig Jimmyvé. Egy emberként kérdezi a haza: most akkor kavarja, vagy nem kavarja? Persze ismerjük annyira őt, és a rejtői dramaturgiát a mindennapok szintjén művelő ellenzéket, hogy rávágjuk: Igen, kavarja! Miazhogy! Akinek nem tetszik a kavarásos recept, az üljön fel a gázrezsóra! A közös október 23. gyuriferizálása után íme a következő akció: Hogyan gyuriferizáljuk meg a hónapok óta életben lévő (és az ellenzéket ismerve bármikor felrúgható) szoci-együtt megállapodást? Ha haikut írnék Fletóval kapcsolatban, ott mindenképpen valami 'víz' metaforát használnék, ugyanis ahogy az áradó folyó is a leggyengébb pontján bontja meg a gátat, úgy ő is a presztízsszempontok miatt legneuralgikusabb ponton esett neki az Atesz-Gordi l'amournak. Ez pedig nem más, mint a miniszterelnök-jelölt személye. Mert kell egy vezér, aki mögé fel lehet sorakozni. Az nem ér, hogy sorakozzunk fel, aztán majd jön valaki. Tulajdonképpen idáig még logika is van benne... Ja, és a közös jelölt természetesen ne legyen politikus, mert vannak itt 'független szakértők' (muhaha).

Kitérő: Egyszer és mindenkorra szögezzük le, hogy egy normálisan működő demokráciában kb. államtitkártól fölfelé egy kormányban csak és kizárólag politikai munka folyik! Sok területen alatta is, de fölötte 100%-ban. És a politikához kik értenek? Milyen meglepő, a politikusok!

De kik is ezek a független szakértők, aki mögé tornasorban oda akarja helyezni a teljes ellenzéket a Gyuriferi?

Király Júlia (arcra Imre is lehetne): Mivel ifjú éveimet inkább mérges kígyók hajkurászásával töltöttem, nem sikerült komolyabban elmélyülnöm a makroökonómiában és a monetáris politika rejtelmeiben, így szakmai értékelésbe nem is nagyon mennék bele. De semmi esetre sem megnyugtató, hogy Fletó szerint alkalmas lehet egy ország vezetésére egy olyan személy, aki az egyes monetáris döntések előtt közgazdász hallgatóival szerepjátékozta (SIC!!!) le az esetleges forgatókönyveket. Te, Pisti, dobj tízoldalúval, hogy kiderüljön mit reagál a piac! Aztán Pisti szart dobott, ezért kamatot kellett emelni a MAGUS-ban különben jöttek volna az orkok. Szóval monetáris szakember. Lehet miniszterelnökként is faszán nyomná. Ciklus végére szintet lépne.

Tétényi Éva: Nagyon nem mélyültem el Esztergom városának elmúlt pár évének történéseiben sem, mivel ébren töltött pillanataimban vagy táplálkozom vagy táplálékot keresek. Ami eljutott hozzám, az alapján a helyi Fidesz csapat sem korrekt társaság. Ezzel együtt nehéz elképzelni, mi tesz alkalmassá egy ország vezetésére egy olyan 30 ezres város polgármesterét, akinek politikai hátországa nincs (Lendvaik, Kovácsok, Szanyik ilyeneket szoktak reggelizni,), viszont ciklusának végéhez közeledve kijelenthető, hogy egy működésképtelen város működésképtelen vezetője. Nem csak az ő hibájából, de végső soron ő a főfelelős. Ja, és három éve egy első szintű szemfényvesztővel tolja. Képtelen szintet lépni.

Felcsúti Péter: Róla igazából két dolgot érdemes tudni. 1. Munkásőr 2. Már 2005-ben bírálta a Drazsé -féle bankadót. Volt Bankszövetségi elnökként ez nem is meglepő, de nagyjából megjósolható, hogy milyen irányba is alakulna a magyar adórendszer az ő irányítása alatt. Igen, progresszív SZJA vissza, bankadó, multik különadója eltörölve, stb. Most akkor tegye fel a kezét, aki szeretne többet adózni, hogy egy kicsit magasabb osztalékot tudjon fizetni az ERSTE, az OTP meg a Deutsche Telekom, és újra a Sueztől vegyük dupla áron az ivóvizet.

Antall Péter: Róla annyit tudunk, hogy Antall József fia. Maradjunk annyiban, hogy ez az odadörgölőzés a volt miniszterelnök tekintélyéhez és politikai örökségéhez (ami már nem is annyira büdös a baller-libsi elitnek, de szigorúan csak mióta elhunyt) majdnem annyira gyomorforgatóan ocsmány, mint a „Te mit tennél, Imre?” című performansza volt a mártír miniszterelnök sírjánál. Antall Péter nevének felmerülése persze Gyurcsányt minősíti, nem pedig Antall Pétert, és főleg nem Antall Józsefet.

Róna Péter: Szegénynek ott van a kisasszondi sajtműhely, erre Fletó Cincinutust csinálna belőle ekeszarvtól való elrángatás által. Maradjon inkább a sajtkészítésnél (a sajtkészítők úgyis boldogok).

Gémesi György: Ugyan egész alakos képet nem fogunk róla kitenni a szerkesztőség falára, de épp minden tiszteletünk az övé. Gyakorlatilag a neve felmerülése után szinte azonnal elküldte Gyurcsányt egy melegebb, de egyben kellemetlenebb helyre. Nem is értem, mire számított Fletó.

Szóval Fletó beüzemelte az iroda sarkában a casting couch-ot, de ennek a következményei még beláthatatlanok. A listán végignézve valami azért közös a 'jelöltekben', mégpedig hogy egyikük sem miniszterelnöki alapanyag. Sem (nagy)politikai rutin, sem hátország, de még csak a poszthoz elvárható bolhafasznyi karizma sem adatott ezeknek az embereknek. Ebből következik, hogy Gyurcsány sem gondolhatja őket komolyan. Szegények önhibájukon kívül egy félnótás paprikajancsi szarkavarásának egyszerű eszközei. Kicsit sajnálom is őket, hogy belekeveredtek, de (Gémesi és Antall kivételével) talán nem kellett volna életük egy bizonyos szakaszában összebútorozni ezzel a komcsilibcsi bandával. Korpa, disznók, miegymás.

Tovább..

Európai Ukrajnia

Nem lehet nem szimpatizálni az ukránokkal. Ha készítenénk egy képzeletbeli rangsort, ahol Európa a történelem során legtöbbet szopó népeit állítanánk rajtvonalhoz, ott az ukránok biztos dobogósok lennének. Az utolsó kanyarban kicsit lemaradva az önálló államiságukat örökké keresgélő baszkoktól és a progresszió jegyében mind egy szálig kiirtott bretonoktól. És akkor még szóba sem hoztam a két Klicskót…

Kiev utcáin hetek óta elkeseredetten tüntetők nem másért, mint az önálló ukrán államiságért tüntetnek. Az orosz anyácska ölelő karjaiból szeretnének a gazdagabb európai unió felé nyújtózkodni, oda, ahol nem keleti szlávként, hanem ukránként, önálló nemzetként tekintenek rájuk. Ahol nem a szovjet birodalom nyugati, iparosodottabb, a Fekete-tengerhez kijáratot biztosító kereskedelmi útvonalnak nézik azt a cirka 600 négyzetkilométeres valamit a térképen, hanem független országnak.

Ez szépen is hangzik. George Clooney rögtön támogató videóüzenetet küldött a tüntetőknek, a következő La Liga fordulóban kék-sárga színekre mázolt cicivel fog berohanni néhány teljesen hülye spanyol lányka, az Európai Unió megfelelő bizottságaiban pedig végeláthatatlan tanácskozásokba kezdenek a soha még semmit meg nem oldó európai bürokraták. Mindenki csinálja, amihez ért.

Én meg azt mondom: ha EU, akkor első lépésben próbáljanak európaiak lenni. Lélekben legalább. Vagy európaiként viselkedni, aztán majd sajnálom őket, együtt érzek velük és a következő fordulóban festett brével beszaladok a Bozsik gyepére. De eddig annyira ukránok akartak lenni, a pár milliós orosz és krimi tatár kisebbségeikkel, hogy a másfél százezres kárpátaljai magyarságot kezdték el basztatni, hátha eltűnnek alapon. Mert ők kevesen vannak és nem ukránok. De azért az uniót is akarják, legalábbis azt, ami a tévéből látszik az belőle. A Cobra11 menő rendőrautóit és a bécsi kávézót.

Mert azért a jó dolgokat megtartanák. Például megtartanák a Sahtar Donyecket, ami egy rendezett uniós gazdaságban középcsapat sem lenne, de legfőképpen a kötelező ukrán nyelvű oktatást. És megtartanák azt a gondolatot, amelyik „Kárpátalja ukrán föld”, „egy nemzet egy nyelv” skandálásokban ölt testet, miközben lebontják a magyar honfoglalás vereckei millecentenáriumi emlékművét, szétbarmolják az ungvári Petőfi-szobrot és meggyalázzák a tiszaújlaki Turul-emlékművet.

Viszont a Klicskó tesókat szeretjük. És ha a Majdan narancsos tüntetői két rendőrattack között ráébrednek arra, hogy úgy lesznek Európa részei, ha nem pont úgy bánnak a saját kisebbségeikkel, ahogy az oroszok velük, akkor őket is. Mert ezzel teszik meg az első lépést az uniós tagság felé, nem egy teljesen lényegtelen előszerződés ratifikálásával. 

Tovább..

Magyarik iksz faktora

Mindjárt vége az X-faktornak. Mi lesz akkor veletek, magyarok?  Utána még lesz sírás és nevetés, új cd és autó, és Blikk és Bors és Puzsér. Aztán annyi. Fordulhattok megint az unalmas életetek felé. A nyugati ihletésű show jól megdumált benneteket. A műsor ugye azt a bizonyos x-faktort, a rejtett titkos zsenit kutatja, amelyet bárki kiénekelhet vagy kitáncolhat magából, ha bátor. Az X utalás az X-menek genetikus eXtra kromoszómájára, valami a normálistól elütő, kiemelkedő képességre, tehetségre, ami mindenkiben szunnyadva várja a felszabadítást. Ez ugye egyértelműen az ének és a tánc… De ha vége lesz az x-faktornak, a kromoszómák elszenderednek, álmukban csöngetnek egy kicsit, és megint átlagos lesz mindenki….

Persze az eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy az ikszfaktor átejtés. Zenei pankráció. A műsor azt próbálja lenyomni a 10 millió magyar torkán, hogy itt márpedig megél majd az évenként minimum 3-4 fölfedezett sztár, holott nyilvánvalóan nem fog. Vihar a biliben. Annak a (hazai) pop-iparnak a blöffje, amelyik a könnyűzene már helyzetbe került előadóit sem képes eltartani. Ez a médiumipar, amelyik tökéletesen ráállt az eldobhatós sztárocskák gyártására, amelyekből ha kiszürcsölték a kólát, mehetnek a szemetesbe, mint a mekis papírpoharak. A magyar tehetség kutatói azt üzenik a színpadról, hogy akkor leszel valaki, ha szórakoztatod a hétvégén a családja helyett a tévébámulással időt töltő nézőközönséget. Kezdetben az is elég, ha hülyét csinálsz magadból. De olyan aranyosan. Aztán az igazi sztárok szépen elmagyarázzák neked, hogy nem vagy elég jó így, ahogy vagy, azért is kullogtál eddig a sor végén, ezért néztek eladónak a teszkóban. De ha megtanulod utánozni a nagy sztárokat, akik  - ellentétben veled  - igazán jók, akkor a fényükből vetül rád is egy kevés. Szíjj Melindát is látens leprolizták, de mikor olyan Bette Midleresen kezdett énekelni, akkor az jó volt, mert olyan Bette Midleres volt. Nem Szíjj Melindás… A tehetség kibontakoztatása helyett ez az üzletág a hullócsillag-pálya állomásain várakozik. A felvillanástól a talmi népszerűségen át az eltűnés okozta összeomlásig, az élősdi médiumok a rövid ámde, intenzív fényesség vámszedői. És miközben ezek az újszülött csillagok kihunynak, ezrek kívánnak a tv-képernyők mögött hasonló életet maguknak.

Míg Európa és Amerika a póri táncos-komikusokért izzad a tévé előtt, a kínaiak a maguk X-faktorában gyönyörködnek. December 2-án indult útjára a Csang’o 3 űrszonda, fedélzetén a Jütü elnevezésű holdjáróval. A kínai átlagproletár egyenes adásban figyelte a kilövést, követi az űrszonda útját, és fogja figyelni, hogyan száguldozik az űrterepjáró a Hold felszínén.(Mi akkor tudjuk meg, ki nyerte az x-faktort…) Közben megpattint egy Mao-sört, Mao-ropit rágcsál és buzgón bólogat. Lám, ide jutott a mi kitűnő népi demokráciánk. Bár már 2008-ban hasonló izgalmakat élhetett át, amikor Csaj Cse-kang tajkonauta végigslattyogott űrhajója oldalán egy kínai zászlóval a kezében. Az első kínai űrsétáról visszatért pilóta újságírói kérdésre csak annyit tudott kinyögni: elég jól érzem magam. Semmi kis lépés nekem, nagy ugrás Kínának. (remélem megfejtették a poén mind a két rétegét - a szerk.) Na, itt kezdett mindenki izzadni, de végül mégsem végezték ki az apró baki miatt a kiscsaládot. Ezek a fura, ferdeszemű keletiek mindenesetre rájöttek, hogy vernyákolásból nem lesz semmi, ezért nemzeti képességeik x-faktorának kutatását a tudás, a teljesítmény felé tolták el, és büszkék rá, holott nincs náluk nagyobb technika-tolvaj a földön. (Mi abban az évben Király Viktor megasztárságának örülhettünk.)

Természetesen van, aki énekesnek, zenésznek születik, de az olyant föl kell kutatni, nevelni és támogatni kell, nem egy igen egyszerű séma mentén (ki)használni. A magyar zenei élet x-faktorát sokkal hamarabb fölfedezhetjük például a végtelen unalomba taszított Petőfi verseit bluesban föléneklő Ferenczi Györgyben. Vagy azokban, akik a másik nemzedéknek magukat nevező, tökéletesen egyforma emók idejében undergundnak mernek maradni, esetleg borkitikát rappelni. És persze sorolhatnánk.

A magyari x-faktort azonban számtalan más területen, sokkal egyértelműbben le lehet leplezni. Vegyük például a sportot, kivéve természetesen a focit. Ha eljön az Olimpia, mindannyian azon izgulunk, hogy a négy évig anyagi bizonytalanságban tartott, és minden figyelemtől elzárt sportolóink hogyan küzdik föl magukat a világ élvonalába, aztán bazmegololunk a bronzérmek miatt. Mi ez, ha nem az elnyomott x-faktor, a javából. Ismétlem, a magyar foci nem tartozik a sportok közé.

A magyar x-faktor ráadásul számtalan nemszeretem, a hülyítésre berendezkedett média számára értelmezhetetlen területen fölüti a fejét. A kreativitásnak, az önálló gondolkodásnak köszönhető eredmények ösztönözhetnének bennünket arra, hogy hasznos értéknek tartsuk a kitartást, a tanulást, az intuíciót. Csakhogy az már nem fér bele a média öregecskedő celebecskék felügyelte tehetségkutatók imidzsébe. Kitűnő példa erre a fényáteresztő beton. Zseniális. Büszkék vagyunk rá? Inkább a Danics Dóra magascéjére. Vagy kémleltük –e az eget, amikor néhány BME-s hallgató lelkesedésének köszönhetően tavaly az első magyar műhold (Masat-1) elkezdett pittyegni a fejünk fölött. Ja nem, mert pont akkor az Oláh Gergő nyerte az ikszfaktort, Radics Gigi meg a Megasztárt. Apropó, kik is ezek az emberek…?

És ha már a kínaiak űrprogramja szóba került… Magyarország az űrkutatás x-faktora. Egy ilyen kis lélekszámú népecske valószínűtlenül sok eredményt tud felmutatni ezen a téren, holdjárót és az űrt megjárt két magyar űrhajóst, vagy pl. a rakéták atyját, Kármán Tódort, akiről az űrt a földi légkörtől elválasztó határvonalat elnevezték. A magyar x-faktor, nevezzük nevén, a tehetség tehát kiburjánzik olykor-olykor, és számítani lehet Masat-2- re, vagy annak a magyar tervezésű holdjárónak az útrabocsátására, amelyik most készül. Így néz ki.

Puli a neve. Ez a mi űrkutyánk teljes mértékben saját fejlesztés, barkácsblöki. Nem sokkal került eddig többe, mint az Alföldi gázsija. De hát ameddig a maga x-faktorát egy társadalom csak azon képességében tudja tetten érni, hogy a zuhany alatt milyen szépen tudja üvölteni a Száguldás, porshe, szerelem, száguldás-t, addig megmarad a dilemma: Átlag Józsi vagy a Közhelyi Pisti lesz a jövő záloga? És közben leülepszik a média tanulsága-rostja a tudat legaljára, hogy nem kell törekedni, tanulni, fejlődni, gondolkodni, kérdezni, mérlegelni. Az mind hülyeség. Te egy egyéniség vagy! Énekelj! Énekelni bárki tud! Te egy bárki vagy! Szép vagy! Vegyéltelótkólátmosóportfogbeapofádigyálsörtborotváljhónaljat…! 

Pedig el tudnánk képzelni egy egyenes adást az űrpuli első vakkantásáról is. Neadjisten egy olyan vetélkedőről, ahol a hangon vagy a táncikáláson kívül minden mással lehetne versenyezni. Például az agyunkkal.

Tovább..

Ezen a héten is megújult a magyar baloldal

A focisták kitűnő baloldali ideológusok. Illetve azok leginkább, akik már játékvezetők is egyben, és mellette értelmiségiek. Böcskei Balázs ezek közé tartozik. Ő és lelkes kis csapata a Dinamó Műhely (Mi más? Habár lehetett volna Partizán vagy Lokomotív is..), nemrégiben adta közre vitairatát a baloldali megújulásról. A Toronyházunk trolljait egy ilyen bejelentés kb. annyira hozza lázba, mint az üzemi konyha étlapján a pénteki prézlistészta lekvárral. De ezen is csak végignnyammogtuk magunkat, hátha végre ezek a fiatalok lesznek azok a hőn áhított, progresszív, 21. századi csapat, akiből jó vitapartner, izgalmas ellenfél, bizonyos kérdésekben megegyezni kész atyámfia lesz…

Böcskeinek láthatóan betelt a pohár a politikai baloldallal, amely célkitűzéseit „soha meg nem valósult közpolitikai stratégiák megírásával kívánja letudni” (SIC!), ezért hát írt egy ilyen kiáltványt. Attól féltjük Böcskeit, hogy reformelképzeléseit soha meg nem valósult közpolitikai kiáltványok megírásával kívánja letudni. Mert hát egy önmagát definiáló csoport, amelyik állapotfelméréssel és helyzetértékeléssel kívánja a helyét megtalálni hazánk ideológiai terében, elsősorban is érthetően kell megtanulni fogalmazni. „Képesnek kell lennünk” – így Böcskei – „világnézetileg azonosítható nyelven elmondani a rendszerváltás és a magát szocialistának nevező rendszer történetét.”  Ez az! Csak hát a röpirat sokkal inkább árulkodik a baloldal szellemi ideológusainak ködbeveszéséről; zákányos, formátlan böhömökről, vagy egyenesen böszmékről, mint valódi programról.

Böcskei meglehetősen erőlködős, kényszeredett ideológiai maszlaga nem ködösít. Maga a szellemi köd. A tartalmatlanság párája, valami zavarosba való menekülés, csakhogy ne kelljen  szembenézni a valósággal, mert azt nem szabad, vagy nem lehet, vagy mert nem akarja, mert fájni fogna. A szocialista agitpropnyelvezetet azért találták föl, hogy legyenek hathatós, erőteljes mondatok, amelyekkel az emberi tudat érteni vágyó kútját tele lehet hajigálni. Csak ez a 21. században nem megy. Az kevés, hogy bla-bla-bla-bla a köztársaság válsága, bla-bla-bla-bla a demokrácia válsága.

Legcélszerűbb volna legelsőnek tehermentesülni. Például konkrétan elhatárolódni a politikai baloldaltól. Ezzel kellene kezdeni. Hogy azokból többet nem kérünk, miattuk megy ilyen szarul a fogalmazás, miattuk kell folyton a magyarázkodás. Továbbá célszerű volna a baloldali értelmiségiektől is elhatárolódni, akiknek orcáját szegfűpirosra paskolta némely politikai farpofa, persze pénzért, állásért, tanszékért. Például ilyen a jó öreg, kormoscsövű TGM, akivel bárki lövethet egy sorozatot jobbra, ha bedob egy húszast. 

Viszont, ha megújulás, akkor mit keres a TGM neve a Dinamó szerkesztői között? Hát mondjuk azt, hogy a Böcskeivel ők jóban vannak. A NOL szerint barátok. Együtt teáznak ők, és a futballról beszélgetnek, meg a Lukács Györgyről. A Böcskei sok ösztöndíjat kapott, mert hajlandó volt a Lukács Györgyről a TGM-mel beszélgetni. Még könyvet is fog írni a Böcskei, pedig egy időre éppen elég könyvet írtak a Lukács Györgyről. Pénzért, állásért, tanszékért.

Látható, hogy a Böcskei nem bírta fölvállalni ezt a szakítást a TGM-mel (mert akkor maradna a játékvezetés), ezért valódi megújulás, őszinte szembenézés helyett inkább benarkóztak egy kis füstbement lukácsizmust, és kitalálták, hogy mi a baloldal legnagyobb hibája. Az a baloldal legnagyobb hibája, hogy a jobboldal elleni (mindig a végső) harc tölti ki minden idejét, nomeg, figyeljünk, a MO-DER-NI-ZÁ-CI-Ó! A kedvencem. Böcskei ezt így magyarázza ki: „ [...] a polotikai baloldal ideológiai horizontja a modernizációra szűkült[...]”. Erre csak azt tudom mondani, amit a kisvakond tud: Tatü-tatü. 

Mintha nem ugyanabban az országban élnénk. Vagy nem ugyanabban a dimenzióban. A sikertelen modernizációt meg úgy mondja a Böcskei, hogy egymásra rakodó adaptációs kudarcok története. Gyönyörű! Na, ezt teszi a lukácsizmus, a TGM, a Heller Ágnes, meg a Lendvai Pál a magyar fiatalok agyával! Tessék óvakodni. Böcskei szerint továbbá az adaptációs kudarcok azért rakódhatnak egymásra (azért sikertelen a baloldal), mert a magyar baloldalt túlhaladta az európai baloldal, amely már erősebb államot akar, EU-kritikus, a társadalmi egyenlőségért és az igazságos piacért harcol. A magyari baloldal meg nem. Böcskei szerint nagyjából ennyi a rendszerváltás története...

Csak magamat ismételve, mintha nem ugyanabban a világban élnénk. Nem akarom most felsorolni, szerintem mik a baloldal legnagyobb hibái, mert nem én akarok megújulni. De ebből így nem lesz reform. Az nem megújulás, hogy felírjuk egy üres lapra, hogy Új Baloldal,  felirkálunk mindenféle szavakat összevissza, hogy igazságos piac, meg társadalmi egyenlőség, meg tizenegyes, gól, aztán az egészre rápacsmagolunk két színes foltot, ami majd a nemzetit meg a vallást képviseli, aztán kész. Böcskei szerint képesnek kell lenni a keresztény párbeszédre, meg a nemzetről való gondolkodásra. Én csak a WC-n ülve gondolkodom így...

Nem tavareseim. Képesnek kell lenni a valósággal szembenézni végre, de ami a legfontosabb, hogy meg kéne fogalmazni végre az erkölcsi alapvetést. Mik azok a baloldali értékek, amikért harcol az új baloldali. Egy olyan sincs, ami ne lenne már szétkefélve, mint például a korábban lengyeles ízű szolidaritás, amiről most már csak a Dopmen bamba pofája jut eszünkbe, meg néhány szoborkéselő vérnyugger. Pedig valahol itt kéne kezdeni, az erkölcsi alapnál. Az erkölcsi megújulásnál. A hiteles értékeknél. Én mint jobber, párbeszédre belövöm, hogy egyezzünk ki a tízpapancsolatban, mint közös alapértékekben. Lehet röhögni, de 37'-ben Marosvásárhelyen a Tamási Áronnak sikerült a munkásokkal kiegyezni. Kezdjük itt. Viszont Böcskei ezzel az ő lukácsizmusával eleve hiteltelen. Lukácsista futballbíró azért még mindig lehet belőle...    

Tovább..

December 5. kísértete

Kísértet járja be Magyarországot – a 2004. december 5-i népszavazás kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi vörös Magyarország minden hatalma: a pártelnök és a miniszterek, Gyurcsány és Kuncze, magyar szocialisták és a liberális kutyáik.

Adta magát Karl és Friedrich kiáltványa, hogy eme nemes napon a történtekhez igazítva felhasználjam...  

De idézzük fel kilenc év távlatából, mi is történt 2004. december 5-én.  A népszavazás a kórházak privatizációjáról és a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szólt. Ez utóbbi rendes politikai vihart kavart.  A kettős állampolgárság támogatója lett az ellenzéki Fidesz és az MDF. A Fidesz kétségtelenül mellszélességgel állt az ügy mellé, kampányuk csúcspontja a 2004. november 27-én a Városligetben megtartott Összetartozás Napja nevű rendezvény volt, ahol Orbán Viktor a magyarság szempontjából sorsdöntő jelentőségű eseményként beszélt a népszavazásról. 

Az MSZP aljas kampányplakátja 2004-ből

A kormánypártok nyíltan a nemmel voksolás mellett foglaltak állást. Gyurcsány szavazatgyűjtéssel vádolta a Fideszt, Kuncze magyar és magyar közé éket verő eseményt dörmögött, Fodor a nemzetállam csúnya erősödését lihegte, Hiller győzelemről beszélt a népszavazás után. 

A voksoláson a választópolgárok 37%-a vett részt, a szavazók 51 %-a voksolt igennel. Erre a kérdésre: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”  A határon túli magyarság nem csapdosta térdét örömében. Erdélyben lekerültek a magyar zászlók a templomokról, misék végén nem énekelték már a Himnuszt. 

A részvételi arány és a voksok aránya számomra egyértelműen a magyarság erkölcsi és szellemi mélypontját jelenti. 2010-ben, a választások után a képviselők fölényes többséggel szavazták meg a kettős állampolgárság megkönnyítéséről szóló törvényt. Ezzel vége is a történetnek, gondolhatná a felületes szemlélő, de nem így van ez. Az első és a legfontosabb a határon túliak sebeinek begyógyítása. 

Ezt a labdát 2013. december 5-én a kormány úgy ütötte meg, hogy Böjte Csaba, az ötszázezredeik külhoni magyar kérelmezőként ünnepélyesen tett állampolgársági esküt a Parlamentben édesanyjával, Böjte Juliannával. Persze emlékezni fogunk arra, hogy ki mit mondott anno. Ki riogatott nyolcszázezer betelepülő románnal. Kik kampányoltak Magyarországon magyarok ellen. Itt vannak, indulnak a következő választásokon. Bértollnokaikkal együtt demokratának, európainak, magyarnak mondják magukat. Végül és nem kicsit morcosan hadd tegyem fel még azt a kellemetlen kérdést, hogy az akkor igennel voksoló 1 521 271 szavazópolgáron kívül a többi hat és fél millió vajon mit gondol erről az egészről?

Tovább..