Antall vs. Orbán: az arisztokrata és a tökös protestáns

Húsz éve hunyt el Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök a szovjet megszállás után. A ma aktív, fiatal felnőttek generációja többsége számára ez főleg a Kacsamesék félbeszakításáról emlékezetes, mint egyfajta kollektív élmény. Most egy harmincas szerző fog írni egy olyan politikusról, aki leginkább a nagyszülei számára volt érthető.

Antall József a fiatalok számára már csupán a történelemkönyvek lapjain látható személy, az idősebbek megítélése sokszor talán méltatlanul marasztalja el őt. „Minden a paktum miatt van” – szokták mondani manapság jobboldali körökben. „A lusztrációs törvény elmaradása miatt tudtak visszajönni a kommunisták!” „Nem volt elszámoltatás! Ezért olyan erősek a mai napig!” hánytorgatják fel neki. „Einstandolta az MDF-et.” mondják róla azok, akik a széthulló rendszerváltó jobboldal törmelékei alá szorulva keresnek felelőst. Pedig ma már senki sincs ebből a társaságból: nincs már MIÉP se, nemhogy MDNP, és az MDF-ből is JESZ lett. 

Aztán jön Gordonka és elkezd harsányan antalliörökségezni. Ez maga a vég. Az „antalli örökség” – egy olyan dolog, amit igazából mindenki szeretne, de ugyanakkor szabadulni is tőle picit. Ki volt számunkra Antall József, és miért van az,hogy bizton állíthatjuk: Orbán Viktor semmiképp sem Antall 2.0. A rendszerváltás környékével együtt alig 4-5 évet kaptunk Antall személyéből, és politikai karrierjéből. Őszintén szólva nem volt ideje politikailag kifutni magát, hisz alig választották meg miniszterelnöknek, amikor diagnosztizálták nála a rákot. Nem mondott le, végigcsinálta, de a nagybetegen esküt tevő miniszterelnök a lelke mélyén tudta, hogy csupán egy feladatot fog tudni véghez vinni, nem többet.

Nem tudjuk, hogyha egy ereje teljében lévő Antall Józsefet kapunk, hogy alakul a magyar politikatörténet, lett volna-e egyáltalán Orbán Viktornak esélye arra, hogy a magyar jobboldal arcát meghatározó személlyé nője ki magát. Mert be kell vallani, hogy a magyar jobboldalnak mindig is két arca volt, s ezt képviseli Antall József és Orbán Viktor. Mindig volt Széchenyi és Kossuth, Deák és Teleki, ez a két arc, akik a történelem sorsfordító pillanataiban alkottak szövetséget úgy, hogy mindeközben fontos kérdésekben különböztek. Az MDF-en belül is volt „népi – úri” vita: a kilencvenes évek nácijává marginalizálódott Csurka István útja mutatta leginkább ezt meg. A magyar történelem egyik sajátsága, hogy mindig volt egy olyan erős ellenpont, legyen az a Habsburg, az orosz, vagy épp a posztkommunista baloldal, hogy ezzel az ellenponttal szemben mindig egy platformra került a magyar jobboldal e két csoportja. Antall katolikus volt, Orbán (és Csurka is) református. Antall katolikus jobboldala ma az orbáni „református jobboldal” alá rendeződött.

Nem sokáig fértek meg egy pártban - a  jobboldalon belüli "népi-úri" vita hamar kiéleződött

Antall József a magyar úri világ képviselője volt. Egy szétszaggatott és megnyomorított politikai osztály mentalitását örökítette tovább. Antall József a demokratikus elkötelezettségű, nyugatos konzervatív, katolikus középosztály gyermeke volt. Felmenői közt több volt országgyűlési képviselő, miniszter, és egyéb figura, tehát ő valójában egy furcsa reliktum volt, egy élő anakronizmus a maga módján, hisz ez a politikai osztály volt, amelyet Rákosi és Kádár kivégzett, megsemmisített vagy emigrációba kényszerített. Az anekdota szerint, amikor Németh Miklós átadta a (csonka) aktákat Antallnak, azt mondta: „Ezek alapján csoda, hogy nem végeztünk ki…” . Szóval innen indul ez a történet. Ez nem jelentette, hogy ne lett volna a magánéletben egy remek humorú, élénk elméjű ember, de a sajtóban megmutatkozó zártsága, merevsége, modora kétségtelenül mutatta azt, hogy a magyar demokrácia 40 év hibernációból ébred újjá. És talán még félt is. Hogy ne félt volna? 

Amikor Antall József miniszterelnök lett, olyan, hogy „jobboldal” nem létezett. Nem volt minek legyen jobboldala, hisz az állampárt „jobboldala” valójában a kőkemény ortodox kommunistákat jelentette. Az SZDSZ-Fidesz alkotta „liberálisnak” nevezett oldal egy teljesen heterogén masszát alkotott, tehát nem lehetett azt se tudni, ki kivel van. 40 év szisztematikus és módszeres szétverése, asztaltársaságokká izolálása, megtörése, megfigyelése volt a „jobboldal” mögött, s Antall József, valamint az ő csapata, a volt munkaszolgálatos Szabad György, vagy az egykori tanítvány Jeszenszky Géza, a bölcsész és jogi szakmákban elbújó egykori deklasszált, majd visszakapaszkodott középosztály elemei nem is lehettek hozzáértők, profik, korszerűek vagy menők. Antall látta ezt, és megalkotott egy olyan kormányt, amelyik leginkább az 1948-as konzervatív kormányhoz hasonlíthatott volna. 40 év késéssel.

Ez a politikai formáció – azon túl, hogy maga Antall nevezte „kamikaze kormánynak” – nem is lehetett volna hosszú életű. Nem lehetett volna soha néppártot, jobboldali tömböt létrehozni az MDF-ből, mert a szerepe végig csupán az volt, hogy Antall József révén megmutassa az európai közösség számára azt, hogy Magyarország képes az európai nemzetek sorába visszatérni 40 év szisztematikus pusztítása után is. A paktumok, az alkotmányosság újrateremtése, és mindazok, amikre manapság hivatkoznak, ezt a célt szolgálták. Antall József a katolikus polgári jobboldal embereként természetesen alapvetően egy konszenzusosabb, megfontoltabb és hosszútávon gondolkodó politikát képviselt. A bethleni nemzeti liberalizmus örökén haladt. Egy olyan politikai kultúrát képviselt, amit most is sokan szeretnének (igény lenne rá), mert valóban hiányzik a magyar politikai életből. Kérdés, hogy az igény mellé többség is teremthető-e ma egy ilyen bonyolult, árnyalt, lassú, intellektuális politika mellé. 

Valószínű, hogy 1990 egy ritka pillanat volt az európai politikatörténetben is, hisz Amerika ekkor már túl volt a Kennedy-Nixon vitán, Ronald Reagen-en, és arrafelé már rég a „média” határozta meg a tömegdemokráciák politikai folyamatait. Antall hatalomra kerüléséhez egy rendszerváltás kellett, soha más körülmények közt nem kerülhetett volna hatalomra egy ennyire médiaidegen figura. És ez egyben a médiademokrácia átka is, hisz Antall József intellektusa gyakorlatilag halálra van ítélve benne.  Az angolos áthallásokkal „faceliftelt” JESZ – Antall pártjának méltatlan utóda – ezt az űrt képtelen pótolni. Mert Antall József nem volt egy gerinctelen ember, mint azok, akik politikai örökségét most szeretnék magukévá tenni. Antall József gerinces, kemény jobboldalisága miatt lepereg a bajnai-féle híg imposztorokról, röhejes próbálkozás egy debreczenitől vagy gréczytől az antalliörökségezés. Szánalom.



Az az ember azonban, aki méltán veszi szájára Antall József nevét, egyike azoknak, akik nem tartanak igényt az „antalli örökségre”. Egyben ő az, aki talán egyedüliként tiszteli is és érti Antall Józsefet. Ez az ember Orbán Viktor, aki viszont Antall József legkeményebb ellenzéke volt. Méghozzá keményebb, mint amilyen most neki van. Nem voltak soha egy pártban, nem jönnek egy családból. Orbán a „homo novus”. Az a „self made man” amelyik egy Antall-féle háború előtti polgár számára mindig is gyanús volt, hisz az ő politikai osztályának uralmát elsőnek épp ezek az emberek tették zárójelbe. A legendák arról szólnak, hogy odaszólította halálos ágyához Orbánt, és hogy az a beszélgetés volt, aminek a révén Orbán jobbra tolta pártját, és végül átvette az „űrt” ami Antall halálával teremtődött. Ez persze legenda, és 2013-ban felesleges is ezen filozofálni, hisz ma már van jobboldal: erős, egységes, kormányképes, sőt immár rezsimképes! Az a gyűlölet és félelem amit a baloldalból Orbán kivált, valami olyasmi, amit Antall iránt sosem érzett, viszont ami képes volt Csurkából nácit faragni. A Habsburgok sem Széchenyitől féltek, az csak egy bolond, egy habókos arisztokrata –pont úgy, ahogy Antall meg beteg bohóc, vén szivar. Kossuthtól, akivel amúgy Széchenyi is örök „harcban” állt, már volt Ferenc Józsefnek is félnivalója, hisz bár nevezhettük populistának, hiúnak, beképzeltnek, önjárónak, de beszédeivel, karakterével mégis képes volt hadsereget toborozni, és kiverni az osztrákokat az országból. Ilyen figura Orbán is. Tökös protestáns népvezér.

Kossuth Lajos és Széchenyi István

Antall azonban, amikor 3 évre a Sorstól megkapta a lehetőséget kormányozni, úgy gondolkodott, mint Széchenyi. Nem törődött a posztkommunista baloldal direkt szétverésével, és ezt fel is róják neki. Nem azon gondolkodott, hogy miként zúzza szét az ellenséget, hogyan vegyen elégtételt az őt ért sérelmekért, megaláztatásokért. Ő Széchenyiként azon munkálkodott, hogy elvesse azokat a magokat, amikből kinőhet majd egy új jobboldal. Elhintette a nemzetben gondolkodás magvait, mint „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke”. Elhintette az európai integráció magvait, mint az az ember aki kezdeményezte a Varsói Szerződés felmondását. Képes volt meghozni a szükséges áldozatokat egy pozitív célért, és vállalta a megnemértettség keresztjét is. Nagyon nagy ember volt. Ha nincs Antall, nincs Orbán, ez tény. De ha lett volna Antall tovább, lehet, hogy akkor sincs Orbán. 

Orbán a plebejus-népi politika örököse. Balatonszárszó jobboldalának, a „puszták népének”, Móricz Zsigmond világának örököse. A magyar „úri” jobboldallal együtt szétvert, de attól gyökeresen más utakra kényszerített és eleve más szocializációban létrejövő család tagja. A „népi gondolat” nem volt olyan szisztematikusan deklasszálva és szétverve, mint a katolikus polgári ethosz. De a paraszti világ messze volt az úri világtól mindig is. Korrumpálás, bedarálás, társutasítás, átértelmezés volt a sorsa, vagy a direkt lenácizás, vagy a társutas baloldalivá tétel: Szabó Dezső és Veres Péter útja. A plebejus világ számára a padlássöprés és tészeszesítés élménye is maradandó volt, de az „ügyes református gazda” megoldotta ezt a kommunizmus dolgot is, ahogy tette ezt évszázadok óta, amikor a Habsburgok,  vagy bárki vegzálta. Hozzászokott, hogy ő mindig „rossz” legyen. Orbán az okos református paraszti világ szülötte, ami ha úgy tetszik évszázadokon át volt szöges ellentéte annak, amit Antall szocializációs közege képviselt. Az „úri világ” és az „urbánus világ” mindig sokkal jobban értette meg egymást, mint e kettő közül bármelyik a „népi” világgal. De Orbán a „nép fia” és épp ezért néppártot is hozott létre a baloldalon, nem valami elitista konzervatív értelmiségi klubbot. Ezek a különbségek megvannak ma is, és meg is lesznek. De a nemzet sorsfordító pillanataiban ez a két, egymással ellentétes felfogású csoport mindig összefogott. Antall halála után pártjának maradékai és a feltörekvő Fidesz, amely – érdekes módon – majdnem annyit köszönhet Antallnak, mint a népi gondolatnak, végül összefogott, és nyert. Kétszer is, de a történelmi elégtétellel felérő módon 2010-ben. Reméljük 2014-ben is így lesz. Elvégre Antall és Orbán, még ha eltérő mentalitást is örökítettek tovább, valójában egy célért dolgoztak egész életükben.