Nem lehet nem szimpatizálni az
ukránokkal. Ha készítenénk egy képzeletbeli rangsort, ahol Európa a történelem
során legtöbbet szopó népeit állítanánk rajtvonalhoz, ott az ukránok biztos
dobogósok lennének. Az utolsó kanyarban kicsit lemaradva az önálló
államiságukat örökké keresgélő baszkoktól és a progresszió jegyében mind egy szálig
kiirtott bretonoktól. És akkor még szóba sem hoztam a két Klicskót…
Kiev utcáin hetek óta
elkeseredetten tüntetők nem másért, mint az önálló ukrán államiságért
tüntetnek. Az orosz anyácska ölelő karjaiból szeretnének a gazdagabb európai
unió felé nyújtózkodni, oda, ahol nem keleti szlávként, hanem ukránként, önálló
nemzetként tekintenek rájuk. Ahol nem a szovjet birodalom nyugati,
iparosodottabb, a Fekete-tengerhez kijáratot biztosító kereskedelmi útvonalnak
nézik azt a cirka 600 négyzetkilométeres valamit a térképen, hanem független
országnak.
Ez szépen is hangzik. George
Clooney rögtön támogató videóüzenetet küldött a tüntetőknek, a következő La Liga
fordulóban kék-sárga színekre mázolt cicivel fog berohanni néhány teljesen
hülye spanyol lányka, az Európai Unió megfelelő bizottságaiban pedig végeláthatatlan
tanácskozásokba kezdenek a soha még semmit meg nem oldó európai bürokraták.
Mindenki csinálja, amihez ért.
Én meg azt mondom: ha EU, akkor
első lépésben próbáljanak európaiak lenni. Lélekben legalább. Vagy európaiként
viselkedni, aztán majd sajnálom őket, együtt érzek velük és a következő fordulóban festett brével beszaladok a Bozsik gyepére. De eddig annyira ukránok akartak lenni, a
pár milliós orosz és krimi tatár kisebbségeikkel, hogy a másfél százezres
kárpátaljai magyarságot kezdték el basztatni, hátha eltűnnek alapon. Mert ők kevesen
vannak és nem ukránok. De azért az uniót is akarják, legalábbis azt, ami a
tévéből látszik az belőle. A Cobra11 menő rendőrautóit és a bécsi kávézót.
Mert azért a jó dolgokat
megtartanák. Például megtartanák a Sahtar Donyecket, ami egy rendezett uniós
gazdaságban középcsapat sem lenne, de legfőképpen a kötelező ukrán nyelvű
oktatást. És megtartanák azt a gondolatot, amelyik „Kárpátalja ukrán föld”, „egy nemzet egy nyelv” skandálásokban ölt
testet, miközben lebontják a magyar honfoglalás vereckei millecentenáriumi
emlékművét, szétbarmolják az ungvári Petőfi-szobrot és meggyalázzák a
tiszaújlaki Turul-emlékművet.
Viszont a Klicskó tesókat
szeretjük. És ha a Majdan narancsos tüntetői két rendőrattack között ráébrednek
arra, hogy úgy lesznek Európa részei, ha nem pont úgy bánnak a saját
kisebbségeikkel, ahogy az oroszok velük, akkor őket is. Mert ezzel teszik meg
az első lépést az uniós tagság felé, nem egy teljesen lényegtelen előszerződés
ratifikálásával.
