Horváth Csaba, és a kitölthetetlen űr

Ámerikában találták ki, hogy a politikai bizalmi-index vizsgálatoknál, komolynak szánt társadalomtudományos mérések helyett egyetlen eldöntendő kérdésbe sűrítik egy adott személy hitelességével, tevékenységével kapcsolatos összes indikátort. Ez a klasszikus kérdés a "Venne tőle használt autót?" Mi Horváth Csabától nem vennénk. Most már nem is kell, hiszen hivatalosan kiszállt a nepperkedésből a főpolgármesterségért folyó ádáz ellenzéki küzdelemből. Egy esélytelen jelölttel kevesebb, egy gyurcsányi keverési lehetőséggel több. Amíg egymás lehámozásával foglalkoznak a sötét oldalon, addig nagy baj nincs.

Eddig nem is túl izgalmas a sztori (nem is lesz az!). Újabb nextgen emeszpés tűnt el a süllyesztőben - az ellenzéki megújulási metodikát ismerve - pár hónapra. Csak úgy kovácslászlósan. Visszajön majd ő is valahogy. Ami érdekes, hogy vele az ellenzéki oldal egyetlen ismert, Budapest-politikával azonosítható arca lépett le, szóval a nagy kérdés, hogy kit húznak elő a kalapból. Annyira nincs ugyanis senki fajsúlyos figura arrafelé, hogy amikor erről beszéltünk a Toronyházban, az "akkor ki?" kérdés után csak pislogtunk egymásra a mahagóni tárgyalóasztal körül. Piréz ugyan felvetette, hogy egy dobozba dobjuk be cetlire felírva a lehetséges alternatívákat, de ez se jött be. A doboz felbontása után hét üres cetlit találtunk, a nyolcadikra meg valaki faszt rajzolt. (Nekem egy pillanatra eszembe jutott Botka, de aztán beugrott, hogy ő Szeged, ami nem Budapest, viszont lassan komp jár át villamos jár át Hódmezővásárhelyről.)

Várhatóan hasonló lesz majd az őszi önki választások ellenzékre leadott szavazatainak megoszlása is.

(Konteo: Jávorbeni/Gordi és Gyuriferi azért golyózta ki Csabikát, hogy rákényszerítse az emeszpét egy még súlytalanabb "konszenzusos" jelölt előkaparására, aki aztán olyan megalázó vereséget szenved, hogy az emeszpé még tovább veszít a súlyából a dékával és az etizennéggyel szemben.)

Hogy miért lényegtelen mindez? Mert Tarlós ellen mindegy is, hogy ez a magát demokratikus ellenzéknek nevező valami kit is indít. Nem azért, mert Tarlós lett volna az elképzelhető főpolgármesterek legjobbika, hanem mert nincs kit. Pedig örülnénk neki. Hogy miért?

Részemről, mióta végleg elköltöztem a székesfővárosból a fasza pásztoridillbe, kábé hidegen hagy, hogy mi történik Budapesttel. Sosem voltam tősgyökeres arrafelé, szóval abban a pár évben, amíg ott éldegéltem, komoly érzelmi kötődés nem alakult ki bennem. (Én nem az a hülyegyerek vagyok, aki huszonévesen beköltözik, aztán pestibb akar lenni a pestinél.)  Amit észrevettem Bp-en abban a pár évben, hogy az ott lakóknak nagyjából semmi sem elég jó, semmi nem elég minőségi, nyugaton minden jobb.

Itt persze nem a külső kerületek lakóiról van szó, hisz ott szinte olyan, mintha valaki egy vidéki kisvárosban lakna. Minden szempontból. A nagykörúton belül az érdekes. 60 koncert egy este, 15 kiállítás párhuzamosan, minden hétvégén két ingyenes fesztivál, és éjfél után 1 kilométeres körzeten belül "csak" 18 kajálda és 100 kocsma van nyitva. És persze az utak, a közlekedés, a hardver alapvetően tökéletes állapotban van, munkát meg csak az nem talál, aki nem is akar igazán. Én közben a egyórás utamat a melóhelyemre 40 éve épített úton teszem meg egy 40 éves biciklin, negyvenedmagammal - télen-nyáron. De már csatornáztak tavaly…

Nekem, és még nagyjából másik 8 millió embernek annyiban érdekes a főpolgármester személye, hogy minél nagyobb balfasz kerül oda, annál jobb. Mi minden forintnak örülünk, amit nem sikerül a fejlesztési források közül Budapestre vinni.

Tovább..

A szabadság napjára

A rendszerváltoztatás  szovjet önkénytől való szabadulás egyik legfontosabb állomása volt, mikor 1989. június 16-án, Nagy Imrének a földi maradványait, méltó tiszteletadás mellett a Hősök terén felravatalozták, majd újratemették a rákoskeresztúri Új köztemetőben. Kádár ugyan még élt (bár a történetírók tanúsága szerint igencsak félrebeszélt a kórházi ágyán), s az itt állomásozó „felszabadító” szovjet hadsereg is javában látogatta a laktanyák melletti talponállókat, de a szabadság és a függetlenség eszménye végigsöpört a magyar társadalmon. Egy kicsiny, de annál inkább bátrabb ellenzéki értelmiségi és jó néhány hirtelen liberálissá átvedlő „reformkommunista”  bábáskodott ekkor a jogi átmenet és a béke felett, akár Nagy Imre sírjánál…

25 év telt azóta. 25 év nehéz év. Társadalmi és gazdasági tragédiákkal megtűzdelve. S számos igazságtalan történetet láttunk lejátszódni szemeink előtt. Láttuk a komcsik visszatérését, az állami vagyon széthordását, s a Biszku Bélák mesés nyugdíjas életét… De ez egy másik cikk mondanivalója volna.

Ma, a szabadság napját ünnepeljük és a mártírokra emlékezünk. Ünnep, mert elvágtuk a szovjet rabiga láncait; s emlékezés, mert a kommunizmus mártírjainak adjuk meg a méltó tiszteletet.

Ahogy Áder János köztársasági elnök délelőtt, Nagy Imre és az 56-os mártírok sírjánál így fogalmazott: Ünnep, mert a „kommunista blokk börtönébe kényszerített népeknek a szabadság lehetőségét, a diktatúra végét”, a „szabadságszerető nemzetünk” jövőjét jelenti e nap. Fordulópontot jelentett ugyanis „a kommunista rendszer hazugságaiból és fojtogató öleléséből szabadulni akaró” magyaroknak. 1989-ben. De gyásznap is, mert azokra emlékezünk, akik az életüket adták a magyar nemzet függetlenségért. 1956-ban.

Azért annak mi is őrölünk (s most félretesszük a gúnyos és a kritikus szemüvegünk), hogy a megemlékezés végén a visegrádi országok államfői: Milos Zeman cseh, Andrej Kiska szlovák és Bronislaw Komorowski lengyel elnök is jelen voltak. Sőt, Joachim Gauck német államfő társaságában megkoszorúzták a nemzeti emlékhelyet és Nagy Imre sírját.

Nagy kár viszont, hogy a szabadság napját kicsinyes politikai viták árnyékolják be. Először Nagy Imre unokája és Maléter Pál özvegye fejezte ki nemtetszését az esti Scorpions és Omega koncert miatt. Szerintük: „Június 16. Nagy Imre és mártírtársai kíméletlen meggyilkolásának, a hazáért hozott áldozatának, vértanúhalálának emléknapja, mely semmiképp sem lehet a »szabadság napja« és a gyásznapon semmiképp sem táncolhatnak-vigadhatnak katartikus gyászszertartásuk helyszínén” S az ő, személyes szemszögükből érthető is e szembenállás.

De tudomásul kell venni azt is, hogy a hozzátartozók érthető és jogos szomorúsága mellett, sokaknak ünnep az a nap, mert 25 éve bevertünk egy szöget a kommunizmus koporsójába.

Érthető, ha sokak inkább csendben szeretnének emlékezni a mártírokra, de mi van azokkal, akik önző hatalmi érdekeiket nézik ma is? Mert az semmiképpen sem elfogadható, hogy Gyurcsány Ferenc aktuálpolitikai célokra használja fel a mártírok neveit. Ferenc testvér ugyanis a következőképpen fogalmazott a nap folyamán: „A mai nap nem csak arra alkalmas, hogy fejet hajtsunk az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai előtt, hanem arra is, hogy tiltakozzunk a 2010 óta épülő önkény ellen.”

Hát tudod mit Gyurcsány: a kurva anyád! Azon ugyanis elmélázhatunk, hogy a megemlékezés, vagy az ünnep legyen -e a mai nap hangsúlyosabb része, de „Orbánozni”… – igencsak nagy taplóság!

Mert mikor te még azon ügyködtél, hogy miképp gazdagodj meg a széteső szocialista rendszer romjain, a pozícióban lévő elvtársaid segítségével; Orbán a következőket mondta a Hősök terén: „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”

S akkor még itt voltak a szovjet katonák, te meg Ferenc, mit is csináltál?

Egyébként jól alszol ma?

Tovább..

Adjatok Janinak pajszert!

Talán még szimpi is lenne ez a Leinonen Jani gyerek, a halszagú művészrokon. Ő az, aki mostanság ingyenpénzt osztogat az Opera oldalában hamburgeres dobozokban. A kamukajálda neve meg Hunger King. Értjük ugye, hun. Meg éhes. Igazán elmés…

Jani, a művész korábban elrabolta, és nyilvánosan kivégezte a mekis bohócot. Vicces volt, és igazán jól megmutatta a kapitalistáknak is. De volt, hogy pornós hölgyek meztelen testére festett ruhát, úgymond diszpornografizálta a lányokat, és ebben volt is eredetiség. Most viszont Jani egy teljesen tipikus libnyaf-hisztibe keveredett, ráadásul az ötlete sem jön át. A magyari kultúrába ugyanis nem ízesült szervesen ez a gyorsétterem kultúra, a dobozokról a nokiások jutnak eszünkbe, az ingyenpénzt meg már ellőtték a Kétfarkú Kutyák. És hogy ennek az egésznek tulajdonképpen mi köze is van a magyar hajléktalanság problémájához, az meg végképp homályos. De az tulajdonképpen nem is igazán számít, hogy a magyariknak leessen, az eseményről készült honlap CSAK angol nyelven érhető el, ahol megcsodálhatjuk a képet is a tábláról Európa közepébe szúrva, hogy The country where homelessness is illegal. (azaz: Az ország, ahol finom a fagyi!)

Szóval ez az ötlet, elhibázott. De inkább vacak. Ráadásul nem kevésbé visszataszító, hogy egy idegen országból érkezett ember ingyen pénzt, és észt oszt nálunk. Fölteszem, a finnek is igen rosszul tűrnék, ha valaki náluk pénzt osztogatna, hogy mennyire szar a szociális hálótok, de mi hoztunk ide ingyenpénzt valahonnan, osztogatni, mert nekünk adta ezt valaki, akinek több van mint nektek, vagy valami ilyesmi…

A hajléktalanság súlyos probléma, és természetes, hogy szégyelljük magunkat emiatt, de ezzel nem vagyunk egyedül Európában. Janinak azonban a pénzből inkább egy Londonba szóló repjegyet, meg egy pajeszert kellett volna venni, hogy azzal feszegesse föl a fém tüskéket, amiket a hajléktalan emberek ott alvásának meggátlása érdekében tettek ki. Ahogyan a galambokat szokták fémtüskékkel elriasztani az ablakból. Na, hát ha valami igazán durva Európában, akkor ez az, és nem valami hajléktalan üldögélést tiltó törvény, ami meg különben sem jó semmire, és nem is lehet betartatni. De Jani mégis inkább a szarmagyarországra jött, a szarbudapestre, hogy tanítsa a népeket az okosságra, pénzosztással. Mert ez igazából vastagon csak a politikáról szól, és a libnyaf hecckampányról, efelől ne is legyen kétségünk.

Ha valaki ezt az országot méltóképp kritizálni akarná, akkor inkább a föl nem használt 1%-okról kellene beszélni, meg arról, hogy egy kiscicától könnyebben meghatódunk, mint egy szerencsétlen embertől, neadjisten’ gyerektől. Viszont megtűrjük a világörökség része Andrássy úton a román, görög katolikus importkoldusokat, a rövidített mankósokat, magyarul sem beszélőket, akikkel reggelente együtt lehet kávézni munkába menet a kisboltban, de akkor még valahogy egészségesek. Jani is csinálhatott volna egy érzékenyítős kampányt, hogy legyetek jók, ha tudtok, de Jani inkább egy puccos környéken, ahol a magyarok 99,9% NEM vásárol, mert szegény, tart egy negatív, pénzszórós reklámkampányt, gusztustalan módon kihasználva hajléktalan emberek szegénységét politikai célokra meg önfényezésre. Aztán ha elfogy a pénz, hazamegy és kész.

Egy finn Jani szerintem nem mondhatja, de én mondhatom, hogy igen is van felelősségünk a kérdésben, és igenis rajtunk múlik. De vannak emberek, akiknek nem lehet segíteni, és kész. Hajléktalanság emiatt mindig is lesz. Viszont a hajléktalanságot újrageneráló utcára kerülő árvákat sok szervezet, magánember segíti, akiket viszont nem ismerünk, nem támogatunk. És ez a mi hibánk. Ilyen pl. az a Bölcső Alapítvány, amelyik először kezdeményezte hazánkban a születés utáni azonnali örökbefogadást, hogy a gyermek egy pillanatot se töltsön család nélkül, ha nem muszáj. És ilyen például az a rekreációs Meseközpont, amit Boldizsár Ildikó mesepszihcológus hozott létre azzal a céllal, hogy az árva gyerekek feldolgozhassák árvaságuk tragédiáját, és beilleszkedhessenek a társadalomba. 

Van azért mire büszkének lennünk. Jani lehülyézte az országot valami ürüggyel, pedig egyszerűbb lett volna kérni. Hogy figyeljünk oda arra az 1%-ra. Meg éljünk tudatosabb, odafigyelőbb életet, viselkedjünk emberként, és legyünk irgalmasok, bátrak és türelmesek. Ha tudunk, legyünk jók. Hát valahogy így lehet a magyar emberre hatni. Nem alázva, kérve.

Ehhez képest Jani, az országlejáratás legújabb bohóca az Opera mögött hamburgeres dobozokban pénzt oszt. Ugye értjük Jani művészetét…?

Tovább..

Transznacionális Jürgen helyett transznacionális VB

Sejteni lehetett, hogy nagy hepaj lesz, ha a Frankfurti Iskola ikonja, Jürgen Habermas ’89 óta immár a harmadik alkalommal, ellátogat hozzánk. Úgy is lett: a Jogi Egyetemen két előadót kellett egybenyitni, mert bölcsészek, jogászok, hahások, kivénhedt lukácsisták majd’ szétrúgták a falakat, hogy láthassák az öreget.

No, de ki is ez a Habermas?

A kis Jürgen Gummersbachban, a kézilabda fanok fülének ismerősen csengő német városkában nőtt fel, protestáns családban: nagypapi a helyi lelkészképző igazgatója, apuka pedig a kölni iparkamara elnöke, így minden adott volt, hogy rendes ember váljék Jürgenből. Egy kisgyereket normál esetben a szülei beíratnak zongoraórákra vagy külön angolra, esetleg leviszik a közeli uszodába vagy dzsiu-dzsicura. Ezzel szemben a 10 éves Jürgenkét apukája rendszeresen Hitlerjugend edzésre vitte, mivel az édesapa 1933-tól maga is az NSDAP tagja.

Persze, dialektikusan megközelítve a problémát, tudjuk, hogy létezik Jó Hitlerjugend-múlt, mint Habermasé, és van Rossz Hitlerjugend-múlt, mint Benedek pápáé. Az előbbit udvariasságból soha nem emlegetjük, utóbbit viszont úton-útfélen felböfögjük, ahogy a ballib média szokta. A filozófiai gondolkodású olvasó pedig elmélázhat azon, vajon a nemzetiszocializmus ifjúkori nevelő hatása vajon mennyire határozza meg a későbbiekben a kommunista ideológia iránti vonzódást, de Habermas esetében ez a kapcsolat vélhetően merő rosszindulat és spekuláció, magam is rögtön elhatárolódom tőle. Emberünk eme kis életrajzi légypiszok ellenére szép pályát futott be: tanult filozófiát és szociológiát, majd német és amerikai egyetemeken neomarxistaként bírálgatta a marxizmust, és kutatgatta annak gyakorlati megvalósíthatóságát, valamint a „szabad kommunikációt”. Egyetlen szimpatikus vonása, hogy állítólag „balfasisztáknak” tartotta a ’68-as diákmozgalmak kiagyalóit. (Bár magyarul a „balfaszok” fordítás lenne a megfelelőbb).

A minapi előadás felvezetőjében egykori magyar tanítványa a „beavatkozás” kulcsszavával jellemezte mesterét: a filozófiának (és a filozófusnak) kötelező beavatkoznia a világ eseményeibe, mert a filozófia csak „így tartalmazhat egy feltétlen kritikai potenciált” – na, innen már kezdjük sejteni, merről fújja a szél hazai marxista filozófusaink kedvenc kardigánját és filozófusnőink topját… (a Toronyház álláspontja szerint bárki belepofázhat a politikába, méghozzá úgy, hogy elindul egy választáson. De felelősség nélkül, valami megfoghatatlan bölcsességre hivatkozva utat jelölgetni elég vicces - a szerk.).

Jürgen, magához ragadva a mikrofont, magyarországi áttekintőjében körbenyalogatta a kommunistákat: szerinte az ’56 utáni komcsi rezsim liberálisabb beállítottsága miatt Magyarországon a baloldal nem diszkreditálódott olyan mértékben, mint a többi posztkommunista országban, (nem, a faszt…). Ezt követően orbánozott egy keveset import anyagból, majd rákanyarodott fő témájára, Európára. Kijelentette, bár érzi, hogy elméletét hallva sokakat ver a víz, de ő akkor is a „transznacionális demokrácia” létrehozásában hisz. Habermas meg nem is tudja, hogy ezzel Gyuriferiben, a hazai szellemóriásban talált társra, mert itt bizony a gyurcsányi értelemben vett Európai Egyesült Államokról beszélt a Mester!

Az új rend kialakításának első lépése egy „új nyilvánosság” létrehozása (ilyen az, amikor valaki nem tud elszakadni a saját elméletétől - a szerk.), ahol az addigi nemzetállamok meglévő nyilvánosságai összegzéseként a médiumok tudósítanak a többi ország vitáiról, politikai eseményeiről és hétköznapjairól. Ha megvalósult az új nyilvánosság, Habermas bácsi csak hozzákeveri a liberális és demokratikus alapjogokat, bármit is jelentsenek utóbbiak, és máris készen áll a határokon átnyúló szolidaritás az új Európába töltve! Már csak annyi van hátra, hogy eltöröljük a hierarchikus rendszert, mert helyette „heterarchiára” van szükség. (Ez valami olyasmi lehet, mint a hahások kézjel-mutogatós, közvetlen demokráciája…)

Ugyan az Új Európai Kánaán teóriáját nem igazán értjük, de elméleti szinten támogatunk egy olyan Európai Egyesült Államokat, ahol Habermas Heller Ágnessel, a hahásokkal és a még fellehető összes lukácsistával együtt éldegélne valami távoli, lakhatatlan szigeten. Aztán, ha még életben hagyták egymást, írjanak kurva jó könyveket a témáról. Utána meglátjuk… Bár most mondom, jobb, ha kimaradunk belőle.

A Mester papírból olvasott előadása megmutatta, amit már eddig is tudtunk a kommunistákról és itthoni barátaikról is: gőzük sincs a valóságunkról, legyünk akár az európai uniós „féktelen pénzpiaci kapitalizmus” nyertesei, akár vesztesei, viszont szívesen kísérleteznének rajtunk.

A jó anyádat, azt, Jürgen! Veletek ismét jöhetne az egyenlősdi, az új-jakobinus államberendezkedés sok terrorral fűszerezve, amelyből előbb-utóbb kialakulna a „még egyenlőbbek” kasztja, és kezdhetnénk mindent elölről. Úgyhogy köszönjük, Jürgen, a beavatkozásodra nincs szükségünk, negyedszer már nem kell idejönnöd.

Viszont jöhet a valódi transznacionális esemény, a foci vb!

Tovább..

Szoborügy, megint

Még el sem ült a német megszállási emlékmű keltette felháborodás, máris Tisza István szobra kelt indulatokat. Tudjátok, mit? Nekünk tetszik! Ja, hogy konliktusos? Miért, az emlékezetpolitika mi szokott lenni? Állítólag nem konszenzusos a tisztelt kormány emlékezetpolitikája, közös hősöknek nem állít szobrot. Miért, van közös hős? Szerintem nem nagyon, legalábbis a 20. században kevés.

A baloldal a saját hőseit gondolja közös hősnek. Azért megy a hiszti, amiatt habosodnak a szájak, mert Magyarországon tulajdonképp a háború vége óta echte balos emlékezetpolitika volt, és most a kormány ennek vetett végett. Visszahozta a sírból a baloldal által eltemetett alakokat, akikre kimondták az átkot, eltörölték az emlékezetüket, vagy mégsem, de legalábbis nagyban azon voltak, és amennyiben az emlékezetüket nem sikerült eltörölni, annyiban bemocskolni sikerült azt. Széchenyi a kivétel, mert régen élt. Orbánék most kaján mosollyal, csakazértis felmutatják a jobboldal hőseit, leporolják, rehabilitálják őket, és megmutatják, hogy nem kell miattuk szégyenkezni. Bethlen István, Tisza István közéjük tartoznak.

A baloldal meg rá van izgulva Károlyi Mihály szobrára – most, hogy így gondolkodom, hogy kiknek állítana szobrot a balos emlékezetpolitika, eléggé bajban vagyok. Peyer Károlynak, aki megkötötte a Bethlen-Peyer-paktumot? Ő talán megérdemelné, de nem csinált semmit ezen túl. A balos politikusok a háború végéig ellenzékben voltak, sok értékelhetőt nem tettek le az asztalra, utána viszont mind radikálbalos vagy kommunista volt. Nekik azért még a mi baloldalunk sem állítana szobrot. Maradna Jászi Oszkár, de ő inkább kora SZDSZ-e volt. Talán a kisgazda párt művelt itthon autentikus baloldali politikát, meg a Parasztpárt, Veres Péterrel, de hát neki sem volt alkalma kibontakoztatni államférfiúi tehetségét, ráadásul ma gyanús népinek számít, a kisgazdapárt meg jobbosnak. Talán Bibó, de őt sem mondanám kifejezetten balosnak.

Szóval az itt a nagy probléma, hogy a jobboldalnak vannak (szerinte) vállalható olyan hősei, akik meg is tudták mutatni, hogy államférfiak, így lehet helyük olyan helyeken, mint a Kossuth tér (ezt csak a népi konszenzus miatt nem neveznénk át). A baloldalnak író-értelmiségi és ellenzéki politikus hősei vannak, nekik meg többnyire már van olyan nagységú és ott elhelyezett szobruk, ami munkásságukhoz méltó, aztán nagy lyuk, és jönnek a kommunisták (osztán nekik is sok szobruk van még).

Ez itt a baj: akár van konszenzus Tiszáról, akár nincs, akárkinek is állít a jobboldal szobrot, vagy akárkiét állítja vissza, egyszerűen nincs olyan kaliberű baloldali alak, akit oda lehetne tenni Tisza mellé. Vagy Bethlen mellé. Károlyi? Oké, hogy baloldali ikon, de elég kevés ideig volt kormányon, és nem túl szerencsés módon cselekedett.

A többi jelentős baloldali politikus? Azokat meg már kitettük a szoborparkba.

Tovább..

Adj pénzt! Miért nem adtok pénzt?

Az önlejáratásban világszínvonalú honi baloldalunk nem véletlenül termelte ki magából ezeket a kis csoportocskákat, akik tegnap boldogan tüntettek a Lérjani ellen, és egyúttal beemelték a köztudatba a közös megegyezéses mártír alaptípusát. Nem véletlenül, mert a politikai osztályuk jelen állás szerint nemhogy egy váltópártot, de még egy komolyan vehető alternatívát sem igen képes felmutatni a kötcsei centrum ellenében, így maradtak a szoborkéselő talpasok és a hülyébbnél hülyébb performance-oket bemutató norvégalaposok.

Múlt héten is érezhető volt, hogy a szakmai szolidaritásos tüntit megpróbálják jól tovagondolni, és ráfejteni még pár réteget a felgyülemlett sértődésekből. Ebből hozták össze tegnap egy kisebb durci-csomagot a Kossuth tér egy természetes fénnyel pazarul bevilágított részén (külön gratulálok érte) a Ki a fasz ez a Lázár János? – munkacímre hallgató ankétot.

Az ankét kifejezést nem véletlenül használom, mert ez valóban csak egy nyilvános értekezlet volt, ahol a következő Egymillióan a sajtszabadságért mozgalom tagjai összegyűltek focizni egyet Jani virtuálisan levágott fejével, meghallgatni egymás bölcs mondanivalóját, valamint letesztelni, hogy ki képes beszélni nagy tömeg előtt, és ki az, akinek inkább a magányos sírdogálás áll jobban a valahányadikköztársaság elromlott fékei és ellensúlyai előtt. Utóbbi csoportot egyszemélyben a NANE vezetője maxolta ki.

Kreténkommandó, de hát kutyát is kell sétáltatni, ezért csak megnéztem őket.

Szóval az aktuális hörgés apropója, a sajtószabadság sokadik eltemetése mellett, a Norvég Alap pénzei körüli kardozás, és a reklámadó volt. A reklámadóról már megírtam a Toronyház hivatalos álláspontját, most nézzük meg mi a helyzet a skandinávok dollárjával.

A Norvég Alap pályázati pénzeit - a kormány álláspontja szerint - egy jól körülírható csoport magnetizálta a saját zsebeinek irányába. Erről ez a lista engem kevéssé győzött meg, persze nem néztem végig az összes nyertes dokumentációt, de van itt minden. Ugyanakkor abban is lehet valami, hogy a tüntetéseken rendszeresen hoppmesterkedő Krétakörös ecsetfej, vagy az Átlátszó rendesen szakított. Ha valaki vizsgálódni akar, akkor transzparencia, miegymás, ne sajtóturnézzanak és tüntizzenek, hanem tárják szélesre azokat az ajtókat az Ökotárs Alapítványnál, és kínálják kávéval a Kehi munkatársait.

Ellenkező esetben még a végén Lézerjanival fogunk egyetérteni.

Természetesen a tüntetés résztvevői a civil társadalom elleni támadásnak tartják ezt a vizsgálatot, meg annak, hogy ebben a diktatúrában a nekik fontos társadalmi rétegeket (nők, melegek, pékek, koncsita virslik) el akarják nyomni, le akarják őket kerényizálni. És ők az utolsó végvár az orbáni rémuralom ellen. Hát, ja, nem is szerénységgel vádolja őket a kormány… Már csak az hiányzott, hogy egy cuki kis papírmasé R2D2-ből előpattanjon egy kékre festett HaHás, és előadja: „Norvég Alap, te vagy a civil társadalom utolsó reménysége!”.

Valahol pedig, ha nem is korrekt, de megszokott rendszer, hogy a politikában erősen nyomuló „civil” szervezetek is megérzik a politikai váltógazdaságot. Ha a sajátjaik vannak, akkor pittyeg az értesítő, ha az ellenfél, akkor lehet menni poharat szedni az Instantba. És mivel politikai civilek, ezért kicsit visszás, hogy az ellenfél kormányzása alatt Adj pénzt, te geci! tüntetéseket tartanak. Ez egy ilyen versenyszám.

Mert lehet olyan hobbit is találni, amihez nem kell állami finanszírozás…

Tovább..