Sejteni lehetett, hogy nagy
hepaj lesz, ha a Frankfurti Iskola ikonja, Jürgen Habermas ’89 óta immár a
harmadik alkalommal, ellátogat hozzánk. Úgy is lett: a Jogi Egyetemen két
előadót kellett egybenyitni, mert bölcsészek, jogászok, hahások, kivénhedt
lukácsisták majd’ szétrúgták a falakat, hogy láthassák az öreget.
No, de ki is
ez a Habermas?
A kis Jürgen Gummersbachban,
a kézilabda fanok fülének ismerősen csengő német városkában nőtt fel,
protestáns családban: nagypapi a helyi lelkészképző igazgatója, apuka pedig a
kölni iparkamara elnöke, így minden adott volt, hogy rendes ember váljék Jürgenből.
Egy kisgyereket normál esetben a szülei beíratnak zongoraórákra vagy külön
angolra, esetleg leviszik a közeli uszodába vagy dzsiu-dzsicura. Ezzel szemben
a 10 éves Jürgenkét apukája rendszeresen Hitlerjugend edzésre vitte, mivel az édesapa
1933-tól maga is az NSDAP tagja.
Persze, dialektikusan megközelítve a
problémát, tudjuk, hogy létezik Jó Hitlerjugend-múlt, mint Habermasé, és van
Rossz Hitlerjugend-múlt, mint Benedek pápáé. Az előbbit udvariasságból soha nem
emlegetjük, utóbbit viszont úton-útfélen felböfögjük, ahogy a ballib média
szokta. A filozófiai gondolkodású olvasó pedig elmélázhat azon, vajon a nemzetiszocializmus
ifjúkori nevelő hatása vajon mennyire határozza meg a későbbiekben a kommunista
ideológia iránti vonzódást, de Habermas esetében ez a kapcsolat vélhetően merő rosszindulat
és spekuláció, magam is rögtön elhatárolódom tőle. Emberünk eme kis életrajzi
légypiszok ellenére szép pályát futott be: tanult filozófiát és szociológiát,
majd német és amerikai egyetemeken neomarxistaként bírálgatta a marxizmust, és kutatgatta
annak gyakorlati megvalósíthatóságát, valamint a „szabad kommunikációt”. Egyetlen
szimpatikus vonása, hogy állítólag „balfasisztáknak” tartotta a ’68-as
diákmozgalmak kiagyalóit. (Bár magyarul a „balfaszok” fordítás lenne a
megfelelőbb).
A minapi előadás
felvezetőjében egykori magyar tanítványa a „beavatkozás” kulcsszavával jellemezte
mesterét: a filozófiának (és a filozófusnak) kötelező beavatkoznia a világ
eseményeibe, mert a filozófia csak „így tartalmazhat egy feltétlen kritikai
potenciált” – na, innen már kezdjük sejteni, merről fújja a szél hazai marxista
filozófusaink kedvenc kardigánját és filozófusnőink topját… (a Toronyház álláspontja szerint bárki belepofázhat a politikába, méghozzá úgy, hogy elindul egy választáson. De felelősség nélkül, valami megfoghatatlan bölcsességre hivatkozva utat jelölgetni elég vicces - a szerk.).
Jürgen, magához ragadva a
mikrofont, magyarországi áttekintőjében körbenyalogatta a kommunistákat: szerinte
az ’56 utáni komcsi rezsim liberálisabb beállítottsága miatt Magyarországon a
baloldal nem diszkreditálódott olyan mértékben, mint a többi posztkommunista
országban, (nem, a faszt…). Ezt követően orbánozott egy keveset import anyagból,
majd rákanyarodott fő témájára, Európára. Kijelentette, bár érzi, hogy elméletét
hallva sokakat ver a víz, de ő akkor is a „transznacionális demokrácia”
létrehozásában hisz. Habermas meg nem is tudja, hogy ezzel Gyuriferiben, a hazai
szellemóriásban talált társra, mert itt bizony a gyurcsányi értelemben vett Európai Egyesült Államokról beszélt a
Mester!
Az új rend kialakításának
első lépése egy „új nyilvánosság” létrehozása (ilyen az, amikor valaki nem tud elszakadni a saját elméletétől - a szerk.), ahol az addigi nemzetállamok
meglévő nyilvánosságai összegzéseként a médiumok tudósítanak a többi ország vitáiról,
politikai eseményeiről és hétköznapjairól. Ha megvalósult az új nyilvánosság, Habermas
bácsi csak hozzákeveri a liberális és demokratikus alapjogokat, bármit is
jelentsenek utóbbiak, és máris készen áll a határokon átnyúló szolidaritás az
új Európába töltve! Már csak annyi van hátra, hogy eltöröljük a hierarchikus
rendszert, mert helyette „heterarchiára” van szükség. (Ez valami olyasmi lehet,
mint a hahások kézjel-mutogatós, közvetlen demokráciája…)
Ugyan az Új Európai Kánaán
teóriáját nem igazán értjük, de elméleti szinten támogatunk egy olyan Európai
Egyesült Államokat, ahol Habermas Heller Ágnessel, a hahásokkal és a még
fellehető összes lukácsistával együtt éldegélne valami távoli, lakhatatlan
szigeten. Aztán, ha még életben hagyták egymást, írjanak kurva jó könyveket a
témáról. Utána meglátjuk… Bár most mondom, jobb, ha kimaradunk belőle.
A Mester papírból olvasott
előadása megmutatta, amit már eddig is tudtunk a kommunistákról és itthoni
barátaikról is: gőzük sincs a valóságunkról, legyünk akár az európai uniós
„féktelen pénzpiaci kapitalizmus” nyertesei, akár vesztesei, viszont szívesen
kísérleteznének rajtunk.
A jó anyádat, azt, Jürgen! Veletek
ismét jöhetne az egyenlősdi, az új-jakobinus államberendezkedés sok terrorral fűszerezve,
amelyből előbb-utóbb kialakulna a „még egyenlőbbek” kasztja, és kezdhetnénk
mindent elölről. Úgyhogy köszönjük, Jürgen, a beavatkozásodra nincs szükségünk,
negyedszer már nem kell idejönnöd.
Viszont jöhet a valódi
transznacionális esemény, a foci vb!