Ezek a zsidók meg arabok folyton ölik egymást, ahelyett, hogy jó keresztényként
leülnének, és megbeszélnék a dolgaikat. – szól a régi vicc. Ha azonban a mainstream
médiát nézzük, azaz a baller média jelentéseit, a „dőljünk hátra, és
nézzük ahogy hasra esnek saját cipőfűzőikben.” típusú élvezetek egész sora
várhat ránk. Főleg igaz ez, ha az amerikai megmondók bölcs kommentárjait vetjük
össze egymással és a valósággal.
Első körben az Amerikában
liberálisnak, hazánkban ballernak nevezett média munkásai már ott az elején egész
érdekes aránytévesztésbe keverednek, amikor a The New York Times számára az
ukrán polgárháború idején, Szerbia gazdasági összeomlásának közepén egy erdélyi
szabadegyetemi beszéd kapcsán nyomatják immáron teljes hangerővel
az international orban-bashinget. Ez nem meglepő, a The New York Times az
utóbbi időben eléggé csúszik le a lejtőn, főszerkesztőváltás, anyagi gondok, és
ilyen esetben – ahogy amúgy hazánkban is – hisztizős pubikkal szokták pótolni
a drága és költséges újságírást. De ha épp nem a demokráciát féltik attól, hogy
egy EU tagállam miniszterelnöke provokatíve bedobta az - egyéb iránt elvtársaik
által kitalált - „illiberális” kifejezést a köztudatba, akkor jön a lassan
kétévente, menetrend szerint érkező előkerülő nemzetközi hiszti.
És ez a nemzetközi hiszti a gázai konfliktus. Mert hát gyakorlatilag a nyarunk a gázai konfliktusról
szól, és úgy potyognak a jó kis liberal
logic 2.0 baromságok, és a kettős mércék, mint a hullócsillagok így
augusztusban.
Az egyik ilyen érdekesség, hogy „ki támogatja Izraelt?”. A randa, putyinista Orbán például elég
jó kapcsolatokat ápol izraeli testvérpártjával, a Likuddal, ami eleve
ellentmondás, hisz a konfliktus arab résztvevői meg orosz fegyverekkel lődöznek
az IDF-es katonákra. Tehát a nemzetközi felállás – beleértve a másik közel
keleti konfliktus-gócot, Szíriát – egyaránt arról szól, hogy az oroszok
mindenhol Izrael ellenségeit támogatják. Elolvasgatva a The New York Times beszámolóit, ezek alapján
leginkább ők tűnnek hard core Putyinistának, hisz konzekvensen az oroszok szövetségesei mellett állnak ki.
Amúgy jellemzően Amerikában is
mély hallgatás van arról, hogy a Hamasz (Izrael nem győzi hangsúlyozni, hogy ez
a hadjárat ellenük megy) előszeretettel használja élő pajzsnak a civil
lakosságot. Épp azért, mert az ún. „liberális médiával” egy ideje úgy vannak,
hogy szinte bármi is történik, rögvest sokkoló képek tömegei reppennek tova,
halott csecsemők, szétlőtt kislányok, porig rombolt imaházak, kórházak.
Persze nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azok a gyermekek nem áldozatok, és
hogy Izrael nem lő túl kőkeményen a célon, hanem azt, hogy az igazsággal nem
törődő, bombasztikus sztorikat hajtó katasztrófaturista-média felelős azért,
hogy a Hamasz taktikájának részét képezi a nyugati média által gerjesztett
Izrael-ellenes hangulat, ami a tárgyalási pozícióit – hiányzó katonai sikerek
híján – alapvetően meghatározza. A halott csecsemő tehát olyan a Hamasznak,
mint egy falat kenyér, ha végcélját el akarja érni, ezért bármilyen abszurdul
hangzik, tényleg arról van szó sok esetben, hogy nem átallják a civileket nekitolni
a tüzérségnek, mint a South Parkban a feketéket, hogy lehetőleg minél több civil áldozat jelenhessen
meg a hírekben. Így működik a XXI. század, ez meg valami kollektív-gyilkos-öngyilkos-merénylet-szerű furcsa dolog.
Ami meg az IDF-et illeti, őket
sem kell félteni. Nem két jó keresztény vitatkozik, hanem két közel keleti nép,
ahol a „megbocsátás” intézménye nem képezi részét a kultúrának. Az izraeliek
egész biztos nem fognak engedni a Hamasznak, sőt! Izrael mindig egy eléggé
illiberális, militarista állam, hisz több háború is bizonyította, hogy az
arab világ hosszú távon úgy tekinti Izraelre, mint anno a keresztes államokra:
minden megegyezés időleges lehet csak, a cél, a zsidó állam végleges megszüntetése.
És ennyi. Az arabok hol erősebben, hol gyengébben, hol időleges előnyök miatt
békülékenyebben, hol komoly háborús fenyegetést jelentve nem szándékoznak
együtt élni egy zsidó állammal, ami az ő szent városukra telepedve, a Levantei-régióba
ékelődve van jelen.
Szóval a Hamasz épp azt a vonalat
képviseli az arab világ képviselői közt, akik Izrael megszüntetésének
radikális, azonnali megoldásait javasolják, s a többi állam is maximum abban
mérsékelt, hogy ez miként, mennyi idő alatt, és hogyan legyen megoldva. De az,
hogy Izrael ne legyen, mondható egyfajta hallgatólagos konszenzusnak arab
részről. Talán épp ezért történik meg az is, hogy Izrael a nemzetközi (baller)
totális figyelmen kívül hagyásával számolja fel a Hamasz állásait, pláne, hogy
annak leghűségesebb támogatói, az oroszok épp Ukrajnában vannak lekötve, és az
általuk támogatott, és a Hamaszt pénzelő rezsim, Assadé meg épp polgárháborúban
leledzik.
Ha innen nézzük, akkor Izrael tudja mit jelent a „putyinizáció”, mert ott nem atomerőművek építése, és nyári tábori beszédek kapcsán dobálóznak a nagy szavakkal, hanem konkrétan a ruszkik puskákat és adott esetben katonai szakértőket visznek a térségbe. Ahogy teszik Ukrajnában is.
Ha innen nézzük, akkor Izrael tudja mit jelent a „putyinizáció”, mert ott nem atomerőművek építése, és nyári tábori beszédek kapcsán dobálóznak a nagy szavakkal, hanem konkrétan a ruszkik puskákat és adott esetben katonai szakértőket visznek a térségbe. Ahogy teszik Ukrajnában is.
A magyar kormány
ebben a kérdésben is a népszerűtlen álláspontot képviseli, bár halkan, mintegy
közvetve, hisz egyébiránt a palesztin civilek szenvedése, az ENSZ iskolák
szétlövése, a kórházak bombázása semmiképp sem kerülheti el egy normálisan kifejlődött igazságérzettel
rendelkező ember figyelmét. Izrael állam létének hosszútávú megkérdőjelezése
azonban nem tartozik a mérsékelt jobber vérvonalhoz (az a szittya Jobbik
idejétmúlt, zavaros és nevetséges programpontja), nem beszélve azokról, az egyéb iránt
kettős állampolgár magyar zsidókról, akik így vagy úgy, de kötődnek Izrael
államhoz, és a magyar nemzet részét is képezik. És miután az izraeli „magyar
kisebbség” számarányában megközelíti a kárpátaljait, így egy százezres magyar
ajkú, magyar állampolgár közösséget akkor sem fog ellökni magáról, ha – a széljobb
legendárium szerint – charter járatokkal jönnek ide négyévente az SZDSZ-re
szavazni. Mert a mostani egy nemzeti kormány, amelyik felelősséggel tartozik az
állampolgárai, nemzettársai iránt, és Izraelben vannak ilyenek, Gázában meg
nincsenek.
Mindenesetre ezek a meggondolások fényévnyire elkerülik a baller média érdeklődési köreit, ők leakadtak a sasos-buzis emlékműnél, meg hogy az milyen antiszemita. Pörögnek a magyar kormány és a MAZSIHISZ nevű gittegylet cicaharcán, és naponta rettegnek a putyini rémvilágtól, amit Orbán itt illiberálisan felbootol. A The New York Times-nak sincs jobb dolga, minthogy Népszabis információk alapján követelje az EU-tól, hogy verjék el a fenekét egy EU tagállam szabadon választott miniszterelnökének, de legalábbis szívassák meg jól ezt az országot, ha már másodszorra felkétharmadolta a Gonoszt.
Végezetül: minden áldozat
áldozat. Minden kioltott élet sok. De a körvonalazódó nagy civilizációs
összecsapás hajnalán nem árt tudni ki kinek az oldalán áll, mielőtt a
véleményünket a látványos képek, a kereskedelmi híradók, és a különböző
okoskodó blogok alapján alkotnánk meg.