A Toronyház szerkesztősége egyik
népcsoport kollektív jogát sem vitatja, hogy saját holokauszttal, pontosabban népirtással
gazdagítsa önnön történelmét, ugyanakkor mintegy peremfeltételként nem árt, ha
némi igazság is van benne.
A Holokausztnak voltak cigány
áldozatai, viszont magyari roma holokauszt nem volt. Ezt nem mint a Yad Vashem
Intézetre jellemző exkluzivista történelmi iskola hívei mondjuk, hanem mint
tényekhez rigorózusan ragaszkodó köcsögök. Mint minden bűncselekménynél, a népirtásoknál
is kell a szándék a tényállás megállapításához, a cigányokat érintő akciók
pedig sosem irányultak a cigányságnak, mint népcsoportnak a teljes fizikai megsemmisítésére. Ez vitathatatlan, noha van szándék ilyen-olyan birodalmi vagy
belügyminiszteri parancsok kreatív értelmezése után ezt máshogyan láttatni, de a
mainstream történetírásba ez azonban – szerencsére - még nem szivárgott le.
A saját magukat örökös
cigányszakértőnek tekintő másodvonalas, megélhetési értelmisik, élükön a Roma
Sajtóközpont megszervező Bernáth Gáborral és Bársony Jánossal, erről nyilván
máshogyan vélekednek, de ennek pusztán egyetlen oka van, a pénz. Ha sikerül
elérniük, hogy elfogadott, közismert tényé, oktatási anyaggá szelidüljenek a
magyar „cigány holokauszt” javarészt kitalált történetei, akkor jöhet a
kollektív kárpótlás (belőle nekik le a jutalék), az életük végéig szóló kurátori megbízás az
emlékmúzeumban, előadások, a tankönyvek társzerzői díjazásai. A megszokott
habzsidőzsi, amit eddig a különböző EU-s, pántlikázott pénzekből szívtak le,
melyekből megvalósulást vizsgáló hatástanulmányok szerint 5-7
százalék jutott el a célcsoporthoz, a többi el lett szakértve.
Mennyire meglepő, hogy ezekből az
álszakértőkből szinte egy se cigány? És mennyire meglepő, hogy ilyen-olyan
módon szinte mindenki rokona a másiknak?
„A Hitler jött
mindig, ott járkált a táborba azzal a nagy csizmájával. Nagy, magas ember volt,
a Himmler meg olyan alacsonyabb volt. Minden este jöttek, és nézték, hogy még
hányan voltunk ott. Majdnem minden éjszaka ott jártak, nézték,hogy mennyien
vagyunk még. A tábor körül jártak. Az asszonyok felismerték, és mondták, hogy ők
azok.”
(részlet a Roma
Sajtóközpont által összeállított „visszaemlékezésekből”)
Hogy mennyire jól végzik a munkájukat
ezek a szakértők, azt kiválóan mutatja, hogy az integrációra jutó, szinte
végtelen uniós pénz ellenére a folyamatosan szélesedik a szakadék a cigányság
és a magyarság között, nemhogy felzárkózást, inkább a lemaradást segítették elő
a rendszerváltozás óta eltelt 24 évben. Kineveltek egy őket igazoló, őket
istenítő cigány értelmiségi generációt élükön a Bernáth-ex Mohácsi Viktóriával
és a Bársony-feleség Daróczi Ágnessel, közben évről évre gyártották a
színes-szagos integrációs modulokat mindenféle pedagógiai és
társadalomtudományos ismeret nélkül, és ennyi.
És most megint ők mondják meg
merre hány méter. Hogy miről mit szabad gondolni és mondani. Az ő tanulmányukra hivatkozva jelenti fel a DK Balog
Zoltánt, mert azt merte mondani, hogy Magyarországról nem hurcoltak el
cigányokat megsemmisítő táborokba. Tényleg nem, habár azért Ausztriába se
véletlenül kerültek…
"Másnap állítólag Hitler kapott egy táviratot, hogy amennyiben a Komáromi bunkerokból nem távoztatja el a cigányokat, porrá verik egész Németországot."
(részlet a Roma
Sajtóközpont által összeállított „visszaemlékezésekből”)
Magyarországon a második
világháborút megelőzően egyáltalán nem létezett cigány-gyűlölet. Az állam, a
hatalom meg konkrétan leszarta őket. A cigánysággal szembeni, a többségi magyar
társadalomban manapság intenzíven jelen lévő averzióknak egyszerűen nincs a
világháború vagy az azt megelőző időkre datálható előzménye. Sőt, integrálni se
nagyon kellett volna őket egy organikus és nem forradalmi (kommunista-iparosító) társadalomfejlődés esetén, mivel a vidéki cigányságnak fontos
szerepe volt a falvak életében.
A rendszerváltozás után eszmélő,
a cigányságtól karriert és megélhetést váró értelmiség tudatlanságból vagy
számításból egyszerűen párhuzamba állította a cigányság és a zsidóság „nem
szeretik őket a magyarik” élményét, és kitalálták nekik az örökös üldöztetés
paradigmáját, amire hivatkozva aztán megkíséreltek néhány csekket beváltani az
osztrákoknál és a németeknél. 10 megyében, több száz vádlottal zárult ez a kísérlet,
de ennek ellenére, az igénylésekhez tucatszámra készített, hamis
tanúvallomásokat mai napig mintegy oral historyként keringetik a közéletben.
Most éppen Balog Zoltánnak ajánlottak egy gyűjteményt belőle, hátha okosabb
lesz tőle.
A világháború alatt a cigányságot
ugyanúgy besorozták a hadseregbe, mint bárki mást, a nyilas hatalomátvételig
gyakorlatilag egyetlen egy adminisztratív intézkedés nem sújtotta őket. Persze,
a nagy csendőrrazziák során, ahol elsősorban katonaszökevényekre vadásztak,
néha horogra került egy-egy papírokkal nem rendelkező cigány, de őket sem a származásuk, hanem a korban divatos totális államfelfogásba nem illeszkedő
szabados életvitelük miatt internálták. Mert ugye egy totális államban milyen
dolog bejelentés és ispáni engedély nélkül átmenni kést élezni egy szomszéd
megyébe…
A nyilas hatalomátvétel, de
inkább a front megjelenése jelentett éles cezúrát a magyar cigányság életébe,
44 második felétől, a Székesfehérvár bevétele-visszavétele során néhány cigány
muszkavezetés gyanújába került. Őket a helyszínen agyon is lőtték, és onnantól
a legszegényebb, a társadalom peremén élő cigányok megbízhatatlan elemeknek
számítottak, és nekikezdtek a frontvonal mögötti kitelepítésüknek. A Dunántúli
megyékre volt ez csak érvényes, hiszen a világháború utolsó szakaszában már
csak itt létezett nyomokban magyar közigazgatás. Innen vitték először a
komáromi gyűjtőtáborba, majd onnan a munkaképeseket kényszermunkára Ausztriába
a „keleti fal” erődítményrendszerének kiépítésére.
Mivel a magyar állam szíveskedett
ezeket a cigány munkaszázadokat kölcsönadni Németországnak, így Balog Zoltán
valóban jogosan mondta, hogy hát tőlünk nem deportáltak senkit, csak hát
kényszermunkára kölcsönadni sem kifejezetten elegáns dolog százakat, ezreket. A
sorsukról innentől nem lehet sokat tudni, de ismerve a munkaszázadok
történetét, tőlük a sérültek, a szökni próbálók, vagy akiknek hülyén állt a füle
a német tiszt szerint, azok simán kerülhettek megsemmisítő táborokba,
ugyanakkor semmiképpen nem lehet ezt tervszerű népirtásnak nevezni.
Egyéni
tragikus sorsok, nem véletlenül nem ad a német állam kollektív kárpótlást a „roma
holokauszt” áldozatainak, csak egyéni kártérítést.
Karsai László, aki a téma
egyetlen olyan szakértője, aki a történelemkutatás formai követelményeit
betartva tesz megállapításokat, ezer körülire teszi a Holokauszt roma áldozatainak számát, a többi
számháborúzó ennél jóval többre, viszont semmiféle tényanyaggal nem támasztják ezt
alá. Ezer halott is pont ezerrel több, mint amennyi megengedhető lenne, viszont
frontkatonaként jóval több cigány vesztette életét hazája, Magyarország
védelmében.
Nekik kellene inkább szobrot
állítani és emléknapot szervezni.