Kitántorgók: Pécs Londonba költözött

Tény: az ötödik legnagyobb magyar város London. Többen laknak ugyanis 2013. elején magyarok Londonban, mint Pécsett. A kivándorlási csúcs épp tavaly, az orbán viktori értelemben vett „Elrugaszkodás Évében” volt. Páran ezt kicsit máshogy értelmezték.  A középosztály  úgy tűnt gondolt egyet, és vette a garabonciáját, legalábbis ami eme adófizető polgárok közel hatodát illeti.  Míg a jobboldalon illik manapság „hazaárulózni” a kiköltözőket, addig a baloldalon ez egyfajta élő bizonyíték az orbánfasizmura. Kinek van igaza? Ezt próbáltuk kideríteni. 

A HVG friss és izgalmas fotóriportján túl ez a tény szinte naponta járja be a hazai sajtót, nem beszélve arról, hogy valóban égető téma akkor, amikor hazánkban egyre kevesebb adófizető tart fönn egyre több „passzív” honpolgárt. Eme passzív polgároknak (egyetemisták, nyugdíjasok) ugyanolyan szavazati joga van, mint azoknak, akik „állják a cehhet”, tehát a középosztálynak, s nem véletlen, hogy közvetve-közvetlenül a mindenkori baloldali kampány – várhatóan e mostani is – a passzív honpolgárok szavazatait fogja begyűjteni az aktív „kizsákmányolókkal” szembeni gyűlölet révén.  Manapság kábé 3 millió adófizető tart fenn egy 9.9 milliós lakosságot. Egy ilyen arányszám mellett félmillió potenciális, dolgos, fiatal, karriert és családot építő magyar polgár hiánya érezhető a nemzetgazdaságon, és valóban napi gondot jelent. A helyzetet természetesen a kormányt váltani készülő/vágyók igyekeznek olyan exploitation szintre pörgetni, hogy amellett „Ilsa, the She Wolf of the SS” dokumentarizmusnak tűnik. Ebben az explotiation őrületben a logika, a valóság másodlagos szereplő. Persze a kormány sem feltétlenül örül annak, hogy igazából fél millió potenciális szavazója szarik épp segíteni rajta, és valószínűleg kettős állampolgárság és regisztráció ide vagy oda, ezek elveszett szavazatok számára. Az, hogy Orbán Viktor naponta bemondja a rádióban, hogy „gyertek vissza léciléci” nem fog sokat segíteni. 

Magyar  biciklis futár érkezik haza Kelet-Londonban - Fotó: HVG

A parancsot a fiatal középosztálynak a távozásra anno még a dicsőséges emlékű Demokrata Ferenc Elvtárs adta ki mára történelmivé érett „el lehet innen menni” kezdetű beszédével.  A társadalmakban gerjesztett hullámok tulajdonsága éppenséggel nem az, hogy csak azért elülnek, mert történik egy kormányváltás. A hullám elindult, és most meg tetőzik. A középosztály, a fiatalok, és az értelmiség jelentős része élt és él az angolok adta EU-s lehetőséggel, és 2004-et követően ment. Meg kell jegyezni: nem először történt ilyen a magyar történelemben. Mi magyarok, szinte népszokásnak is tekinthetjük, hogy átlag 100 évenként megszabadulunk azoktól, akik létrehozhatnának bármiféle érdemi változást hazánkban, hogy aztán sírjunk, hogy itt nem változik semmi. Másrészről viszont természetes, hogy bizonyos helyzetben kifejezetten jó, ha valaki elmegy külföldre. Ha egyetemi tanár lehetsz Oxfordban, hülye leszel itt maradni. Ha pénzügyi elemző lehetsz a City-ben, majd hülye leszel telemarketingezni  egy magyar bank behajtási osztályán napi átlag 20-szor hallgatva, hogy mit csinálj az anyáddal. A tragédia az, hogyha lehetsz szakács, asztalos, villanyszerelő, építhetsz metrót, lehet bringaboltod, akkor hülye leszel minimálbéren vagy feketén tengni-lengni és napról napra gürizni.  

Az első esetben joggal kérdezhetnénk: What’s the big deal? Kellően agilis és életrevaló emberkék élnek egy adódó lehetőséggel és a nyavalygás, valamint ködös passzív gyávaság helyett felkötik az útilaput. Ezekre az emberekre amúgy büszkék szoktunk lenni, minden országimázs építő filmben ott vannak a hollywoodi, a szilícium-völgybéli, vagy a NASA nagy magyarjai, és bár büszkélkedünk a golyóstollal, hogy magyar találmány, azt már nem emlegetjük, hogy ugyanakkor az se magyar szabadalom.  

A távozók második nagy csoportjának esete azonban mindannyiunkat el kell, hogy gondolkoztasson, mert ők nem azért mentek el, mert olyan kiemelkedőek lennének, hogy számukra a „nagy esélyt” értelemszerűen külföld hordozhassa. Ők az egyszerű, mindennapi élet dolgos emberkéi. Zöldségesek, szatócsok, munkások. És ők is mennek. Az ő vágyaik-elvárásaik is sajnos kint teljesülnek be. Egyszerű okból: az üzletmenet tiszta. Ez a dolgod, ennyiért. A fizetés sose késik, a főnök nem akarja elsikkasztani a pénzed, nem trükközik átlátszó és eltűnő tollakkal, nem vegzál az APEH, nem tűnik el a fővállalkozód, a megrendelő nem kapcsolja ki a telefonját, amikor már hatszáz számlád feltornyosult és nem kell az adósság és az Élet terhe alatt nyögve fenntartanod a lehetetlent. Nem riogat naponta ötször a gázos, a villanyos, a főbérlő, a bank, hogy fizess, vagy 30 napon belül ez meg az lesz, hogy aztán 40 évesen már a harmadik szívinfarktust lábald ki. Kicsit esik az eső, az angolok néha bunkók, de hol nem szarod le, ha igazából este, amikor hazamész ugyanolyan hullafáradtan mint itthon, nem a holnap miatt aggódsz? 

A többség ilyen. Nem mondhatjuk azt, hogy ez az 500 ezer ember, ez vulkanfiber kofferekkel az éj leple alatt a zöld határon át mind a fasiszta kormány elől menekült el, még ha egyeseknek oly csábító is ez az értelmezés. Jobboldali történész, és volt baloldali újságszerkesztő egyaránt bringázik manapság meg mosogat, még blogokat is írnak életük folyásáról. Az 1956-ot és 2012-t összehasonlító értelmezésekre azonban nem kellett sokat várni. A hasonlóságok elég érdekesek, hisz körülbelül azonos a létszám: nagyjából félmillióan hagyták el az országot 1956 ősze és 1957 tavasza között is. A mostani félmillió ember azonban nem egyszerre, hanem nagyjából az elmúlt 6-8 évben ment ki fokozatosan, amiből tudvalevőleg csak két évig tudtak érdemen rettegni a fasizmus térhódításától. Azelőtt simán csak El Qurtad tábornok juntája révén élvezhették a posztkomcsi banánköztársaság kedélyes mindennapjait, s elégelték meg azt, ami nem lett jobb az elmúlt két évben sem. Tehát – bár erre mutat is a HVG iránytűje - nem az van, hogy az orbánkádár véres rezsimje elől a kilátástalanság és pusztulás szele elől menekülnek tömegesen a lelkes és civil baloldali fiatalok. Ha ezt tennék, nem volna, aki tüntessen. Ugye.

(…)

De nézzük a „tisztes jómunkásember” oldalát!  Ha például nyitok Budapesten egy különleges szappanokat árusító boltot, vajon hány perc alatt megyek csődbe? Kormánytól függetlenül persze, hiszen hazánkban ha maximum két olyan hely van, ahol egy háztömbnyi átlagpolgár, vagy egy kerületnyi középosztály vígan eltart egy ilyen kis „csecsebecse kereskedést”. A random üzemmódban a baloldalra vagy épp a kétharmadra szavazó átlagpolgár a brit Tesco magyarországi gigaboltjában veszi meg a Romániában gyártott kékcsíkos szappant. Ez a gigacég, mivel profitját hazaviszi, épp a londoni anyukának teszi lehetővé, hogy miközben gyerekére a lengyel au-pair vigyáz, megvehesse az aloe verás fürdősót az említett kisboltban, vagy akár a magyar üzletvezetőtől egy  tetszőlegesen kiválasztott angol faluban is akár. Így működik a globális kapitalizmus, amit persze lehet szeretni, meg nem szeretni, de vajmi kevés eséllyel fog ezen a felálláson épp az a Bajnai Gordon változtatni, amelyik egy olyan kormány tagja volt, aki szóvivőjét a fent említett multicégtől vette kölcsön. 

Ez persze ilyen formán nyilván trollság, de az viszont biztos: tisztes középosztály fenntartásához olyan szimmetrikus és rétegzett társadalom kéne, amilyen itthon nincs. De legyünk őszinték: az utóbbi 500 évben nem is nagyon volt. A szimmetrikus, és középosztályon alapuló társadalom megteremtésének esélyét az elmúlt 100 évben konkrétan 4 alkalommal rontottuk el, és az ún. „haladó baloldal” keze mind a négy alkalommal benne is volt. 

1. elszalasztott lehetőség: 1918-19, amikor a „Vörös Gróf” trollkodta szét sikeresen egy lehetséges demokrácia alapjait. 

2. elszalasztott lehetőség: 1948, amikor Rákosi Pajtás gondolt egyet, és szocializmus építése címszóval szakította szét a társadalmat. 

3. lehetőség: 1956, Kádár János gondoskodott a „mi” és „azok” felosztás máig érvényes kereteiről. 

4. lehetőség: 1989, mondani sem kell, hogy a magyar állam akkori vagyonának külföldi kezekre játszásában éppenséggel kik vitték a prímet. 

Ehhez képest zseniálisan ráfogják ezt is a mindenkori jobboldalra, hisz az 1919-es elkúrásból hamar lett horthyfasizmus, 1945 óta meg minden általuk kavart szart sikeresen fordították le a „sötétben bujkáló fasiszta ellenforradalmárok” ármánykodására. 1956 számukra 40 éven át volt „antiszemita pogrom és szélsőjobboldali lázongás”, hogy aztán Szépemlékű Ferencünk ott koszorúzza Nagy Imrét. 1989 sarát rá lehetett kenni Antal Józsira, és a „keresztény kurzusra” pont úgy, ahogy most a félmillió kitántorgót igyekszenek Orbán Viktor nyakába varrni. Minden ami jó, az persze nekik köszönhető a földosztástól a gulyáskommunizmuson át a modern demokráciáig. Na persze.

Szóval akkor oké, hogy újra megy a szokásos csúsztatás, de mi lesz mégis azzal a fél millióval? És pláne mi lesz az itthon maradottakkal? Hány százezren fognak még elmenni, mert egyrészt unják, hogy akárki is uralkodik, irányít, kormányoz, nekik itt babér nem terem, és mert belátják, hogy egy valójában 100 éve megoldatlan probléma kivetülésének áldozatai? Ennek a gondnak a megoldását igazából csak akkor remélhetnék, ha nem engednék, hogy egy olyan politikai osztály jöjjön vissza, amely éppenséggel a nagyon gazdagok pénzéből győzködi a nagyon szegényeket arról, hogy hogyan szorongassa tovább a középosztályt. Őszintén szólva:  van ideje egy kétgyerekes harmincas családapának a nemzetmentésre, amikor  ki se lát a svájcifrankos hitele és a felhalmozódott közüzemi tartozása alól?  Amit amúgy, jegyezzük meg, jórészt szintén Fletóék alatt sikerült begyűjtsön. Ez a helyzet lehetetlenné teszi azt, hogy politikai erőt és főleg pénzt szabadítson fel arra, hogy esetleg tovább finanszírozza azt a politikai osztályt, amely nem a nagyvállalatoktól pártalapítványokba tömött valag lóvéból tolja a gyűlöletkampányt?  Ezt látva sokan feladják, és azt mondják: Bajnai meg a komcsik úgyis lefizetik a fél proletariátust arra, hogy „elsöpörje a fityiszt”, akik vannak elég hülyék és ezt meg is teszik, tehát a megoldás csak az, ha szedem a cókmókom, és lépek én is. Akkor nem fenyeget az a veszély többé, hogy belehajszoljanak az ötödik szívrohamba is. Mert mi mást tehet az ember akkor, ha éppenséggel az elmúlt 100 év magyar középosztályának krémje nlgy hullámban az országot elhagyva Amerikában, és Angliában építi az amerikai és angol középosztályt hasonló okokból?

Kábé ez az életélmény szüli a „hazaáruló Londonba tántorgót” és a hőzöngő jobbikost egyaránt, akik között a zöldségesek, autószerelők, taxisok és újságárusok aránya meglepően magas. Valójában mindketten egyszerre ábrándoznak valamiféle kommunista forradalmon, amikor a fehér öltönyösök a lámpavason lógnak a társadalmi igazság nevében. Ezt a patthelyzet, ha úgy tetszik a magyar társadalom mexikói háromszögét valószínűleg csak egy nagy lövöldözés tudná megnyugtatóan lezárni, ahol az egyik egész biztos a földön marad végleg. Mit tegyünk akkor? Radikalizálódjunk, vagy vegyük a sátorfánkat? Vagy?