Németországnak nincsenek barátai vagy ellenségei, csak érdekei –
parafrazálhatjuk nyugodtan Henry Kissingert. Mert teszik, nem tetszik:
Magyarország a német érdekszféra része. Európa (-i Unió) kis El Salvadorjai,
Panamái és Nicaraguájinak egyike Magyarország, pont ugyanannyi mozgástérrel és
önállósággal. A demokrácia, a jogállamiság, az önálló nemzetállamok közös Európájának
ködös ideájával magyarázott rendreutasítások csak szervilis véleménycikkekben
és még szervilisebb politikai alakulatoknál jelentik azt, hogy valóban a
demokráciánk állapota miatt aggódnának német rajzfilmeseink tanítómestereink. A színfalak mögé nézve
valójában az a fontos, hogy ne terjedjen tovább az orbáni unortodoxia vírusa, pont úgy, ahogy Reagen idején a szovjetizálódást
kellett minden eszközzel megállítani Közép-Amerikában. Minden eszközzel. Az
ugyanis tejesen nyilvánvaló, hogy a magyar gazdaságpolitika „függetlenedési
törekvései” nincsenek összhangban Németország alapvető érdekeivel. A bankadókkal,
telekomadókkal és a közmű-szektort érintő izmoskodásokkal bizony ráléptünk
Berlin tyúkszemére. Tulajdonképpen még örülhetünk is, hogy a mi germán
geopolitikai alfa-hímünk a közelmúlt árnyéka miatt az intervenció egy finomabb
formáját alkalmazza, mint az USA Közép-Amerikában, és nem csinál az V. kerületből
El Mozotét.
Demszky berlini számüzetése
ösztöndíja a vájt fülűek számára már elég konkrét jelzés lehetett volna, hogy
Németország fenntartja a jogot Magyarország (bel)politikájának formálására.
Ahogy az Egyesült Államok fél emberöltővel ezelőtt az iráni sahot, úgy
Németország is befogadja érdekszférájának szarháziait bukott
politikusait. És persze nyugodtan siránkozhatunk a rengeteg méltánytalanságról,
amelyek a németek részéről értek minket (kezdve Horn Gyula indokolatlan és
roppant bosszantó körülrajongásától), de azt azért észre kell vennünk: német
részről nem (csak) az ideológiai káderelvtárspajtások támadják a Fideszt (és
támogatják az ellenzéket), hanem a kormányzó CDU/CSU koalíció is, amely ugye
haverspanságban van pártcsaládilag a Fidesszel. Elméletileg. És mindez ugye
Európai Unióként is megvan, amiben Magyarország érdekeit pont annyira veszik
számításba, mint Mexikó véleményét a NAFTA migrációs kérdésekben.
Nálunk meg persze (jó szokás
szerint) vannak patrióták és lojalisták, és csak ebben a térben vagyunk képesek
értelmezni a külföldről érkező „támadásokat”. A lojalistáinkra most ne is vesztegessünk
túl sok karaktert, mindenki ismeri a weyerbélázó, faggyúmirigyeiket minden idegen
érdekhez szívesen odadörgölő liberálisainkat, akiknél már az is előrelépésnek tekinthető,
hogy bukásuk pillanatában nem a (teljes) aranykészlettel a bőröndjükben vágtak neki az
emigráció dicstelen hétköznapjainak. A patrióta társaság sokkal izgalmasabb.
Egy gyarmati függetlenségi háborúban a lövészárkok egyértelműek. Vannak a vörös
(fehér, kék, stb.) kabátosok, akiket le kell lőni és vagyunk mi, a jófiúk, akik
lelövik őket. Ugyanez kevéssé értelmezhető egy „gazdasági szabadságharc”
esetén. Kire lőjünk és legfőképpen miért? Egyáltalán megéri lövöldözni? Megint
csak két lehetőség közül választhatunk, mint a történelmünk során számtalanszor?
Van a bukásra ítélt, de erkölcsileg helyes oldal, tudomást nem véve a geopolitikai realitásokról vagy a realitások primátusát hirdetve, erkölcsi
integritásunkat feladva meg kell fognunk a gazdaságpolitikai bokánkat. Vagy
van harmadik lehetőség is, valami kiegyezésféleség?
Szeretném hinni, hogy van. Az egyik
opció ugye mentálhigiénés okok miatt kizárva, a másik meg nem biztat sok
sikerrel. Mert kereshetjük a lehetőségeket a gazdasági mozgásterünk növelésére
és joggal kifogásolhatjuk a gyarmatira hajazó gazdasági státuszunkat, de ha a
valóságot figyelmen kívül hagyjuk és belelovaljuk magunkat egy megnyerhetetlen
banánháborúba, akkor ugyanolyan nevetséges ködgépek vagyunk, mint az Occupy
mozgalom koszos hippijei a Wall Streeten. Vannak adottságaink, melyek
adottságok. Így: önmagával magyarázva, mert az, hogy a német gazdasághoz
nemhogy ezer szál fűz, hanem gyakorlatilag a részesei vagyunk, az egy adottság. Az
országot mégsem lehet odébb rakni, teszemazt' Kína mellé.
Bármennyire is hatalmas patrióták
vagyunk, Németországgal és csatolt szervével, a United Fruit Companyval az Európai Unióval vívott
többfrontos (gazdasági)háborút nem nyerhetjük meg. Bőghetünk, mint a neveletlen
hülyegyerek a játszótéren, de a vége úgy is az, hogy hazamegyünk anyuval megenni a
főzeléket. Magyarország előtt egyetlen lehetőség a kiegyezés, és ahhoz azért nem
árt némi tárgyalóképességet felmutatni. Tárgyalóképesség alatt nem a görnyedt
tartást, és a cuki pislogást értem, mint amitől a lojalistáink vélik származni a sikert, hanem az erőt. Például egy élő, lélegző Visegrádi Együttműködést,
amihez adott esetben a balti államok is hozzá tudnak csatlakozni. De
semmiképpen nem a túlfeszülést és a lényeglátást.. Közös érdekekre felfűzött
közös politika a német érdekeket szem előtt tartó Európai Unióban (és akár
azzal szemben). Bármennyire is lehetetlennek hangzik, még mindig több esély van
a megvalósítására, mint hogy mi legyünk „Kína
Európai elosztóközpontja”, mert az Hamburg. És Hamburg Németországban van.
Öröm az ürömben, hogy a Viktátort
felváltani kívánó exploitation mozgalmak várható élettartalma (kormányzása) a
nullához esne legközelebb, mivel az ő gazdaságpolitikájuk a józan észtől is beláthatatlanul távol esik, nem csak a német érdekektől. De még jobb volna, ha
a mi patriótáink végre elérhető célok érdekében küzdenének. És nem a jogos, de
céltalan küzdelem jogáért!