Van valami furcsa mellékíze annak, hogy 1956 ünneplése idén a lesz-e
internetadó, nem lesz internetadó, kitiltották-e Habony Árpit, nem tiltották-e
ki Habony Árpit paradigmában telik. Mutatja ez, hogy közel 60 évvel az
események után, egy generáció életének leteltével már nagyon jelentéktelen
problémáink vannak 1956-hoz képest. Igazából az is gáz, hogy a szabadságharc erőltetett
metaforikája kapcsán a hevesebb lelkületű jobbosok rögvest az új intervencióra
flesselnek pár EU-s és amcsi hisztéria miatt. Mert ez az egész nem erről szól.
1956-ban az történt, hogy az emberek megelégelték, hogy a kormány hazudik nekik, és kezükbe vették a sorsuk irányítását. Nem jó szó, hogy „kormány” hanem a hatalmasok. A kommunizmus ugyanis bevallottan és konkrétan diktatúra volt, amiben nemhogy fékek és egyensúlyok nem voltak, de az ún. hatalmi ágak is a Párt kezében összpontosulnak. A „népi” demokrácia nem liberális nem volt, hanem nem létezett. Nem volt bal és jobb oldal, mert oldalak se voltak. Nem volt se keresztény, se szociáldemokrata, nem volt konzervatív, liberális hanem – legalábbis papíron – haladó és progresszív. Népi. Fejlődő. Megvalósuló. Tökéletes. Csak épp szabadság nem volt. Nem lehetett szlogent lopva tüntizni, a Frisco bárban siránkozni azon, hogy milyen szörnyű világban élünk. Nem volt libnyaf, mert nyaf se volt, hisz a legkevésbé is másként gondolkodókért jött a fekete autó.
Ha valami az ember eszébe jut, nézve a képeket, nézve a dokumentumfilmeket, az bizony az, hogy amikor már a külföldi sajtó is viktatúráról meg orbán rezsimről, meg a demokrácia felszámolásáról hablatyol, nekünk módunkban áll emlékezni milyen egy valódi diktatúra. Hogy számolták fel a demokráciát 1945 és 1949 között két ütemben kék cédulákkal, letartóztatásokkal, szalámizással, ÁVÓ-val, hogy aztán legyen is mit követelni az ifjúságnak 1956-ban. Legyen szabadságvágy, amiért meg lehet halni. A zsarnokság, ami nem csak cikkekben és ostoba sértett fejekben, hanem – ahogy Illyés Gyula írta – ott (valóban) zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Tehát mi tudjuk, legalábbis atyáink, még inkább már nagyatyáink valóban tudják azt, amit egyetlen amcsi publicista, norvégcivil, Eurokrata fejes, és az őket szajkózó „ellenálló ellenzéki” nem tudhat, mert nem élte meg. A New York Times publicistája sem tudja mi a padlássöprés, és ha azt a szót próbálom lefordítani neki „osztályidegen” konkrétan fél oldalas definíciót kell mellékelni angolul, hogy érts, mire céloz ezzel a szóval az ember.
Azok, akik ma diktatúráznak, jóformán a puha diktatúrát se élték meg. Nem tudják, hogy milyen elmenni az illetékes elvtárshoz a Karaván kávé szagát beivott műbőr garnitúrán punnyadva hallgatni, mi hogyan működik. Megtudni, hogy az, ami 1956-ban halált jelentett, az 1965-ben már csak annyit jelent, hogy nem lehetsz diplomás, nem lehetsz ember, és az „egyenlőség” fogalmát nem épp rád szabták. Persze, ha aláírod ezt a papírt…. vagy azt…. akkor majd meglátják… akkor majd elintézik neked. Szóval megy a diktatúrázás, és közben a legtöbbnek fingja nincs arról mi is az. Nevetséges nézni a HaHa akcióit, ha még élnek azok, akik létrehozták a MEFESZT. Nevetséges nézni az üres székház elfoglalását meg a lánchídi hisztiket, ha még ég a kép a retinánkban a mosonmagyaróvári szétszakított fejű, kifordult testű halottakról. Nevetséges egy tüntető „civil” akkor, amikor a pesti srácok fotóit látjuk.
A mai, nevetségessé silányult generáció küzd a szabadságért, amiért nem kell. A szabadságért ma harcolni azért felesleges, mert inkább érdemes arra emlékezni, hogy milyen volt az, amikor valóban nincs szabadság. Fantomdiktatúra ellen csak vetíteni lehet a szabadságharcot is, fantomforradalmárok küzdenek saját hallucinációikkal. Amikor október 23-át látszat civilek próbálják politikai heppjük kedvéért feláldozni, az ember elgondolkodik, hogy vajon akkor is ennyire aktívak lennének, ha valódi tankokkal kellene farkasszemet nézniük, mint a pesti srácoknak. Állnának-e a Corvin közben, hullanának-e el Zuglóban? Nyomnának-e molotov koktélt az orosz tank csövébe? Másznának-e föl vörös csillagot levereni, kúsznának-e a földön hátukban az ÁVÓ puskáival? Néznének-e szembe egy egész világgal a Szabadságért akkor, amikor a „külpolitikai realitások” épp arról szólnak, hogy kelet tankokkal jön, nyugat meg margarint küld segítség helyett, s ott hagy minket egy áruló, Kádár bevazelinezett bakancsai alatt.
De nem. Nem a most hőbörgők
lennének azok, akik „forradalmi munkás-paraszt kormányt” alakítva jönnek szovjet
tankokkal Szolnokról. Ők jobb esetben a spájzokban rettegő, zöld határ felé
szaladó ’56-osok, rosszabb esetben a szomszédot feljelentő, a III/III-as
nyilatkozatot aláíró, az MSZMP-be novemberben belépők. A gyávák, a más háta
mögé bújók, az opportunisták. Vajon hányan a mai „szabadságharcosok” közül
adnák az életüket a valódi szabadságért? Hány Angyal István van köztük? Hány
Mansfeld Péter rejtezik a HaHa sorai között? Ez jár a fejemben a mai napon, és
nézegetem a képeket, miközben Beethoven Egmont nyitánya megy. Én így emlékezem.
