A Kulturkampf Sztálingrádja: Tormay

Most jött el az a pont, amikor népünk, nemzetünk, hazánk, magyarságunk és minden ami Szent nevében fel kell szólítsuk szeretett Pártunkat és Kormányunkat: azonnal fejezze be a Kulturkampfot, és a nemzet s meg sem született unokáink boldog jövője érdekében legyen drága visszahívni Kerényi Imrét a csapatok éléről. Különben bajok lesznek. Nem vicc.

Dezertálni persze nem fogunk, de hamar az „iraki veterán” pszichológiai kórképét fogjuk felmutatni, ha életünket és vérünket egy értelmetlen háborúban, olyan ügyek mellett kell ontanunk, amikben nem hiszünk. Annak, akit ez érint, azt üzenjük: nem hiszünk se Nyirő Józsefben, se Tormay Cécile-ben. De ez utóbbiban aztán végképp nem.

Wass Alberttel úgy vagyunk igazából, hogy bár emberileg nem tartjuk feltétlenül példaképnek, a Farkasverem után egy hétig nehezen ment az alvás. Ha egy regénynek megírása után majd 100 évvel ilyen hipnotikus ereje van, akkor az írója tudhat valamit. Lehet, hogy bolond picit, lehet, hogy végletes, de neki szabad. Mert művész, vagy mi. Szóval bár nem tetszik feltétlenül az a fajta nacionalizmus, amit ő művelt, írói tehetsége méltatlanul lett elfeledve, s megérdemli, hogy újra a kánon része legyen. Még ha a kultikus szektárius Wass-imádat kelt is némi visszatetszést bennünk, igazából simán esztétikai alapon védhető amit művelt, nem beszélve arról, hogy őt lenácizni kb. olyan szintű baromság, mint lekommunistázni Hemingwayt.

Nyirővel már inkább úgy vagyunk, hogy egyfajta két világháború közötti „one hit wonder”-nek tartjuk. Ha popzenész lett volna, ő az, aki az egy darab nyári slágerével haknizik. A Krisztusfaragó ember megírása után valójában érthető módon állt be a „politikai hakniba”, hisz soha nem volt képes felülmúlni önmagát. A háttércsápolás abban az időben épp Szálasit jelentette, így rácseszett. Az a fajta tehetség, aki egy alkalommal eléggé ráérzett a dologra, írt egy jó könyvet, de már karrierje delén elindult a lefelé ívelés. Nyírőnek már jóval azelőtt vége volt irodalmi szempontból, hogy egyáltalán jelentsen bármit, hogy ő épp Szálasival turnézik. Szánalmas volt, ártalmatlan, naiv és idióta. Önmaga árnyéka.Tehát Nyirőt szánjuk picit, és bár túlspilázni (sem alábecsülni) nem szeretnénk a benáculását, de a hatalmas hype körülötte se politikai se kulturális oldalról nem volt alátámasztva. Nyirőtől félni, mint antiszemitától kb. annyira nevetséges, mint őt dicsérni, mint nagy székely írót. Miért kell ekkora felhajtás egy közepes írónak, aki írt egy jó könyvet anno? Szóval őszintén ez a Nyirő-ügy sem volt nekünk akkora dolog.

Na de Tormay Cécile. Most így komolyan. Ezt mégis mire vélje az ember fia? Kiadni Tormay Cécile-t 2013-ban? Kinek? Minek? Ezennel közlöm: nem vagyok hajlandó olyan sorokért műveltségem áldozni a Kulturkampfban, mint hogy „A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.” Nem és nem. Nem vagyok hajlandó kiállni amellett a nő mellett, aki úgy próbált bevágódni a harmincas évek politikai vezérkarának, hogy Mussolininél is fasisztábbnak vallotta magát. Amúgy be is jött neki a cucc, hisz mivel gyakorló leszbikus volt, így perbe is fogták. Harmincas években vagyunk, és bár Berlinben már varrják át az első transzneműt, azért az ilyen nyílt coming out nem volt akkor divat. Hála azonban a jó kis politikai kapcsolatoknak, a Kormányzó Főméltóságú személyesen sikálta el az ügyet, ráadásul az általa „felszarvazott” férjre varrtak másfél év börtönt, hogy aztán annak elvált feleségével vonuljanak fel a Mátrába kicsit kipihenni a megpróbáltatásokat. Szép. Kerényi Generalissimus szerint amúgy a Nemzeti Színház nem a „buzikról fog szólni”, a Nemzeti Könyvtárra azonban ez már nem vonatkozik, hisz Cécile néni három grófnővel is kavart. Külön szép, hogy a „bújdosó lakja” most Hotel Ózon Residence név alatt fut, kapott is bele szobrot a hatalmas írónő. Kérdés, hogy vajon mikor készítik el Kerényi javaslatára a gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval közös szobrukat? A sok büszt meg heroikus portré után lenne pár tippünk egy komplex Pallavicini Eduardinát és Francesca Orsay-t is tartalmazó négyes kompozícióra is. (Hiába: Cécile néni hozzánk hasonlóan szerette a mediterrán csajokat…)

Félreértés ne essék: nem vagyunk homofóbok. Tényleg nem. Pláne a leszbikus témában az esztétikai érzékünk is kifejezetten fejlett. Csak valahogy a nemzeti-keresztény vagánykodás, a politikai benyalás, és a tehetségtelenség keveréke sehogy se fér bele nálunk egy olyan kor irodalmi életének taglalásakor, ahol azért Radnótik művelik a neoklasszicizmust, Szerb Antalok irogatnak irodalomtörténetet, Rejtő Jenők képviselik a „ponyvát”, de valahogy rájuk nem terjed ki a Kormányzó Őfelségének védelmező karja, hogy elsikálja azt a kis „makulát” körülöttük. Kettős mérce táririmm. A leszbináci ponyvaírónő tehát épp szerencsés pillanatban távozott el az élők sorából (1937-ben, egy évben a „zsidó” Karinthyval) ahhoz, hogy ne tudjon fullra úgy benáculni, mint szegény Nyirő aki legalább EGY könyvet képes volt olyan kínos mondatok nélkül megírni, minthogy „Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.” Zacsit kérek.

Tehát így nem. Még akkor sem, ha igazából vágjuk, hol kellene nekünk megtalálni valamifajta mával kapcsolatos üzenetet a Budapesten hömpölygő, jelszavakkal behülyített népek közt ténfergő magányos Írónő narrációjában. „Halottak napjára készült a város és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.” Vágjuk, hogy ez egy metafora. Sőt ilyen allegória. „Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt.”

A kötelező irodalmak közé felvenni kívánt, és Kerényi által személyesen kiválasztott könyvben amúgy valóban elég élesen van leírva 1918-1919 magántörténete. Ez a giccses patetikus szar nagyon fekszik a jobber alvilágban, ahogy Sasvári Sándor és Beregszászi Olga, meg a Barackdal. De Cécile nénikének (szemben a pusztán az agysejtekre káros giccsel) van egy másik, sötétebbik oldala, és valahogy sehogy nem lehet kikerülni az olyan passzusokat még ebben a „Nemzeti Könyvtáras” könyvben sem, hogy „ „Túl a Dob utcán a Rombach utca tájékára értem. És a budapesti gettó zsivajogva nyüzsgött körülöttem. Senki se szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét. Elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették, a várost.” Ja. Zsivajgó zsidók akik ellepik a várost. Amúgy kár volt parázzon a vén nyanyának: a halála után páran „kezükbe vették a problémát”. Ez tetszik akkor Kerényinek? Ez így kell a Fidesznek? A nemzeti giccs rehabilitációja a jó kis interwar úri zsidózást is magában foglalja? Mert Cécile néni gondoskodik a nemzeti giccs és a galíciaihordázás csodálatos kombójáról:  „A zsidó faj ereje és szerencsétlensége, hogy sohase csodálkozik semmi felett és nem hisz abban, amit tesz. Képzeletemben ekkor már világosan láttam a termet, melyben egykor Tisza István; a nagy kormányos nemes alakja küzdött annyi tomboló viharban, és felrémlettek hirtelen azok is, akik csak az ő holttestén át juthattak be oda. Tetemrehívásra mentek. Nem tudták és mégis tetemrehívásra mentek. És szavuk nyomán ki serkent a vér az ország tátongó sebeiből és kiserkent a megaludt vér a geszti sírboltban is.”

Epic.

Szóval bocsánatot kérek, de Kulturkampf ide vagy oda, ez a fajvédő Tormay dolog nálam sehogy se fér bele. Egy tehetségtelen zsidózó giccsőrnél engem semmi sem vesz rá, hogy felmelegítsem az emlékezetem akkor sem, ha valóban„lerántja a leplet” Károlyiról, akit meg a ballerok hájpolnak.

Amúgy a saját földjeit a banki elidegenítést követően elosztogató, a feleségét de facto kurvaként futtató Károlyiról nem azzal fogom lerántani a leplet ha leírom, hogy „ „A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak kommunista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája.” Ezután pedig, hogy  „Egyelőre Károlyi az ideiglenes hadügyminiszter, de látni való, hogy mögötte a szociáldemokrata Böhm Vilmos, a kis zsidó villanyszerelő áll, aki nem rég a vezetékeket és az írógépeket javítgatta a minisztériumban.” Károlyi akkor is egy féreg lett volna, ha fajtisztább egy hannoveri vizslánál.

Szóval ez azért nem a HVG Gerlóczyjának a parája. Ez most nem a szokásos ballib hiszti. Tormay Cécile egy antiszemita tehetségtelen ponyvaszerző giccsőr volt. Közepesnek is gyenge, ahogy amúgy Szerb Antal is ezt szépen érzékelteti nekrológjában, amit 1937-ben írt róla. Tormay lapjában kezdte karrierjét a katolikus, ám zsidó származású, s ezért később legyilkolt Etalon. De minden jobbos troll szellemi példaképe, az Ostrom alatt éhenhalt Szabó Dezső csodaszépen küldte el már 1923-ban Cecile nénit: „…Ön, akinek annyi fogalma sincs és nem is lehet a magyar lélekről, mint nekem a hottentotta nőegyletek mai financiális viszonyáról.” Amúgy kb. ez Kerényiről is elmondható.

A most a Nemzeti Könyvtárba rakott írása a nyanyának meg szimplán szar. Elég történelmi tény áll rendelkezésre ahhoz, hogy Károlyit ne kelljen a zsidók bábjaként mozgatott idiótaként ábrázolni, valamint egyéb iránt zsidó gyökereitől már rég elszakadt, és evangélikusként felnevelt ateista Marxot „lezsidózni”. Ezen az egész Európai közbeszéd kb. 50 éve túl van, és nem sokat lehet hozzátenni egy olyan diskurzushoz, ami már az elején gáz volt. Faj meg minden. Károlyi nem lesz jobb arc, de Horthy sem. Tormay meg nem lesz jobb a megyei liga másodosztályának kispadon ülő cserejátékosánál. Tormay-t kiadva Radnóti sem értelmeződik át, s nem lesz se kevésbé katolikus, se rosszabb költő, akárhogy tolják szegényt balra holtában. Szerb Antal vagy Böhm Vilmos, Kun Béla vagy John Lukács sem lesznek kevésbé „zsidók.” Ezen felfogás szerint akkor jön majd a „jó zsidó versus rossz zsidó” válogatás? Az szép lenne.

De mi a célja a kultúrpolitikai vezetésnek, és Kerényinek azzal, ha kiad egy olyan könyvet, ami giccses szívfacsarással kombózza a harmincas évek később eluralkodó legbrutálisabb gondolatait? Mire megyünk Tormay következtetéseivel? Semmire. Arra, hogy egy idő után ott vagyunk, mint az amerikai hadsereg Irakban. Lövünk, a nem tudni kire, és védjük a nem tudjuk mit, miközben évszázados sebeket tépünk fel puszta foggal. Rohadtul nem kéne ezt csinálni. Pláne nem kéne a nemzeti, polgári irodalmi és művészeti kánont egy olyan elátkozott mágusra bízni, aki a Nemzeti Giccs átkát hordozva képes bármit, festményt, alkotmányt, irodalmi művet, színházat, egyhetes, romlott, szalmonellás habrolóvá változtatni. Tormay Cécilért meg mindenkitől bocs, a zsidóktól, de még a balosoktól is. Főleg azonban azoktól a kevésbé kritikus jobbosoktól kell elnézést kérni Kerényi nevében, akik most azt próbálják kitalálni, miért jó nekik szar könyveket újraolvasni. Nekik üzenném: nem jó. Jó könyveket újraolvasni azonban annál inkább. A Kulturkampfról pedig azt mondanám:

Update:

Nyirő Józsefnél egyrészt elfeledkeztünk az Uz Bencéről, másrészt rögtönzött szerkesztőségi ülésünkön kollégáink meggyőztek arról, hogy messze nem beszélhetünk úgy róla, mint egykötetes szerzőről. Nyirő Tamási és Benedek mellett a nagy erdélyi hármas tagja. Mea culpa!