Nyugodalmas péntek délutánomat töltöttem az Aknamunkáért és Bosszúért Felelős Államtitkárságon, amikor érkezik a hír, hogy a jogállamiság és a demokrácia önjelölt védelmezői ismét okkupáltak valamit.
Könnyezünk a meghatottságtól minden
olyan alkalommal, amikor az irhabundában mászkáló, mami és papi pénzén
Oxfordból, Cambridge-ből, a UCLA-ről aggódnak a szudáni szegényekért, és
küzdenek a globális demokráciáért az érzékeny diákok. Az egyetemek valaha a
tudás átadásának, a szellem és a jellem kovácsolásának helyszínei voltak, mára
azonban több helyen az egyszerű politikai indoktrináció fellegváraivá váltak.
Ezek végtermékeit látjuk az Alinsky-iskolában nevelkedett ifjoncokban, akik
feljogosítva érzik magukat arra, hogy – különleges tudásuk révén, hiszen csak
ők tudják, mi a demokrácia, a jogállam, meg a helyes oktatáspolitika –
megszálljanak intézményeket. Uljanov elvtárs csettintene. Persze ha más
csoportok a netszolgáltatókat szállnák meg, és elmenne a wifi meg a 3G a
romkocsmákban, ráfagyna a vigyor az ifjúgárdisták arcára.
Tudjuk, hogy erőszakot csak a
kétharmados úthenger tud elkövetni, mi több, a kétharmad maga az erőszak: ez a
fallikus, tesztoszteron-túltengésben, krónikus pankrációs megszállottságban szenvedő
tankhadosztály. Különösképpen nyilvánvaló vált ez, amikor a fent nevezett maroknyi
csoport behatolt egy párt székházába, párbeszéd-képességét ócska szlogenek
skandálásával bizonyította (nem, nem, nem! – erre egy majom is megtanítható),
majd be nem jelentett útvonalon élvezhette az elnyomó rendfenntartó erők békéskíséretét.
Persze lehet azt mondani, hogy az
oktatáspolitika szar, hogy az oktatási kormányzat első tervezete pocsék volt,
sőt lehet teljes egészében elutasítani a jelenlegi politikát. Bármit lehet.
Csak épp mindenféle intézményes megoldás valamiféle modus vivendit jelent.
Mindenki mindig nem lehet elégedett. Ezért a politikai döntésekért, hatalomért
versengeni szokás, és aki meggyőzi a választókat, és nyer, az hozza a döntéseket.
Ha e döntések rosszak, a választók leváltják a hatalmon lévőket, és másokat
bíznak meg a döntés jogával.
Ugyanezért létezik a felhatalmazás
intézménye, hogy ne mindenféle gyüttment akarjon hivatalosságként megjelenni. A
HaHá-s kreténeket ki hatalmazta föl arra, hogy ők „tárgyaljanak” az oktatási
kormányzattal? Ők kiket képviselnek? (A „mindenkit, alapból” nem érv, ennél
talán még Robespierre is szofisztikáltabb volt.) Ha pedig nincs semmiféle
felhatalmazásuk, pusztán alanyi jogon érzik úgy, hogy ők mindenkit képviselnek,
ezért fel vannak hatalmazva törvénysértésekre is, akkor nyugodtan és jogosan
küldhetik el őket a picsába mindenhonnan, ahová betámolyognak hisztizni. Ehhez nem
kell a minisztériumig menni. Egy normális kocsmából két lábbal rúgják ki azt,
aki beront, szétveri a berendezést, és elkezd követelőzni, hogy mától márpedig
neki ingyen legyen a Lánchíd konyak. Sőt, örülhet az illető, ha nyolc napon
belül gyógyuló sérüléssel megússza, úgyhogy az elnyomott hallgatókat ehhez
képest épphogy csak a pihe-puha ágyikóba nem fektetik be egyenként a rendőrök.
A túlmozgásos HaHások minden bizonnyal
apu és anyu szeme fényei, de ugyanez nem jelent alapértelmezést mindenki
másnál. Ha ők valóban a „diákság” nevében kívánnak fellépni, az ő érdekeikért
harcolni, akkor végig kell menniük azon a göröngyös úton, aminek a végén
megszerezhetik az erre való felhatalmazást. Addig viszont – a nyilvánvaló,
mindenkit megillető állampolgári jogokon túl – kuss a nevük, ellenkező esetben
mindenféle lunatikusnak „alapvető joga” volna bármibe beleszólni, bármikor. Az
agyament, rendkívüli „forradalmi jog” pedig csak saját, belterjes
szubkultúrájukon belül érvényes. Ahhoz, hogy – mint mondják – „leváltsák a
jelenlegi vezetést”, meg kéne nyerni a választásokat.
Ki mondta, hogy nem kurva nehéz a
felnőtté válás?