A Jobbik szobrot állított Horthy
Miklósnak a Szabadság téren. Magánterületen tette mindezt, pontosabban a Református Egyház területén, hogy konkrétak legyünk. A Hegedűs család által einstandolt Hazatérés
templomának lépcsője lesz immár az, ahol Dániel Péter ügyvéd és a pesti
ballik-brigád szokásos performanszát elő fogja tudni adni. Gratulálunk.
Arról polemizálni igazán, hogy
Horthy érdemel-e szobrot, vagy sem, tulajdonképpen lényegtelen. Szerintünk inkább nem, mindjárt ki is
fejtjük, miért. A jobbikosok szerint azonban igen, ami a Ballik szerint viszont
ez világbotrány. (A ballik egy új, fiktív formáció, az akcióbaloldal, ami
manapság gázrezsóra égett seggű bajnaisták és a begőzölt DK-sok baráti körét
jelenti, akik napi szinten balhézzák szét a várost mindenki nagy örömére.) Teli
torokból holokausztoznak, fehérterroroznak, sipítoznak, szörnyülködnek. Szerintünk alapvetően egy plurális
demokráciában, ha megdöglik a kutyám, akit nagyon szerettem, akár akkora
síremléket tolhatok fel neki, amekkorát a világ nem látott. Más kérdés, hogy a
szomszéd, akinek folyton a lábtörlőjére szart, mit tart az én édes kis Fifikém
arany szökőkútjáról, de kit érdekel a szomszéd véleménye? Senkit. Ha őket ez
ennyire felcseszi, az őket minősíti elsősorban. Minket az se izgatott épp ezért
fel annyira az se, amikor ők és barátaik az MSZP székház folyosóján Naés Gyula
államférfiúi méltatása közepette gyorsan odatoltak egy bronz büsztöt. Ízlések
és pofonok. Kinek az ávós, kinek a tengerész.
Nem is az a kérdés, hogy szabad-e szobrot állítani, hanem hogy megérdemli-e.
Vona Gábor úgy gondolta, hogy
Horthy Miklós akkora nagy ember volt, hogy azonnal szobrot kell állítson neki.
Méltatta államférfiúilag, mint Mesterházy Horn Gyulát, és avatta is a fémet
ezerrel, csak úgy suhant a lepedő. Furcsa logika: általában pont úgy méltatják
a jobbikosok Horthy-t, mint a Ballikosok Kádárt: az ember, aki a szörnyű
külpolitikai helyzetben képes volt meglépni a legkisebb rossz lépését. Ezen túl
azonban általában az avatott és avató között vágyott szimbolikus kapcsolat is
van: az avató szeretne azonosulni az avatottal. Az, hogy Mesterházy a zéró
IQ-jával egy hasonlóan fejlett agyú karhatalmista munkásőr alkesszal talál
közös hangot, azon ne csodálkozzunk. Similis similem gaudet. De mivel könnyes
szemű Horthy ódákat már „rendes” fideszes-nemzeti háztartásokban is hallottunk,
ideje a szobor kapcsán saját házunk körül is sepregetni. Nézzük meg kivel is azonosul a Jobbik Gabija,
és ki az, akit úgymond „védeni kell” mostanában a baloldali kommunista pribékek
mocskos ármánya ellen. Mert ami alapján legtöbben viszonyulnak Horthyhoz, az igazából annyi, hogy tökös
csávó, aki rühellte a komcsikat. Már 1919-ben is fehér lovon alázta Kun Bélát,
tehát olyan rossz fej nem lehet: el a kezekkel Horthytól, éljen Horthy. Ez az
alap jobbos körökben, és ilyen alapokon nem nehéz a balleroknak sem trollkodni.
Csak hát ez épp az a szint, mintha Horn Gyulát tartanám azért „nagyformátumú
politikusnak” mert félrészegen a kezébe akadt egy drótvágó. Nemár.
Valószínűleg, ha kicsit más
fénytörésben nézzük, Horthy sem lesz egyenlő azzal, akivel legtöbben – főleg a
Jobbik-brigád - szeretnék, hogy egyenlő legyen, lévén Horthy Miklós egy olyan
személyiség volt, akinek az életpályájából igazából tökre az derül ki, hogy
senki számára sem példa. Térjünk vissza a legelejére: adott egy tökös, nemzeti
érzelmű, református, sármos-izmos katonatiszt kivarrt vállal, cserzett
arcéllel, aki igazából egy „hadivagány”. Pár csatában jeleskedik, ezért
felviszi egész magasra. Tökös csávó, ez tagadhatatlan. Lehetett volna ő háborús hős, akihez Kenderes szülöttei koszorút visznek az I. Világháborúra emlékezve, de a
Történelem mást vár tőle. A Monarchia összeomlása kell ahhoz, hogy hirtelen az
ölébe hulljon az ellentengernagyi, flottaparancsnoki kinevezés. Igazából Dönitz
admirális 1945-ös államelnökségéhez lehetne ezt a helyzetet hasonlítani, amikor
a hatalmas fejetlenségben egyszerre csak egy tökéletesen alkalmatlan, és „rossz
időben rossz helyen” lévő, ám épp valamiféle szétoszló hierarchiában „soron
következő” figura ölébe pottyan a hatalom. Megjegyeznénk: Dönitz fényévekkel
jobb tengerész volt Horthynál, és kategóriákkal nagyobb náci is.
A történelem ugyanis elég furcsa
helyzeteket szül. Kun Béla ámokfutása után, a szétomlott, szétoszlott,
kifosztott országban nincs semmiféle legitim hatalom, amely tovább vihetné az
ügyeket. Totális a káosz, és Horthy vállán nem is felelősség van, hanem
egyfajta determináció. Az antant nem akar Habsburgokat, nem akar bolsevikokat,
nem akarja a balos héroszt, Károlyit sem, viszont kell találni egy gerinctelen
férget, akinek az aktuális rezsimjét elismerve, végre valaki aláírja a trianoni
diktátumot. Megjegyezhetnénk, hogy a törökök és Kemal pasa ezen a ponton köpi
pofán a francokat, és hozza össze a modern Törökországot, igaz: görög és örmény
népirtás árán. De lengyel testvéreink is elbulizgatnak még pár évig, mert nem
akarnak belenyugodni a Curzon vonalba. Nálunk azonban ekkor ő az aktuális
balek, aki vállalja ezt az árulást, persze azzal a hablaty propagandával, hogy
„revíziót követel”. Na persze.
Ezt követően – leszámítva a
numerus clausus sokat emlegetett epizódját – kb. 1933-ig a „jófej Horthy”
időszaka jön el. (Apropó numerus clausus: erre a törvényre hivatkozva utasítja
vissza Hitler próbálkozásait a Holokausztban való részvételre egészen a német
megszállásig, tehát igazából konkrét életeket ment később ezzel a sokat
anyázott törvénnyel, ahogy egyetlen valóban jó döntésével, a zsidó deportálások
leállításával is.) Megpróbál tehát megfelelni egy szerepnek, amit nem rá
szabtak. Túlélve saját, epizódszerűre szabott történelmi szerepét próbál erején és képességén felül egy királyságot vezetni. Mondjuk már „regnálása”
terhelt az ellentmondásoktól: érdekes úgy egy királyságot kormányozni, hogy
közben megpuccsolta a legitim uralkodót. Meg is teremti a maga
„látszat-királyságát” s vizuálisan, gesztusaiban képes is lesz megteremteni
egyfajta arisztokratikus atmoszférát. De ettől ő még egy kivarrt tengerész. Nem
király, és valljuk be: nem is ő a jófej már ekkor sem. Önálló politikai
karaktere ugyanis az ambíciók, a kiállás, a propaganda és a széles körű
társadalmi támogatás ellenére sincs. Szerencsére a Bethlen István körül ekkor
(újra)szerveződő egykori úri réteg egy jóféle államfőfigurát kreál belőle, hogy
saját hatalmát stabilizálja, hogy a káosz évei után végre legitim, erős
vezetése legyen az országnak. Úgymond egymásra találnak. Horthynak bejön
Bethlen, felnéz rá, Bethlennek meg kell Horthy, hisz stabil hátteret biztosít
széleskörű államszervező munkája végrehajtásához. Ez az a csodás korszak,
amihez amúgy a Fidesz, és minden jóérzésű jobboldali szeret is igazodni. A
történelmi helyzethez kényszerűen igazodva, de nagyon okos emberek nagyon jó
dolgokat csinálnak ekkor. Konkrétan kihozzák a szarból az országot, amit a
kommunisták szétvertek (minő párhuzam). Megerősítik a Pengőt unorthodox
módszerekkel (jé, még egy) aztán rendbe rakják az oktatást (Klebelsberg Központ…
Nahát) és sorolhatnánk a többi, hasonlóan menő dolgot: mezőgazdaság
rendbetétele, folyószabályozás, építkezések, közmunkaprogram, iparosítás, etc.
(hoppá, még egy). Ezt azonban főleg a magas, kefebajszos erdélyi
arisztokratának, Bethlennek és hozzá hasonlóan a Monarchia apparátusának
krémjéből jövő csapatának köszönhettük. És nem Horthynak, Horthy csak aláírt,
megjelent, felavatott, tisztelgett tovább.
Ahogy egy államfőnek egy ilyen rendszerben kell. Reprezentált.
És a bajok Horthyval épp akkor
kezdődtek, amikor feléledt a gólem. Állítólag Bethlen is azért állt fel
székéből, mert úgy gondolta, nem tud együttműködni egy ilyen pöccsel, mint
Horthy. Amikor ez az alapvetően csajozásra, nagy ivászatokra, urizálásra és
haptákban tisztelgésre termett katona elkezdte elhinni magáról, hogy ő bizony
egy nagyformátumú politikus, aki tényleg kihúzta a bolsevik szarból az
országot. Hogy ő dinasztiát fog alapítani, és a Horthy család lesz az új
Árpád-ház. Na innen jöttek a bajok, és legalábbis számunkra, itt jönnek elő a jobbikos
párhuzamok is. Ugyanis ekkor úgy gondolta, hogy a „liberális konzervatív”
Bethlen helyett inkább a „tökös nemzeti” Gömbös Gyulát kezdi el favorizálni.
Gömbös azonban egy igazi barom volt. Nagyon jól meg is értették egymást
Horthyval. Gömbös sokkal inkább az ő nyelvét beszélte. És - milyen érdekes -
ahogy megváltozik Horthy mellett az erős ember, megváltozik Horthy karaktere
is. Hát ennyire volt ő nagy jellem, államférfi, bármi. Egy gyík volt, egy
alkalmazkodó, ostoba, bunkó reprezentátor. Miután Bethlen, a „konzervatív
liberális” lelép, jön helyette a fehérterrorban edződött, keménycsávó, az igazi
radikális, a jobboldali faszacsávó: Gömbös Vona Gábor… akarom mondani Gyula.
Felturbózódik a zászlóarány, egyre több a masírozás, a jelkép, a tulipán, a
népinemzeti, a külsőség, és az ájulás bele a fasiszta Nyugat karjaiba.
1936-ban, a Hitlert elsőként meglátogató Gömbös már azzal dicsekedett
Göringnek, hogy el is pucolja nem soká a vén szivar Horthy-t és két éven belül
egy igazi fullos fasiszta államot fog vezetni, amiben ő a góré. Horthy ehhez
mit szólt? Semmit. Mert már ekkor se érdekelte túlzottan a dolog, hisz nem
akart ő nemzetet vezetni soha, csak így esett a dolog. A gondviselés azonban
közbeszólt és Gömböst elragadta a halál.
Ez lehetett volna az idő, amikor
majd két évtized után ez a nagyszerű ember, Horthy, előlép az árnyékból, és
hazánk vezérlő csillagává lesz. Francokat: a tökvakaró, maga mellett erős
embereket megkívánó, és azok árnyékában reprezentáló, feladatához felnőni
képtelen figura lassú, de biztos lecsúszása kezdetét veszi. A háború elején,
egy rövid időre még felcsillan a remény: igazi erős emberek híján egy utolsó,
erkölcsös ember, Teleki Pál próbálkozik menteni a menthetőt. Végül ő is
feladja, és innen kezdve hazánk sodródik: együtt vezetőjével, aki igazából
sosem vezette. Csak úgy tűnt, mintha vezetné, és ami a legrosszabb: ezt egy idő
után nem csak a propaganda által az ország, de ő maga is elhitte magáról.
Megjelenítette a Trianonban szétszaggatott, és felálló nemzetet épp úgy, ahogy
később a revízió farvizein a Tengely öleibe omló hazánk történelmének egyre
sötétebb korszakát. Vannak, akiknek Horthy ez előbbit, másoknak ez utóbbit
jeleníti meg 2013-ban. Ami az egészben a vicc: a saját elképzeléseik szerint
még igazuk is van. Tényleg megjelenítette ezeket, de semmit sem tett se a neki
tulajdonított sikerek többségéért, se a ráolvasott bűnök nagy részéért. Azt
tette, hogy nem tett semmit, amit kellett volna, és csak azt tette, amit muszáj
volt. Pusztán csak volt. Őt okolni a Holokausztért, lefasisztázni, lenácizni,
legyilkosozni épp akkora barom blődség, mint őt méltatni azért, mert ez az
ország képes volt talpra állni a trianoni traumából, és magára találni, és bebizonyítani,
hogy képes megmaradni. És, hogy van helye az európai nemzetek között, nem
szükséges felosztani a kisantant rablóbandái között, mint ahogy azt ők megálmodták
két sztrapacska között. De Horthy egész regnálása alatt igazából 2-3 olyan
döntés volt, amit ténylegesen ő hozott, ezek többségét a háború alatt, és
ezeket szinte egytől egyig el is kúrta. Nem kicsit, nagyon. De ne legyünk
igazságtalanok: nem volt ő már békeidőben sem alkalmas a feladatához, hagyjuk
már békén. Mert nem volt ő több egy szimpla tengerésznél egy sárkánytetkóval a
vállán, akinek az élete 1918 után egy hullámvasút volt. Ő az ember, aki ott se
volt: mindenki azt hitte róla, és úgy is tett, hogy ő tud valamit, miközben
fingja nem volt a dolgokról alaphangon.
Horthy ma is ilyen. A propaganda
vakította emberkék bal és jobboldalon egyaránt még mindig képesek elhinni, hogy
Horthy egy valódi államférfiú karakterrel rendelkező „valaki” volt, és úgy
viselkednek, mint akinek felelőssége, döntései, történelemformáló szerepe volt.
Holott ő igazából ennek ellenkezőjéről 1944 októberében tett végleg
tanúbizonyságot. Miután a szokásos töketlenkedései miatt a kiugrási kísérlet
elbukott, Horthy előtt ott állt a lehetőség: vagy kitart a végsőkig, és
lekaszaboltatja magát (és valószínűleg a családját is) a Gestapoval, vagy
feladja: bedobja a kulcsot, és az országot tokkal-vonóval egy olyan embernek
adja, akit ő maga tartott pszichopatológiai esetnek. És odadobja Szálasinak,
aki mögött ott áll a Reich, ő meg menti a menthetőt: saját irháját és a
családját. Felmerül a kérdés: ki NEM a családját mentené? A válasz egyszerű: a
hős, aki szobrot érdemel. Horthy ugyanakkor, ahogy a kisszerű ember tenné, a
családját választotta. Nem akart hős lenni. Más kérdés: soha nem is volt az.
Szobrot azonban a hősöknek állítunk, nem a kisszerű, bukott embereknek. Visszatérve tehát: kinek állít szobrot az,
aki Horthynak állít szobrot? Ha valami posztmodern művész, akkor a Hiánynak,
amit hazánk a „király nélküli királyság”-ban megélt, miután a „tenger nélküli
tengerész” „hősiesség nélküli hősi tetteivel” apránként véget vetett az ezer
éves magyar államnak: aláírta Trianont, és odadobta a Szent Koronát egy
elmebeteg markaiba. Saját önsorsrontásunkba vetett ájult imádatunkat formálja
meg. Ha Vonáék okosak, akkor nagyon gonoszak. Sokkal inkább azonban pont olyan
hülyék, mint azok, akik rájuk hergelik magukat a baloldalon. Vélhetően Vona
Gábor inkább egy új Gömbös Gyula, és őt már a saját szobra izgatja, a saját kis
uralma, amihez hamarosan el is söpörné ezt a töketlen vén szivart az útból. Ezt
mindenki döntse el maga, hisz a szimbólumokon túl a lényeg, hogy a szobor
avatója azonosulni is akar a felavatott személyével. Mi ne akarjunk azonosulni
se Horthyval, se a rendszerével. Ne akarjunk Horthy szobrot. Örüljünk a Bethlen
szobornak, és akarhatunk még egy Teleki Pál szobrot is a későbbiekben, ezzel
teljes is lenne a jobboldali Pantheon. Horthy azonban nincs benne. Az ő szobrát
már életében megemelte, és le is rombolta. Most meg már nyugodjék békében. Örökre.