Nagy hasfájása a szocialistáknak
Összefogásnak Kormányváltó Szövetségnek, hogy nem
megy át az üzenet. Nyilván nem azért, mert nincs meg bennük az iksz, hanem
a gazfideszes médiatúlsúly, a
Simicska-birodalomba tartozó, számukra elérhető plakáthelyek szűkössége, a
kereskedelmi médiákból kiszorult politikai reklámok, meg amiatt, hogy ebben az
ellenséges nemdemokratikus közegben
nem úgy terjed már a hang sem, ahogyan azt a demokratikus légköri és fizikai viszonyok között megszokhattuk. Óriási
a baj a demokratikus ellenzéknél, a
százalékok csak zsugorodnak, mérésről-mérésre kevesebb az annyi, a
kormányváltás hajója távolodik, a Mesterházyék körül keringő guta meg egyre közeledik.
Tulajdonképpen jó helyen keresik
a választ. Legalábbis első próbálkozásra nem rossz. Az úgynevezett protestszavazókat valóban nehéz kereskedelmi
televíziós reklámok nélkül elérni, protestszavazatokat az örök elégedetlenség
időleges felszításával, jó helyezett üzenetekkel és megfelelő időzítéssel lehet
szerezni. És protestszavazatok nélkül nincs rezsimváltás kormányváltás.
Kellenek azok is, akik nem jól felismert
osztályérdekük alapján szavaznak, hanem csak simán tele a tökük.
Ha viszont kicsit mélyebbre
megyünk, akkor már nem a kereskedelmi televíziókba szokott reklámlehetőségek
korlátozása miatt nem képesek a protestszavazók tömegeit maguk, illetve az Összefogott
Kormányváltás mögé felsorakoztatni, hanem mert túl közel van még a 2010-es söprés.
A kétharmad nem a Fidesz kampánygurujait, a remek üzeneteit, a választási
programban vázolt jövőmagyarországát vagy a társadalomban elsöprő többségbe került
konzervatívok választói aktivitását dicséri, hanem a vágyat, hogy az Elkúrtuk csapatot végre el lehessen
küldeni rendesen a picsába. Lehetőleg olyan messzire, ahonnan nem képesek
visszakapaszkodni. Mission completed.
Ehhez az állapothoz képest
akarnak ma ők protestszavazókat gyűjteni. Könnyebbet
és kettőt!
A szekértáborlét, a militáns
politikusság egyik átka, hogy egyszerűen nincs rálátásuk az úgynevezett közhangulatra.
Jól kiválogatott, előszűrt választópolgárokkal futólag találkozgatnak
kampányidőszakban. Híreket nem, csak nekik összekészített hírösszefoglalókat
olvasnak, a közvéleménykutatóknak meg nem hisznek. Szerintük azok mindig a másikok zsebében vannak, a másikok fizetik őket, hogy alul-fölül
mérjenek megbízásra vagy önszorgalomból. Blogokat, pláne alatta a kommenteket, sosem
olvasnak.
Pedig az úgynevezett közhangulatot ilyen helyeken lehet elcsípni, nem a
hellerágnesi értelemben vett értelmisik belvárosiliberális
klubjában, ahol egy szobányi teremben mindenki rendkívüli módon kormányváltó
hangulatba tornázza magát az első aperitif után, és akár ott helyben egy kanál
vízbe fojtanák a Kaijut, meg puszta kézzel bontanák le a felcsúti stadiont. Azok
a sajátjaik. Azok akkor is ilyen hangulatban vannak, ha éppen ők kormányoznak.
Szomorú, de egyáltalán nem mérvadó, hogy teszemazt’ Bajnai az országjáró
turnéján milyen mértékű elégedetlenséggel és haraggal találkozik. Abból nem
lesznek voksok és nemvoksokból meg
nem lesz kormányváltás.
Az egész demokratikus ellenzék egyetlen egy kihívással küzdött meg, és
maradt alul az elmúltnégyévben. Nem
bonyolult, meg kellett volna újulniuk. De úgy, hogy a 2014-es kampány ne a
korrupcióról és az elkúrásról
szóljon, hanem a jövőről, amiről nekik is van versenyképes elképzelésük.
És vajon három héttel a voksolás
előtt miről szól minden? Simongabi titokzatos millióiról, Zuschlágjaniról és
természetesen az öszödi beszéd narratíváiról. Hogy minek is kell nevezni azt, ha
valaki 2006-ban bevallja, hogy elkúrta, de azért 2014-ben megpróbálja a 2009-es
világgazdasági válsággal magyarázni azt a hatalmas kupac szart, amit
összeraktak a kormányzásuk alatt.
A protestszavazók meg köszönik
szépen a törődést, a gondolást rájuk,
és vagy nem mennek szavazni, vagy húznak egy korrektül végigvezetett,
határozott ikszet a Jobbikra, az LMP-re, mint valódi protestpártra. A Fidesz
meg ül a 49 százalékon, ami valóban kevesebb, mint az 51, aki kormányváltást
akar, de bőven elég egy kétharmadra ismét.