„A határok sérthetetlensége” az
egyik jelszava a második világháború utáni európai politikának, amelyet
meglehetős megkönnyebbüléssel vettek tudomásul például az egykori kisantant
államai (1920-ban nem annyira ragaszkodtak ehhez az alapelvhez). Az Európai Unió
most ezt szajkózza azzal az Ukrajnával kapcsolatban, amelyet azzal engedett ki
a kezei közül, hogy nem volt hajlandó ráígérni Putyin potom 15 milliárd eurós
segélycsomagjára. Úgy látszik, Brüsszel kezdi elveszteni minden érzékét a
reálpolitikával kapcsolatban, és azt gondolja, a két szép szeméért fognak hozzá
csatlakozni országok. És felháborodik, amikor az oroszok seggében található
államok után nyúl Moszkva. Pedig ha Moszkva seggében turkálunk, kéretlenül
akkor illik valahogy védekezni is, és nem kell csodálkozni, hogy a munkásököl
oda csap, ahova köll szerinte, bele a pofánkba, aztán nem mondom tovább.
Az EU persze külpolitikai
szempontból elég gyenge tákolmány – katonai szempontból meg még inkább,
márpedig ha lenne erősebb külpolitikája, amely a tagállamok eltérő érdekei
miatt igen nehézkes volna, akkor is szüksége volna annak némi
háttértámogatásra, amely háttértámogatás, főleg Oroszország viszonylatában
katonák, tankok, repülők és hadihajók látványosan magas számában mutatkozik
meg, amik néha demonstrálják is, hogy tudnak lőni, ha akarnak. Az EU azonban az
utolsó háború miatt úgy fél a ropogó fegyverektől, mint kutya a tűztől, és
inkább a pennájával írja, semmint szablyája élivel, akkor sem, amikor pedig a
szablyája élit köllene mutogatni. Már ha lenne rozsdamentes szablyája, éles
pengével, nem amolyan rozsdás darab, mint Oroszlánszagú Leónak a Hófehérben,
aki régóta nem méltóztatott hadakozni, ezért már csak a kardja markolata
maradt. Nem, ilyet még óvodás
játszásiból sem csinál az EU, nincs erőfelmérés, nincs hadgyakorlat, nincs
szkander.
Ráadásul pechjére Amerikának is
épp olyan elnöke van, aki azt szeretné, hogy a demokráciát, emberi jogokat és
hasonló hangzatos dolgokat a két szép szeméért, bemondásra fogadják el a világ
lemaradó államai: nehéz volna nem úgy értelmezni a Bushék alatt tervezett
kelet-európai rakétarendszer lefújását, mint úgy, hogy
helló, turiszt, on the left side, tied a pálya. Ezután meg már ejnyebejnyéző
szájkaratéval és szankciókkal való fenyegetéssel nem sokra megyünk.
Se paripa, se pénz, se erővel nem
volt hajlandó megvenni az Európai Unió Ukrajnát, sem fizetni nem volt hajlandó
érte, de most sopánkodik, hogy akkor az oroszok benyomulnak a még meg is
mutizott hatalmi vákuumba. Bravó. Ezután elővenni a határok sérthetetlenségének
elvét több mint szánalmas. Abban az Európában, amiben nemrég robbant fel
Jugoszlávia, korábban a szélén a Szovjetunió, a közepén Csehszlovákia, egyesült
Németország, majd pedig megindultak a régiós autonómiai törekvések: pattognak a
katalánok, a skótok mindjárt szavaznak a kiválásról. Az EU vezetői pedig nem
tudnak több intellektust és megértést felmutatni, minthogy elkezdik fenyegetni
és lenézni az öntudatosodó etnikumot, hogy ejnye-bejnye, lejárt a nacionalizmus
kora, egyesülni kéne… oké, de hát épp az EU támogatta nagyban a regionalizációt
a nemzetállamoknak tartott országokkal szemben, mivel fél a nemzetállamoktól,
mint a tűztől. Csak hát nem minden nemzetállam volt nemzetállam.
Éppenséggel Ukrajna sem az. És
maga az ország sem túl régi ahhoz, hogy állandóan a határai sérthetetlenségéért
aggódjunk. Persze értem az ukránokat, teljesen jogos és érthető, hogy ők egyben
tartanák az országot. Egy a mostaninál még nagyobb Oroszország sem épp a
kedvünkre való jelenség, főleg nem ha olyan stratégiai területekkel bővül, mint
a Krím – vagy épp a csatlakozásra bejelentkező Transznisztria – amivel nem csak
Ukrajnát kerítené körbe Moszvka még egy európai enklávéval a königsbergi, ó
bocs, kalinyingrádi után, hanem még a moldovánoknak is felkúrná az agyát, a
hosszúkás szakadár tartomány ugyanis de jure, teljesen elméletben Moldova része
lenne (ez azt is jelenti, hogy a nagyromán álmokat kergető oláhoknak is fáj rá
a foga).
Csak hát: a Krím ugye történelmi
viszonylatban nemrég óta tartozik Ukrajnához, korábban szovjet
tagköztársasághoz, amihez Hruscsov volt oly kedves odacsatolni ajándék gyanánt
(az orosz többség egyébként az orosz „adminisztratív intézkedéseknek”
köszönhető a Krímben).
Mondhatnánk, hogy a magyarok
Trianon miatt megértőleg viszonyulnak Ukrajnához. Valóban. Így megértőleg
tudunk viszonyulni a szerbekhez és akár az angolokhoz is. Etnikai szempontból
viszont a Krím az egyik olyan birodalomtól kerül a másik olyan birodalomhoz,
ahol mindkét birodalom wannabe nemzetállam – Ukrajna azonban inkább, mint az
oroszok, tekintve, hogy az ukránok ugye húsz éve kezdték a nemzetépítést.
Na most: mindenkihez lehet
megértőleg viszonyulni. Leginkább azonban nekünk a kárpátaljai magyarokhoz
érdemes. Nem, nem arra gondolok (illetve arra csak idealista álmaimban), mint
amit az orosz szakértő emleget, hogy bevonulunk Kárpátaljára. Nem mondom, hogy
nincs ellenemre, de számolnunk kellene pár kellemetlen következménnyel. Kapnánk
a nyakunkba egy rakat mérges ukránt, bár ezzel még tudnánk mit kezdeni, a
gazdasági helyzetet és szegénységet meg bevállalnánk, nehogy már ilyen okokból
ne csatoljunk vissza valamit. Ám abban a pillanatban újjáalakulna körülöttünk a
kisantant, és semmiféle további revíziónak, de még területi autonómiának sem
lenne semmiféle esélye, kivéve persze az erőpolitikát, azt azonban hadseregünk
jelenlegi állapotával nem igazán tudjuk hitelesen művelni. Emellett rétorikusan
persze ki kell állni Ukrajna területi épsége mellett, nem baj, ha esetleg az új
kijevi rezsim nem tekeri Budapest felé valamelyik ukrán hős kijevi
lovasszobrának kardját, és el tudjuk velük hitetni, hogy velük voltunk a
harcban, akkor most teljesítsék pár kérésünket a Kárpátokon túli tartományra
vonatkozóan.
Viszont: egyáltalán nem biztos,
hogy a kárpátaljai magyaroknak annyira rossz, ha az orosz rész átigazol
Moszkvához. Ettől kezdve valóban kevesebb etnikum lenne az országban, és talán
szabadabb utat kapna az ukrán nemzetépítés, ám: elhárulna egy nagy akadály a
kisebbségek felé való nagyvonalúság elől. Nem ugyanaz ugyanis plusz jogokat és
autonómiát adni x millió orosznak, akik kiteszik a fél országot, vagy 150 ezer
magyarnak pár városban és faluban a nyugati határszélen. Az ukrán kisebbségi
politikát eddig ugyanis az orosz „kisebbségtől” való félelem határozta meg, és
az őket sújtó politika mellékhatása volt, hogy mindez vonatkozott a kisebb
vizet zavaró közösségekre is (hát, ugye, egyenlő bánásmód!). Ha viszont nem lesznek
oroszok, akkor egy idő után talán megszűnnek ezek a félelmek, és a pici
kisebbségeknek könnyebben mernek többletjogokat adogatni a kijevi nagyfőnökök.
Ha megpattannak az oroszok, és úgyis irány az EU, akkor meg még talán némi
noszogatást is kapni fognak a kisebbségi jogok ügyében, bár a témában tudjuk,
hogy az EU-nak csak a szája nagy.
Szóval nem biztos, hogy tartanunk kell az
osztozkodós forgatókönyvtől.
