1848 talán az utolsó olyan ünnep, ami
nem osztja meg a nemzetet. Természetesen mindig arról megy a szöveg, hogy
ugyanakkor a politika kisajátítja ’48-at, meg hogy a politikusok elrontják
folyton. És mondják, hogy ez persze nem volt mindig így, pedig dehogynem. Hiszen
1848 igenis megosztó volt, olyannyira, hogy Széchenyi és Kossuth ellentétét
csupán a feledés és az idő homálya borítja csupán. Amikor ma, Orbán Viktor
arról beszélt, hogy 1848 szabadságharcát vívjuk még 2010-ben is, nem mondott
hülyeséget. Sőt.
A Tutiblog-toronyházában március 15-e elsősorban az a nemzeti ünnep, aminél
azok a viták, hogy Kossuth vagy Petőfi, netán Széchenyi, vagy Batthyány igazából
arról szólnak, hogy melyik téren vagy utcán található kocsmában legyen az esti
buli a Belvárosban. Mert nem arról, hogy
melyiküket tartjuk kisebb, nagyobb embernek, hősnek, árulónak. Pedig ha
belegondolunk: bal és jobb oldal a Batthyány-féle országgyűlésben is volt.
Ahogy bárhol a világon. Egy fontos vívmánya azonban volt ’48-nak: abban a
parlamentben nem ültek osztrákok.
És ha ezután nézzük a magyar történelmet, valahol mindig az volt a legnagyobb
gond, hogy nemzetünk függetlenségét sosem maxoltuk ki teljesen. Mindig olyan
70-80 százalékig tudtuk feltolni, onnan akadni kezdett a dolog, és a végén, amikor
olyan 90 százalék szabadság fölé merészkedtünk volna, jött is a bünti az épp aktuális
Birodalomból, miszerint le kéne állni. Így volt az, hogy a Reformkor még frankó
volt, ’48 nyara már nem. Nagy Imre ’53-as kormánya még belefért, az 56-os
tevékenysége már nem. És most úgy tűnik, a ’98-as Fidesz még épp frankó volt,
miközben ez a 2010-es verzió már csípi a fejesek szemét rendesen. Nem véletlen,
ha Viktorunk most úgy érzi magát, hogy épp igazolja azt a tételt, miszerint a történelem
ismétli önmagát. Persze: levert forradalomról levert forradalomra bukdácsol a
történelmünk, átlag 100 évente, aztán 50 évente élve át egy-egy olyan traumát,
amiből Európa szerencsésebbik felén egy darab adódott átlag. Hozzászoktunk a
vesztéshez, a leveréshez, a büntetéshez, a „most lépjen vissza a rajtkockára”
érzéshez. Építettünk újra és újra egy országot, s talán nem vettük észre, hogy
egyre jobb és jobb eredményeket értünk el, és ez volt az, ami olyan élessé
tette a magyar elmét, ez hozta létre azt a népet, ami – a tegnapi beszédben is
elhangzott – igazán nagy dolgokra képes.
Tehát ’48-ból lett ’67, ahogy ’56-ból meg ’90, és utólag nézve mindig azt
mondjuk, hogy az első volt a „tiszta” a
másik meg a mocskos, az ambivalens, az a korszak, amiből általában nem jöttünk
ki jól. Hisz 1867-ből következik valahol 1918, és 1990-ből is 2006, aztán –
hála Istennek – 2010. De nem tudhatjuk mit hoz a jövő, elvégre csak 25 év telt
el, ami nem olyan sok. Mindenesetre úgy tűnik 1990 álságos, félmegoldásoktól
hemzsegő és hazánkat a lejtőre vivő megegyezésének korát sikerült a múlt
részévé tenni, és most inkább állunk egy új korszak kezdetén, mintsem
valamifajta Apokalipszis hajnalán. Legalábbis a tegnap sokkal inkább
lehetett a Múzeum kertben ezt érezni, s oly erővel volt jelen a téren ez a
bizakodás, hogy nem kizárt, hogy ezt látta be a baloldali „összelopás”
koalíció. Ezzel az energiával, tömeggel nehéz lett volna felvenni a versenyt
pár kószáló nyugdíjas, ordítozó DK-s, és erőltetett Talpra Magyaros lőzung révén.
Jött tehát a szélre való hivatkozás, és lefújták a bulit, eltolva a választások
előtti hétre, tehát tulajdonképpen választási naggyűléssé lényegítve át az
ünnepet.
Ami megint csak sokat elmond jelenlegi, magát baloldalinak hazudó
társaságunkról: nekik eleve tüntetés, kormány-ellenes megmozdulás apropója volt
március 15. s nem alanyi jogon olyan ünnep, amit a hősökre való tekintet nélkül
hóban, sárban, fagyban is meg kell tartani. Mert ezt diktálja a becsület, ezt
diktálja a szívükben élő hazaszeretet. Ami ugye nincs. Csak jó időzítés,
kampány, politikai haszon létezik számukra, így lesz március 15-ből előbb
„forradalmi ifjúsági napok” ,majd választási nagygyűlés. Szarnak ők Petőfire,
Kossuthra, akiket amúgy – követve a magyar múlttal kényszeredetten kapcsolatot
kereső kommunista elődeiket – szoktak szeretni. Pedig kokárdában, dacolva a
széllel el lehetett volna rebegni pár szót a hősök emlékére, ha ez egyáltalán
téma lett volna.
Azért nekünk, akik ott álltunk a szépséges délelőttön a lengyel kontingens mellett
szintén el kell gondolkodni, hogy valóban a rezsicsökkentés lenne-e az első
pont a 12 közül, ha 2014-ben nyomtatnák. Hogy van-e bennünk abból az
irracionális, fiatalos energiából, ami akár 1972-ben, ama bizonyos lánynak,
vagy 1989-ben, a most 2/3-ot szerzett, alkotmányt adó Orbán Viktornak Nagy Imre
sírjánál volt. Vagy ez kihalt, és a mi generációnk valóban nem ’48 és ’56,
hanem ’67 és ’90 örököse. Kiegyezők és megalkuvók, felhasználók és kihasználók
nemzedéke. Mert sokat elárul erről az, hogy miként viszonyulunk hőseinkhez.
Amikor az utolsó 48-as honvédek a húszas-harmincas években meghaltak, haláluk
híre inkább került búlvárlapok színes tudósításai közé, semmint okozott volna
országos megmozdulást. Honvédeink többsége aprócska állami nyugdíjakon, szegényházakban
tengődött. Mária főhadnagy, bár operettet is írtak róla, s ’67 nemzedékéből
sokan gazdagodtak meg történetén, öregségére WC-s néni lett, és teljesen
elfeledetten halt meg. De ha megnézzük mai ’56-osainkat, ugyanezt látjuk: megy
a hatalmas hősgyártás, Hollywoodi filmek készülnek a szabadság harcosairól, de
a hús vér veteránokkal már úgy bánunk, mint a leprásokkal.
Megdöbbentő tény, hogy az ’56-os hősök nyugdíj-kiegészítését csak 2010 után
adta oda a Fidesz-kormány, akkor, amikor egyidejűleg elvette ’56 vérbe
fojtóinak nyugdíj-pótlékát. 20 évvel az
1956 örökségét úgymond kiteljesítő rendszerváltást követően ez még téma volt
Magyarországon, ahol a legnagyobb ellenzéki párt egyben a baloldal vezérhajója
még mindig nem tudott érdemben elszámolni azzal, miként viszonyul 56
Haynauihoz, az azt követő megtorláshoz, Bach-rendszerhez. Ami – valljuk be –
sokkal liberálisabb és enyhébb volt, mint amit a kommunistáktól kaptunk, és
mégis.
A vérbefojtó, egyéb iránt illegitim Ferenc Józsefből „Ferencjóska” lett, a
szintén forradalmat leverő, és illegitim Kádár Jánosból meg „Az Öreg”. Nekünk
is felelősségünk van hát abban, hogy miként bánunk a hőseinkkel, s nem csak azt
kérhetjük számon a baloldalon, hogy az ő szívükben nem élnek. Mert ez a mi
szívünkön múlik, s ha nekünk is csak annyit jelent március 15-e, hogy
politikailag feltüzelve megyünk április 6-án szavazni, valójában nem ért célba
a nap üzenete.
Mert valóban igaz, hogy 2010-ben megnyertük a Rendszerváltás pákozdi csatáját,
de 2014-ben nem követhetjük el újra a történelmi hibát. Nem jöhet több
Schwechat, nem jöhet több értelmetlen mozdulat, hogy 20-30 év múlva azt kelljen
elemezni, hogy vajon hol rontottuk el újra és újra. És lehet persze mondani,
hogy „ha nem fordult volna vissza a sereg, ha nem kapkodja el Görgey, ha lett
volna még egy kis idő, egy kis tartalék, egy kicsit jobb taktika, egy kicsit
kevesebb Kossuth, stb.” Lehet mi lett volna-ha forgatókönyvekkel nyugtatni
magunkat, de ugyanakkor eljött az idő megtörni ezt a 160 éves átkot. És végre
nem elbukni megint, megtenni az első, lehetetlen lépést, s aztán elrontani az
egészet olyan apróságokon, amik a hülyének is mennének. A következő feladat
tehát adott: április 6.