Nagy a felháborodás, hogy a
kormány úgymond tárgyalás nélkül képes emlékművet állítani a német
megszállásnak: olyat, ami le kívánja tagadni állítólagosan, hogy Magyarország
is kivette a részét a borzalmakból. És tárgyalás nélkül volt képes újjáépíteni,
balosból jobbosra csinálni a Kossuth teret.
Nos, az a helyzet, hogy nem
annyira vagyok híve a konszenzusmániának: oké, hogy konzultálni meg egyeztetni
kell, no de mikor a fenébe lesz itt konszenzus bármiről is, és mikor fogják úgy
látni a történészek és egyéb értelmiségiek, hogy eléggé fel van homályosulva a
nemzet, bocs nép, sőt inkább lakosság? És mikor fognak egymás közt is
egyetérteni?
Elkészült a Kossuth tér:
egyáltalán nem úgy néz ki mint 1944-ben, bár a kriptokomcsi Károlyi szobra el
lett pucolva a széléről és még van pár szoborügyi változtatás, s azok tényleg
mintha ott folytatnák, ahol a háború végén abbamaradt vagy eltérítődött a tér
története.
Nem mondom, hogy nem fontos, amit
a művészeti szakmák, szobrászok, esztéták, történészek mondanak. Az viszont
bizonyos, hogy ha erre jár a Béla bácsi, a Dezső meg a Tóth Ottó – és az női
kvóta jegyében ne feledkezzünk meg Mari néniről se – tíz év múlva, nem azon
fognak felháborodni, hogy Kossuth másik szobrát akarják, Tiszának meg más
kompozíciót tudtak volna elképzelni, meg hogy ronda-e a megszállási emlékmű.
Dezsőék valószínűleg semmi ilyesmin nem fognak elgondolkodni, csak annyit
fognak látni, hogy szebb a tér, mint 2014-ig volt, jó ott lenni, van fű kiülni,
és a szobrokat akkor fogják szépnek találni, ha azok tisztán lesznek tartva:
elviszik a kocsmárost, ha leszarják a legyek Tisza orrát. A pázsitot is akkor
fogják szépnek és kellemesnek találni, ha nem lesz tele kutyamaradékkal, nem
csomósodik a fű és rendben lesz tartva – ebben mondjuk kérhetnénk segítséget az
angoloktól.
Végképp így van ez a hétvégén
nálunk legénybúcsúztató Johnnak és Smithszel, akik örülnek, hogy tudják, melyik
országban vannak, és ha belőtték, hogy Budapest, akkor legtöbb idejüket a
romkocsmákban fogják tölteni, esetleg fél napot szánnak rá, hogy
körberohanjanak a városban, megállapítják, hogy vannak nagy terek sok
szoborral, mint minden városban. Nem valószínű, hogy emlékezetpolitikai vitákra
lesznek kíváncsiak. Szóval szép dolog a szakmai egyeztetés, a konszenzus és a
kiérlelt, mindenki megelégedésére művelt emlékezetpolitika, valamint a sznobok
ízlését is kielégítő szobrok készítése, de a magaslati levegőt kerülő többség
számára, valljuk be, másodlagos. Lehet, hogy ez nem felemelő, de így van, és
mindig imigyen is lesz. Fontos, fontos, hogy milyen az emlékmű meg a tér, de ahogy
belemegyünk a részletekbe, úgy egyre kevesebbeket érdekel. A turisták
hazamennek, az itteniek meg a levegőzés után beülnek sörözni vagy hazamennek
tévézni. Mi is extra szereket szedünk, hogy ébren tudjunk maradni és követni
tudjuk, hogy mikor éppen kinek mi baja van valamelyik tervvel.
De hogy legyen valami
intellektuálisabb kitekintés is, jegyezzük meg: a nyolcvanas évek közepén
Ronald Reagan amerikai elnök (ő nevezte a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának”)
Helmut Kohl német kereszténydemokrata kancellár meghívására egy német
kisváros, Bitburg temetőjébe látogatott a szövetségesek győzelme negyvenedik
évfordulóját megünnepelni. Nos, a kiengesztelődés eseményének szánt dologból
megosztó botrány lett, ugyanis kiderült, hogy a temetőben nem csak amerikai és
Wehrmacht-katonák nyugszanak, hanem SS-tisztek is. Azaz: úgy tűnhetett, mintha
a náci párt magánhadseregének katonáit ugyanúgy ítélnék meg, mint a két
szembenálló hivatalos, állami hadsereg katonáit. Tiltakoztak balos történészek,
szocdem arcok, zsidó szervezetek. Kohl, a hűdeszalonképes mérsékelt nyugati
konzerv és Reagan mégis ragaszkodott Bitburghoz, a megemlékezést megtartották.
Oké, nem állítottak szobrot, csak egy esemény volt. De az ilyen megosztó, nem
mindenben elegáns dolgok mindenkivel megeshetnek. Maradjunk ennyiben.