Klaus Johannis személyében szász elnöke lett Romániának. A
jobboldali orgánumok is, leszámítva pár kritikusabb hangot, örömmel áradoznak a
nagyszerű hírről. Nos, mi megint kisebbségi véleményt fogunk hangoztatni, de
nem is azért, mert annyira áhítanánk innen Pestről a székely autonómiát (azért
igen), hogy kiakadjunk Johannis kijelentésén, amiben csípőből elutasítja már a
regionalizációt is.
Szóval a történet annyi, hogy Johannis
legyőzte Pontát, igen, azt a Pontát. Amikor még az MSZP képes volt megtölteni
egy csarnokot, együtt szónokolt Mesterházy Attilával a két párt szoros és
megbonthatatlan barátságáról. Johannis (direkt írjuk J-vel)az úgynevezett
Keresztény-Liberális Szövetség színeiben aratott jobboldali győzelmet
Romániában, és köztudott, hogy ezek a pártok a Fidesszel és a magyar
jobboldallal általában véve is jobban elvannak, mint a korrupt, velejéig
posztkommunista, sumákolós nacionalista PSD-vel barátkozó magyar
szocialistákkal.
A sztori azonban ennél jóval
árnyaltabb, és kár lenne a jelenlegi események fényében, melyek
szomszédságunkban, sőt hazánkban is folynak, megkapargatni a felszínt a román
választások első nézésre egyértelmű felszínén. Valójában már régebben jeleztük,
talán még tavaly, hogy amit Amerika elkezdett Ukrajnában, az valójában egy
jóval szélesebb stratégia, amiben számos térségbeli országnak lesz még szerepe.
Ezért kell egy kicsit visszaugranunk a sztoriban, hogy értsük a komolyabb
összefüggéseket!
Egy ottani szaklap jelent meg ez
az írás, amiben bírálják azt a ma már eléggé nyilvánvaló amerikai
külpolitikai stratégiát, aminek a lényege az, hogy Oroszországot leválasztják
korábbi európai szövetségeseiről. A „buffer zónát” a Dnyepperig tolják, és
voltaképp a lényeg az, hogy az Urál legyen az új geopolitikai választóvonal a
„nyugati” és a „keleti” szférák között.
Ez a stratégia voltaképp az összes világháborúban meg volt, de már Napóleon
sem véletlen ment neki a ruszkiknak. Az első VH-alatt a németek próbálkoztak
„cordon sanitaire”-t húzni németbarát rezsimekkel az oroszok és nyugat közé, tulajdonképpen
a bolsevik forradalom is az ő „titkosszolgálati ügyködésük” side-effektjeként
jöhetett létre. Végül ezt az új „buffer zónát” a franciák hozták létre 1920-ban
és lám, ki volt ott is a „fekete bárány”: talált süllyedt, igen, Magyarország.
A második VH alatt megint egész
Sztálingrádig mentek a nácik, és ugye ma már hülyeségnek tűnik az egész,
megfagyasztani annyi ivarérett szőke svábot a -40 fokban, de mégis: a
mindenkori európai birodalomnak kell az a szép nagy lapos határvidék, ahol
terem a búza, meg jó csajok vannak. A második VH után az oroszok azonban
egészen Németország közepéig tolták ki a korábban valahol a lengyel vidékek
tájképét meghatározó képzeletbeli vonalat, aminek ugye épp 25 éve, 1989-ben
lett vége. Kialakult egy egypólusú világ, és az amcsik odáig jutottak, hogy
képesek voltak Jelcin személyében tulajdonképp egy helytartót ültetni a megzuhant
Szovjetunió élére, ebből mellesleg még film is készült Jeff
Goldblum főszereplésével, hisz magának a nagyszerű Clinton elnöknek az emberei
„faragtak győztest” az akkor is már
idült alkoholista, agy nélküli és
alkalmatlan Jelcinből a „demokratikus Oroszország” élére.
Ez az állapot, ha úgy tetszik Amerika számára idilli volt: egy épp egyesülő, tehát a korábbi buffer-zónát bezabáló Európa és a csicska Oroszország. Ebben a felállásban tulajdonképp édes mindegy volt, hogy mennyire haverkodik és kicsoda még mindig az amúgy sem túl népszerű, és eleve vesztes oroszokkal, nem tulajdonított ennek senki jelentőséget, és az egész „cordon sanitaire” is Nyugat ámult imádatában volt, álmaikban Amerika integetett vissza, és nem is mondott nemet. Csak hát jött Putyin. És alapvetően ráunt erre a szerepre, amit országának hosszú távon a hidegháború győztesei szántak, és úgy gondolta magában, hogy kimaxolja a status quo-t, és szövetségeseket szerez magának a korábbi szatellitállamokban, de ezt immár nem a bal, hanem a jobboldalon teszi.
Az EU választáson is hír volt,
meg pár hete nálunk is, hogy a szélsőjobboldali populista pártokon keresztül
egészen messzire jutott eme tevékenységében, és a gázcsap csavargatásával a
korábbi áldásos helyzet is erősen megváltozott. Amerika és Európa tehát
berágott, mert a maci kijött biza a barlangból, megrázta magát, és mivel a téli
álomnak vége, eléggé éhes is lett. A történet 10 évvel ezelőtt kezdődik
Grúziában, ugye akkor még Orbán se volt, sőt Obama sem, mégis Amerika „rózsás
forradalomban” támogatta a grúz ellenzéket, meglebegtetve nekik annak
lehetőségét, hogy az „euroatlanti integráció” révén érdekszférát cserélhetnek.
Ebből nem lett semmi: Putyin lépett, kitört egy függetlenségi háború
Dél-Oszétiában (ez kb. annyit jelent, hogy Jászság) és készpassz. De Amerika nem nyugodott, pár év múlva már a
ragyásra mérgezett Juscsenkó arcát nézhettük, meg a narancsos forradalmat, de
végül ez se jött össze:
Putyin lépett, és jött
Janukovics, az ő embere.
Az Obama adminisztráció tulajdonképp
ezt a stratégiát folytatja, bár a módszerek változtak. És bizony van egy
kulcsszereplő is a sztoriban: Soros György, aki a maga kis civil társulatával
karöltve végső soron az „oszd meg és uralkodj” elvét követve szakítja le a
közép és kelet-európai orosz szövetségeseket, és nem szívbajos. Az ő „narancsos
forradalma” már kissé véresebbre sikeredett. Az ő „oroszországi civil
forradalma” már jóval hangosabb, zajosabb, és Putyin globális
karaktergyilkossága is jobban megy ebben a közegben, hisz a sajtó mindig is "demokrata" volt Amerikában, és diktálja is a világsajtónak az irányvonalat
rendesen. A törésvonal itt is az, mint korábban: keleti szövetség, vagy nyugati
integráció. 10 éve ez a szöveg azon, hogy az Euro-atlanti fél, tehát „nyugat”
ugyanúgy „nyugatbarát” rezsimek felbootolásával akarja megszerezni az európai
érdekszférát, ahogy Napóleon a lengyelekkel haverkodott, az első és második VH
alatt meg „baráti köztársaságok” láncát akarták létrehozni. Most ezek adottak,
így elég csak a politikai széljárást megváltoztatni, nem kell a nyílt háború,
csak polgárháborúk kis láncolata, egymástól elszigetelt, de egy irányba mutató
konfliktusok, melyek valahogy mindenütt az oroszokat kötik le.
A stratégia lényege, hogy
kulturális és társadalmi, valamint történelmi paradigmák mentén kettészakítják
az országokat (ahogy tették Kelet és Nyugat-Ukrajna esetében) majd az így
kialakult konfliktusban a leginkább nyugatos felet segítik hatalomra. És akkor
most itt az idő visszatérni Johannishoz, a „szász román elnökhöz” mert az elmondottak
fényében nézzük meg, hogy néz ki ebből a szemszögből nézve a történet: van egy
ország a „buffer zónában” amelyiket 1920-ban, részben szintén az Orosz
Birodalomtól is benyúlt területek (Moldova) beillesztésével hoztak létre egy
kulcsfontosságú térségben. 2011-ben ebben az országban az uralkodó
Szociáldemokrata kormány (Victor Ponta) olyan szerződést kötött a Lukoillal,
aminek révén a fekete tengeri olajmezők kitermelése, a Constantai kikötő
üzemeltetésének nagy része, valamint a PETROTEL olajfinomító egyaránt orosz
kezekbe került.
A román baloldal hatalmas orosz-barátságán túl korrupt a
velejéig, és a románok – lévén a második legnagyobb létszámú orthodox vallási
közösség – kulturálisan is közel állnak az oroszokhoz.
2014-ben Ponta az első fordulóban
meg is nyeri az elnökválasztást. Azonban a második fordulóban hirtelen
„fordulat történik”. Egy voltaképp a semmiből érkezett kisvárosi polgármester,
akinek a családja nagy része ráadásul Würtzburgban él, nem is román, ráadásul
német ajkú protestáns, a nyugati, fejlett, progresszív, demokratikus Románia
jelszavával meglepetésszerű győzelmet arat Victor Ponta felett. A választóvonal
csodák csodájára az a történelmi határ, amihez hasonló Ukrajnában a Lengyel –
Litván Nemzetközösség egykori határvonala, ami úgy rajzolódik ki a választási
térképen, mintha egy történelmi térképet tennénk rá. Ami alapján most egy
ország szakad ketté, polgárháború folyik, és emberek halnak meg.
Szóval, mi, akik Erdély nagy
barátai vagyunk, igazából örülünk a magyarok bölcsességének, hogy Hargita,
Kovászna és Maros megyékben (ahol abszolút vagy relatív többségük van) kettős
üzenetet küldtek a román közvéleménynek. Egyrészt távol maradtak a szavazástól,
másrészt jeleztek, hogy
„Erdély, az Erdély, Erdély meg Európa”.
Ennyit tettek, de
talán mert ösztönösen látják a valós eseményeket, talán jobban is mint mi,
valamint látják azt is, hogy Magyarországon mit művelnek ugyanennek a
világpolitikai forgatókönyvnek a részeként, bölcsen kivárnak. Az egyszer
biztos: ahogy kiderül, hogy a román nemzeti egység kerül veszélybe, ahogy
Johannis túltolja a nyugatbarát biciklit, a románok számára a magyarok lesznek
a bűnbakok, az meg nem egy hálás szerep.
És bár az autonómia és a
transzilvanizmus eszméje közel áll szívünkhöz, de ha azt azok teremtik meg,
akik nem mellesleg Magyarországon majdanoztatják a soroscivil ifjú
kommunistákat, akkor köszi, nem kell ez a torta. Mert nálunk épp a baloldal most
a nagy „demokratikus nyugatbarát” és a jobboldal az, amelyik kicsit ráncoltabb
homlokkal nézi az eseményeket, és a Gazprommal bizniszel. De a Nagy Játszmában
tulajdonképp édes mindegy, hogy bal, vagy jobboldali az a kormány, amelyik épp
van, hisz a cél azonos.
Ha a székely autonómia és a transzilván föderalizmus
ennek mentén jön létre, nem lesz hosszú életű, sőt hosszú távon a magyarok
szívják meg, akár egy gerjesztett polgárháború bűnbakjaiként . Épp ezért jó,
hogy a magyar kisebbség kivár, és ne hazaárulózzuk most le könyökből Kelemen
Hunort se a kétértelmű nyilatkozatok miatt, mert lehet, hogy igaza van. Minden
azon múlik azonban, hogy Johannis (aki amúgy Iohannis a románoknak) merre fog
helyezkedni elnöksége során. Meglátjuk. A medve bőrére mindenesetre semmiképp
se igyunk. Pláne, ha erdélyi. Azok elég veszélyesek.