Oroszlán Szonja egyszer mondott
egy jót. Azt mondta Magyarországról, hogy Azabajország.
Nem kitérve most színésznőnk filozófiai összegzőképességének valódi mélységeire
leszögezhető, hogy van ebben a szóban valami…
Az évtizedek alatt jól
kondicionált, a feszkóra mindig készenálló idegnrendszerünket legújabban a
focival stresszelik. A liberálisnak és értelmiséginek nevezett macskanyáj most
a „kellett nekünk ennyi stadion,
hülyefidesz?” érvelésével karistolják az agyunkat, aztán majd jön a
lélegeztetőgépezés is. Nekem évek óta nincs véleményem a magyar fociról, és
azon is csodálkozom, hogy másnak hogyan van. Idehaza nemcsak a focisták
példátlanul hülyék, hanem azok is, akik nézik őket, viszont a fizetésüket nem
firtatják. (khmm – a szerk.) Pedig a
fiúk és a stáb kapott ám fizut az alázásért is, amiből nem lélegeztetőgépeket
vásárolnak majd, nem is forgolódós koporsót a Puskásöcsinek, inkább telesírják
sós könnyekkel a kaviárt. Hát van min, tessék azabajozni!
Ezenközben egy valóságos Magyarországon
konferencia zajlott, a
Budapesti Víz Világtalálkozó, amelyre 36 éve nem volt példa a világon. Az Áder
János köztársasági elnök által feltámasztott esemény meglepően haladó,
innovatív gondolkodásmódra vall, különösen a Nemzeti Dohányboltokat övező kommunikációs
bukkake
után. De hát minek is erről beszélni, víz az van szarásig, nem? Az most
mindegy, hogy a világ más tájain háborúkat vívnak az ivóvízért, hogy az
iparosodás erősödésével, az éghajlatváltozással és a demográfiai növekedéssel
párhuzamosan egyre nagyobb problémává lesz ahhoz a kevéske iható vízhez
hozzájutni a jövőben. Vagy, hogy vannak gyerekek, akik szomjan halnak. A magyari
embernek a focival van tele a feje, miközben ivóvízzel húzza le a wc-t, azzal
zuhanyzik, azzal öntözi a virágokat és azzal mossa a kocsiját is. Utóbbit
ugyanakkora mennyiséggel, amennyit egy évben megiszik. És észre sem veszi,
mennyire jó dolga van. A víz, az olyan, hogy van, és kész. Ezért van az, hogy
Azabajországban volt idő, amikor francia cég szolgáltatta (az különben mi?) az
ivóvizet. De van olyan külföldi cég, amelyik a mai napig azabajországi ivóvizet
palackoz, és eladja az azabajországiaknak ásványvízként.
Létezik egy másik kifejezés is
Magyarországra, az, hogy az Ezer víz országa. Ez az elnevezés a magyar ember és
a víz között sokkal bonyolultabb a kapcsolatot hivatott kifejezni, még annál is
mélyebbet, mint amit a két folyó, a Tiszavirágzás, a Balaton, a peca, vagy a
vízi sportokban elért kimagaslóan magas arányú siker jelent. Kezdve mondjuk a
Búvár Kundtól, aki igazi vizisportbuzi lehetett, ha annyi hajót végiglikasztgatott.
A magyar nemzet és a víz
kapcsolatának történelmi gyökerei sokkal mélyebbre vezetnek, habár a
szocialista történetírásunk ezt gondosan igyekszik elhallgatni. A Glaccferenci
álláspontjával szemben, amely szerint alacsony és kacskalábú őseink véletlenül
ebben a medencében rogytak össze a fáradtságtól, már Árpád-kori ásatások
utalnak a gondos vízgazdálkodásra. Csatornákkal, a folyók áradását és a pangó
vizeket szabályozó fokok rendszerével. Számtalan középkori forrás utal
Magyarország gazdag halállományára, ismertetik vízgazdálkodásunk módszereit is.
Halfogyasztásunk ekkor a Skandináv országokéval vetekedett, magától értetődő
táplálékforrásul szolgált, és hogy értettük a módját, az is bizonyítja, hogy
sem éhinség, sem mocsárláz nem pusztított közöttünk. A jóvilág a különböző
idegen vendégeskedő barátaink okozta szünetektől eltekintve egészen a
felvilágosult Habsburgok idejéig tartott, amikor is beszabályozták a vizeket, a
parasztoknak meg megtiltották, hogy ősi mesterségüket tovább folytassák.
Most hát maradt egy ország, ahová
95%-ban külföldről érkezik a víz, és gyorsan át is folyik rajta. Hogy ez
mennyire kiszolgáltatott helyzet, jól érzékelteti, mennyire megviseli hazánkat
vizeink megmérgezése (cián a Tiszában, habzó Rába). Viszont a vizeinkért
folytatott civil összefogás arra is rávilágít, hogy Magyarországnak szívügyének
tekinti vizei állapotát. Gondoljunk csak a 88’-as Bős-Nagymaros elleni
tűntetéssorozatra, amely határozott lépés volt a rendszerváltás felé. Az ivóvíz
világméretű problémáján belül tehát megvan a magunk kis problémája is, ha
másért nem, ezért is fontos ez a kérdés.
Áder János azonban a konferencia
megnyitóján arról is beszélt, hogy a vízhez való viszonynak szakrális
vonatkozása is van. A víz szimbólum is egyszersmind, egyedi jelentése van a mi
számunkra. A Kárpát-medence gyűjtőtégelye, ellátója és védelmezője is az itt
megtelepedő népeknek. Akárcsak kívülről érkező vizeit, e népeket is örömmel
egyesíti, keveri, gazdagítja. De ahogyan e vizek sérülékenyek, olyan
kiszolgáltatottak vagyunk mi is a külső hatásokra, impulzusokra, és jólétünk is
függ azoktól. Így kapcsolódunk közösen birtokolt vizeink által is Európához.
Időnként átvonulnak rajtunk
áradások is, de különben Magyarország aszályos terület. Ténylegesen, de
szimbolikusan is képessé kell válnunk újra a szembenállásra, a víz erejének
kihasználására, hazánk termékennyé tételére. És hogy ehhez honnan meríthetünk
erőt, szolgáljon például az az ivóvíz, amit a mélyből kell a felszínre hozni.
Hogy mennyi titkos életenergia feszül bennünk a felszín alatt, csak akkor
tudunk odafigyelni, ha Azabajország hangjai kicsit elcsendesednek.
Azabajországban azonban jelenleg
egyszerűbb keseregni az idei árvíz miatt, miközben felejtődni látszik az
egységesítő és termékenyítő képesség. Az ellenállás, a kamatoztatás, az okos
előrelátás. És félreértés ne essék, árvizek mindig lesznek, mindig lesz, amit
majd elölről kell kezdeni. De félreértés ne essék, még mindig itt vagyunk. Nem
történelmi pillanat ez a konferencia sem, mert lehetett volna az eddig
bármikor. De képességeink és javaink adottak. Kezdenünk kell vele valamit, mert
az Ezer víz országa, amiről álmodunk, itt van körülöttünk, és az emberek is,
akik az álommagvakat elvethetik. Olyanok amilyenek, de egyet akkor sem szabad
elfelejtenünk. A víz, és nemcsak az anyaföld az, ami miatt idetartozunk, amiért
ide jöttünk. És a víz összeköt bennünket embereket is, áramlik, változik, mint
a gondolat, a szándék vagy az érzelem. S hogy hogyan lehet a víztől a
mindennapokban tanulni, arra a profán fővárosi mondás képes a legjobban
rávilágítani. Aki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza…
