Elszarta magát Szörmóksegg, és
csatlakozott hozzá Savanyújóska is. Az asszonyt a rendetlenséggel, meg a
pecsétes inggel, a liberálist a székely autonómia ügyével lehet seperc alatt
felidegesíteni. Csodálkozhatnak persze az ideológia-történetben jártasak, hogy
hát egy ilyen liberális ügy, mint az autonómia, mégis hogyan képes ekkora
indulatot kiváltani a liberális értelmiségből?
Az autonóm egyén igényét egy
königsbergi filozófus fogalmazta meg, aki szerint a felvilágosodás kilábalás az
önmagunk okozta kiskorúságból. Cserébe a kuplerájt le se szarta, pedig az
minden bizonnyal izgalmasabb, mint egynémely fejtegetése. Érthette ezt az
egyénre, ám a liberálisok általános követelése lett az autonómia, a nemzetközi
balliberális kánon elsőszámú követelményei közé jegyezte fel. Az egész modern
demokrácia elgondolása az „önrendelkezés” fogalmára épít. Akkor mire a
háborgás? Ne legyünk bajnaigordonok, hogy pislogunk és nem értjük. Valójában ennek
a vadliberális értelmiségnek nem az a kérdés, hogy ideológia-konform-e egy
törekvés. Kurva élet, hogy nem kevesen közülük tapsikolnak a baszk
szeparatizmus ügyének. A megoldás kulcsa az, hogy a székely autonómia magyar
ügy. És minden, ami magyar, arra prüszkölnek, mint ördög a tömjénfüstre, a
Szent Korona-tantól a makói hagymáig. Bármilyen felszabadításnak tudnak amúgy
örülni, csak legyen jó messze innen, ne érintsen minket, vagy érkezzen
külföldről, de akkor érintsen minket. A legutóbbi „felszabadulás”, aminek képesek
voltak örülni, 1945 volt.
És ebben semmi meglepő nincs,
mert a magyar progresszívek hungarofóbiája genezisük óta velük van. A magyar
liberális értelmiségi ugyanis nem báró Eötvös, vagy távolabbról Alexis de
Tocqueville követője. A történészek által egyhangúan imádott 19. századi
szabadelvűséghez annyi közük van, mint Vona Gábornak a Kőleveshez. A magyar
liberális a 20. század eleji radikális baloldalból nőtt ki, onnan szedi a
muníciót, az ilyen feliratú üvegcsét
szopták ki az ideológiák nagy spermabankjából és termékenyítették meg lelküket.
A polgári radikálisok és a tanácsköztársaság eszmeisége a két anyai emlő. Igaz
ez akkor is, ha 1989 után felhígították nyelvezetüket a nyugati
balliberalizmussal, de a lényeg továbbra is a magyarfóbia, az agresszió, és az
internacionalista lófütty. Emellett bármikor képes nekifutás nélkül aggódni a
globális emberiség viszonyai miatt, vagy általában az „emberi jogokért”, csak
elég általános és elvont legyen ahhoz, hogy semmi felelőssége ne legyen a
dologban.
Mindez még rendben is volna, még
ha kicsit idegesítő is. De némelyik nem bírja ki, hogy ne szólaljon meg, ha
valami magyar ügyről van szó. És érzékenységét ez utóbbi esetben azonnal
feladja. Olyan kéjesen képes románozni az erdmagyart és a székelyt, mintha
Goebbels készítene pamfletet a zsidókról. Ezt persze csak szűkebb pátriárkájában
hajlandó elővezetni, hisz annyi valóságérzékkel azért rendelkezik, hogy nem egy
székelyudvarhelyi talponállóban tartson előadást erről, mert ott úgy szájba
vernék, hogy az V. kerületig repülne. Nemzeti ügyeket nem ismer, és nem ismer el.
Kinek a székely autonómia, kinek a szomáliai tamponcsere-program. Emberi
jogként üvöltve védi az anyaországi ingyenélőket, a határon túli magyarok
esetében viszont azon az alapon nem fogadná be őket a magyar politikai
közösségbe, hogy nem ide adózik.
Valójában számos olyan
balliberális van, aki úgy gondolja, a magyar nép egyenlő egy tucat varacskos
disznóval az ólban, akik büdösek, röfögnek, zabálnak, és semmi joguk nincs itt
rontani a levegőt a Kárpát-medencében, de csak néhányan közülük hajlandóak ezt
nyíltan papírra vetni. Az már elég gond önmagában, hogy szerintük ők pillangó
királykisasszonyként kénytelenek ezek a büdös disznók között élni, de mindezt
tetézik azzal, hogy fasisztának is tarják ezeket a disznókat. Duplanégylábrossz.
Néha ezért eljátsszák a progresszív disznópásztort, de hamar elkezdenek
panaszkodni, hogy ezekkel nem lehet bírni, és sárosak-büdösek lesznek csak
tőlük. Ezért a liberális értelmiségi elkülönülve él a magyartól, néha azonban műveltségét
megcsillogtatva beszámol külföldön arról a borzalmas bűzről, ami megcsapja
orrát, amikor feláll a biedermeierből kinyitni az ablakot.
A radikális liberális
értelmiségit ismerjük már gyerek-és fiatal korunkból. Ő az állandó okostojás,
aki születésétől fogva világpolgárnak tartja magát, és már akkor úgy érzi,
mindenki fölött neki van joga ítélni. Nem hajlandó veletek menni piálni, beárul
az igazgatónak az öltözői bunyó miatt, viszont akin bosszút akar állni, annak
képes megmérgezi a kutyáját, de mindenképp csak sunyin támad, hogy ne
lepleződjön le. E kellemes tulajdonságai miatt néha lepofozzátok, ami miatt
zsarnoknak, elnyomónak nevez titeket, majd ismét beárul az igazgatónak. A
seggberúgások miatt úgy érzi, az egész világ ellene van, és mindebben
természetesen neki nincsenek elévülhetetlen érdemei – az ő viselkedése
makulátlan. Amikor felnő, minden frusztrációját ráönti a „világra”, ami persze
gonosz, és aminek az elpusztításáról ábrándozik. Nem a Hustler magazin miatt
pocsékolja a chi energiát, nála a reakciósok hullahegyei okoznak vérbőséget.
Ennek a gondolatkörnek méltó
örököse a magyar progresszív baloldal és legkitartóbb képviselői a múlt heti
szarházi versenyünk hármas befutói: Kálmán C. György, Ara-Kovács Attila és
Niedermüller Péter. De ne higgyük, hogy ők a különcök és a Nagy Székely
Menetelést legalább hallgatásukkal támogató baloldaliak hirtelen felfedezték
volna maguknak a nemzeti minimumot. Ugyan. Csak tettek egy lépést hátra és
várják az ő idejüket, az összefogás győzelmét, amikor a "nekik alanyi jogon járó újrafüggetlenített
intézmények” éléről ismét lehet európai értelemben vett husángokkal ütni a
büdös, nacionalista magyarikat.
