Hát kijött végre. Már csak ez hiányzott a teljességhez. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, maga az ENSZ bizony
kihozta elmarasztaló kritikáját a Vatikánnal szemben. A Gyermeki Jogok
Bizottsága kihozott egy határozatot arról, hogy bizony a Vatikán nem tesz
eleget annak, hogy tagjai közül az Egyház kivesse a pedofilokat.
Persze a hosszadalmas és unalmas
szöveg tartalmaz egyéb kitételeket is, és bár elvileg arról szól a jelentés,
miszerint az ENSZ boldogabb lenne, ha a Katolikus Egyház rapidabb módon irtaná
a pedofiljait, de olyanokat is lehet olvasni benne, miszerint az Egyháznak
(mármint a katolikus egyháznak) újra kéne gondolnia az elképzeléseit az
abortusz, a szexuális jogok, és úgy en block az „emberi szexualitás” terén.
Mondja ki a CRC/C/VAT/CO/2 számú dörgedelmes okirat.
Akkor ugorjunk vissza az elejére
a történetnek 2014-ből egészen odáig, hogy Teddy Roosevelt unokahúga Eleanor,
ama bizonyos Franklin D. Roosevelt felesége és keleti parti haverjai úgy
gondoltak, hogy a Freedom House nevű new yorki liberális szervezet alapjain
létre lehet hozni a második világháború után egy olyan szervezetet, amelyik az
első világháború után totálisan ineffektívnek bizonyuló Népszövetség helyén és
romjain majd frankón garantálja a világbékét.
Nos, azt a történészek is
feljegyezték, hogy Franklin D. Roosevelt különösen és feltűnően „naivnak”
mutatkozott Sztálinnal szemben a Szövetséges egyezkedések során, így ez utóbbi
úgy falhatta fel Közép-Európa keleti felét a szovjet imperializmus jegyében,
hogy a jó öreg Winston hiába fogta a fejét. Köszönjük szépen Roosevelt bácsinak,
és örüljünk, hogy ma, 2014-ben ő a Being Liberal című lapok, és úgy en block a
Világ ideológiai megaszondóinak szerepében tetszelgő, a hatvanas évek kinyúlt
pulcsis párizsi értelmiségijeinek megüresedett helyét betöltő, trendirucis-hipster
long islandi intellektüellek polókra keményített példaképe. Churchill (akinek
portréja meg minden konzervatív háztartás elengedhetetlen faliképe) előre
látta, hogy az extravagáns keleti parti ficsúrt Sztálin úgy csavarja az ujja
köré, ahogy akarja. Ezt meg is írta emlékirataiban.
Persze Churchill aztán sajnos
meghalt, bár jóval később, mint Roosevelt és Sztálin, és nem láthatta azt, hogy
a Rooseveltek naiv kis liberális álma a Világbékéről hogyan hullik porba. Jalta
igazából ugyanis három alapvető, a második világháborút követő meghatározó
ideológiát is leképez: Churchill a konzervatív, Roosevelt a liberális, Sztálin
meg a kommunista ideológiát. A történet elején még egyértelműnek látszott, hogy
a két angolszász alkotja a szorosabbik szövetséget, és mindketten gyanakvóan
néznek a harmadikra, de visszatekintve már látjuk: a jaltai „naivkodás”
eredménye az lett, hogy tartósan összebútorozni látszik a liberális és
kommunista ideológia.
Az ENSZ ugyanis már akkor eléggé
furcsa hely volt, amikor a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov cipővel kezdte verni
a pulpitust az ötvenes évek végén. De akkoriban azért még el lehetett mondani,
hogy a liberálisok eme okos kis agyszüleményének egészen komoly érdemei voltak abban,
hogy a diplomácia egy békés szigeteként funkcionáljon a piros gomb
megnyomásától másodpercnyire lévő USA és a Szovjetunió közti hidegháború
legfeszültebb napjai során. A hatvanas évek második felétől azonban
megkezdődött a jaltai kacsingatás és metakommunikálás átfordítása valós
penetrációba. A KGB ugyanis a Brezsnyev érában az ENSZ new yorki központját
használta arra, hogy az oda küldött szovjet diplomatákon keresztül kiterjedt
ipari és politikai kémhálózatot működtessen az Egyesült Államokban. Az olyan
hangzatos, szintén ENSZ égisz alatt működő szervezetekről, mint a Világbéke
Tanács ma már mindenki tudja, hogy valójában a KGB fedőszervei voltak. Nemes
egyszerűséggel. A FEDORA nevű, szintén ENSZ-en keresztül egészen a Fehér Házig
érő kapcsolatokkal rendelkező beépített ügynök sikeréről több könyvet is
kiadtak Amerikában. A különböző béke és egyéb liberális alapítványokon
keresztül pedig a Szovjetunió képes volt arra, hogy súlyos dollármilliókkal
támogasson különböző vietnámi háború ellenes, feminista, és radikális politikai
szervezeteket, melyek közül pár még a terrorizmustól sem riadt vissza a hetvenes
években.
A „világbéke iránti harc
szervezete” a Nixon érát követően tehát nem lett más, mint a Szovjetunió
„kém-támaszpontja” Amerikában. Ekkor jöttek sorra azok a határoztatok is,
melyeknél ama bizonyos kettős mérce már az elején kilógott, mint a lóláb.
Miközben az ENSZ BT szinte napi rendszerességgel bocsátott ki elmarasztaló
határozatot az amerikai imperializmussal szemben, vagy épp a britekkel szemben,
természetesen a Szovjetunió szája íze szerint, addig ugyanezen határozatok
sorra elmaradtak, amikor épp a Szovjetunió foglalta el Afganisztánt, vagy
Vietnám Kambodzsát. Nem véletlen, hogy a Reagan adminisztráció a nyolcvanas
évektől kezdődően magas ívben szarta le az ENSZ aktuális határozatait, és az
ENSZ-t, és megszületett az az - egyébként igen kellemetlen - amcsi szokás, hogy
úgy háborúzzon, hogy ehhez semmiféle előzetes egyeztetést, vagy információt nem
áramoltat az ENSZ felé, hanem pusztán kész tények elé állítja.
Ennek az eredménye meg is lett.
Az USA - nagy örömünkre - megnyerte a Hidegháborút, ugyanakkor a Republikánusok
meg egy életre összevesztek a keleti parti libbancsokkal, akik addigra már
ahhoz is hozzákényelmesedtek, hogy konkrétan egyetemi proffok apanázsai,
komplett kiadók, egész szerkesztőségek éldegéljenek az oroszok pénzén. Bizony,
ezek azok az idők, amikor a washingtoni illetékesek a Washington Times-t
egyszerűen csak Pravda-nad-Potomeku-nak becézgették. Ezzel a tendenciával ment
szembe a Reagan-doktrína, hisz látta, hogy a pacifista keleti parti értelmiség
a Nixon adminisztráció kicsinálását követően, valójában a saigoni kivonulás
fiaskóját szinte kizsarolva valójában ötödik hadoszlopként szabotálja el
Amerika törekvéseit az ENSZ-en keresztül, miközben sorozatosan asszisztál a
Szovjetunió harmadik világbeli térnyeréséhez, értelmiségének álláspontja meg
egyre kevésbé különbözik a Szovjetunió párthatározataiban foglaltaktól.
A nyolcvanas években az Andropov
adminisztráció különösen pofátlan volt. Hazánkban kevéssé ismeretes SamanthaSmith, a 10 éves amerikai kislány története 1982-ből, aki levelet írt Jurij
Andropovnak, melyben kifejezte, hogy mennyire retteg is ő az atomháborútól.
Brezsnyev utóda, a magyar forradalmat leverő Andropov a Pravda hasábjain
válaszolt Samathának, majd meghívta a Szovjetunióba, ahol vendégül látták, utaztatták.
A kis Samantha pedig hamar a kis amcsi-liberális Shirley Temple szerepében
találta magát, hisz Lime Street címmel saját tévésorozatot kapott, amit csak
azért nem tudott az ABC csatorna mintegy Reagan-ellenes propagandává
fejleszteni, mert a kislány 1985-ben egy repülőgép szerencsétlenségben meghalt
szüleivel együtt. A Szovjetunióban elhíresztelték, hogy maga a CIA lőtte le a
kis Samanthát, és bélyeget adtak ki a „béke legfiatalabb nagykövetéről”.
Mindenesetre Reagan ellenfelei odáig mentek a Samantha Smith sztoriban, hogy az
1984-es választások során Samantha saját politikai műsort kapott a Disney
Csatornán, amelyben Reagan politikai ellenfeleit interjúvolta meg.
Az ENSZ pedig mindeközben
folyamatosan elmarasztalta Reagant, Theachert, dicsérte a Szovjetuniót a
Világbéke előmozdításáért tett érdemeiért, és mint látjuk eközben sem szakadt
el saját ősliberális gyökereitől, hisz Eleanor Roosevelt örökén továbbra is a
feminizmus, az úgynevezett emberi jogok és egyéb finomságok védelmezőjének
szerepében tetszelgett. Aztán jött a rendszerváltás, melyben szintén annyi
szerepe volt az ENSZ-nek, hogy meglepetten nézhette, miként zúg el mellette a
Világtörténelem. Gyakorlatilag megmaradt egyfajta segélyosztó karitatív
szervezetnek, durvább esetekben kádertemetőnek de a nemzetközi mozgástere és
hatása mondhatni a nullára redukálódott. Jugoszlávia, Irak, Ruanda, Szudán,
Uganda, Timor, Szíria. Felesleges sorolni tovább azon humanitárius katasztrófák
sorát, melyben azt tapasztaljuk, hogy az ENSZ visszasüllyedt korábbi Freedom
House szintű keleti parti pofázdába, amelyben unatkozó és elhanyagolt feleségek
fecserészhetnek a világbékéről, miközben szürcsölgetik a drága koktélokat és
nézegetik a pincérsrácok formás... Hagyjuk is inkább…
2014-ben meg most ott tartunk,
hogy az ENSZ határozatokat fogalmazgat a Vatikánnal szemben, hogy az miként
vessen véget a pedofilbotrányoknak, ami igazából önmagában abszurd viccnek is
rossz, hisz minimális történelemtudással azt is simán tudhatjuk, hogy amikor
legutóbb egy német szerzetes fogalmazott meg konstruktív kritikát az Egyház
visszaéléseivel szemben, és ezt felszögelte egy templom ajtajára, az sem
rendítette meg túlzottan a katolikus egyház viszonyát saját doktrínáival
szemben. A lutheri reformáció azonban, ha fogalmazhatunk így, komolyabb
történelmi esemény volt, mint az ENSZ létrejötte, ama tételek meg kicsit
megalapozottabbak még barátok közt is, mint ez a CRC/C/VAT/CO/2 baromság.
Gondolja át az egyház saját tanításait. Ez még viccnek is rossz.
Mielőtt tehát felháborodnánk
azon, hogy az ENSZ határozatban merészeli bírálni a Vatikánt, legyünk
nyugodtak, hogy ez a gittegylet már lassan 40 éve csak azért van a Földön, hogy
legyen hova elásni a kínossá vált, kiöregedett politikusokat, és legyen egy
olyan, fontosnak látszó szervezet, ahova az amcsi politikusok beejtőernyőzik a
szénné csalt és megöregedett feleségeiket. Semmi többről nincs szó. A baj
csupán csak az, hogy sajnos még mindig aggasztóan sokan vannak azok közül, akik
azt hiszik, hogy az ENSZ valóban egy olyan szervezet, amelyiknek világpolitikai
szerepe van, és amelyik ténylegesen képes tenni azért, hogy a Világ egy „szebb
és jobb hely legyen”. Az ő naivitásukra azonban biztos nincs orvosság.