Itt van a február és még mindig
nem tudunk igazán semmit a pártok programjáról, elképzelésekről,
helyzetértékelésről, valóságfölmérésről. Volt viszont legalább három óriási
öngól is, kötél a nyakba és 240 milla az egyik, a zsebből hirtelen kivarázsolt
6.000 milliárd eurós paksi beruházás a másik oldalon.
A jelenlegi kampány nem hasonlít
választásra, sokkal inkább Oscar-díj átadásra. Mikroszkópos kábáréra’, ahol a
politikai pártok négy éves tragikomédiákat adnak elő, adakoznak és elvesznek,
elbuknak és föltámadnak. A négy év végeztével pedig a Fábry-showban egymás
mellett üldögélve elmondják a másikról, hogy az egy mekkora balfasz. A szavazó
meg értékelheti a színészi teljesítményt. Kénytelen tényként elfogadni, hogy
csak a rossz, és az azért nem is olyan rossz között választhat, és csöndesen
belenyugszik az új rendező személyébe. A történtekre való ráhatása pedig
kimerül Bobby visszakövetelésére a sorozatba.
A kormányprogramok ismertetése
(mert különben minden valószínűség szerint vannak olyanok), az éjfél utánra
időzített kulturális műsorok és művészfilmek szintjére helyeződött. Aki valamit
is érteni szeretne, aki tudatos választópolgárként akar viselkedni, nagyon kell
erőlködnie hozzá. Érvek és ellenérvek helyett a bulvármédiából ismert
háromszavas lózungokat kapunk az arcunkba, amelyek az alany-állítmány-tárgy
szintjén kommunikálnak velünk.
A hümmm meg/el/föl/lehümmmte a
hümmmöt/hümmmöket.
De a hümmm meg/el/föl/lehümmmi a
hümmmöt/hümmmöket.
Hát tessék behelyettesíteni.
Ez a kampány eddig egyedül a
kormánykerék forgatójának személye, és nem az irány meghatározásáról szól.
Ebben az országban ugyanis jelenleg, legalábbis politikai közbeszédünk
sugalmazása alapján, csak a jelen végtelenített intrikái zajlanak.
Nem látjuk milyen jövőt szán
kormányzó elitünk Magyarországnak. Miközben szabadságharcaikat vívják - ki az
EU ellenében, ki miellenünk, akik hülyék vagyunk és nem értjük, amikor a
fincsit csinálják nekünk – valahogy a saját jövőnk eltávolodik tőlünk. Ez az
ország, mintha folytonos válságban volna, de az anyagiak mellett ez egyre
inkább lelkiismereti tusakodásnak is tűnik. És ezt az állapotot politikai
közéletünknek, és az értelmiségieknek, megmondóknak köszönhetjük, akik a
pénzükért folyton a keserű múltra, meg a nehézsorsú jelenre koncentrálnak, és
ezzel ügyesen elterelik a figyelmet arról, hogy ez tulajdonképpen egy
választás, és a jövőről szól.
Nincsenek kimondva a mindenkit
érdeklő kérdések. Például, hogy ki fog itthon dolgozni, amikor a Ratkós-korszak
szülöttei nyugdíjba mennek? Hogy hogyan lehet a fiatalokat itthon tartani és
szaporodásra bírni őket? Hogy mi lesz a különös éghajlati változásokat
produkáló, különben bő vizeink ellenére aszályos Magyarországgal? Hogy hogyan
oldjuk meg a cigányság problémáit, amelyekre az egyetlen választ az országnak
egyelőre a Magyar Gárda hozta? Hogy mi lesz az elnéptelenedő, elszegényedő
vidék sorsa? Hogy hogyan fogunk a saját lábunkra állni?
És akkor ezek helyett most arról
beszélünk, hogy legyeneszobor, vagy nelegyeneszobor, meg
hamisításehafölhangosítomamitnemishangosítottamföl... Ez a nem az, ami fontos,
ez szánalmas.
Ettől a ránk erőltetett
állapottól úgy szabadulhatunk meg, ha állampolgárként, magánemberként, teszünk
valamit. A politizálás, a politikai élet nyomon követése pótcselekvéssé válik.
A cselekvés hiányává. Ahogyan a szappanoperák bámulása a családi élet hiányává.
Ebben az agóniában a polgárnak kell tennie valamit, hogy látszódjon, hogy van.
Mindegy mit, csak tegyen valamit a beszéd helyett. Lépnünk kell, hogy
érzékelhessük és alakíthassuk az ország belső életét, megszabhassuk annak
irányait, és hogy a politikusok kövessék és figyelmezzék ezeket az irányokat.
Képesek kell legyünk egyes
ügyekért a hovatartozásunkon felülemelkedve közösen lépni, tenni, hacsak
ideig-óráig is, de összefogni. Lelkiismereti kérdés ez, nem állampolgári
kötelesség, különben a tett hiánya, a tehetetlenség börtöne felőröl bennünket.
És ugyanúgy politikusainktól is elvárjuk, hogy bizonyos, a jövőnket és a
múltunkat illető kérdésekben meg tudjanak egyezni. Megnyugtató lenne a tudat,
hogy ha a közös képviselő le is cserélődik időközben, a tető attól még föl lesz
újítva.
A cselekvés annyi, mint értésre
adni, hogy van jogom és beleszólásom a körülöttem zajló eseményekre. Hogy
demokrácia van, és ez egyet jelent azzal, hogy mindenkinek számít a véleménye.
Cselekedni pedig csak apró dolgokat kell. Közösen takarítani, felújítani,
ültetni, megnézni, megfőzni és megenni, meggyászolni, megátkozni, megmenteni.
Belakni. Dönteni. Nem szavazni. Választani.