Kelet versus Nyugat, Demokrácia versus Diktatúra, Fekete versus Fehér +
Delacroix. A tegnap esti események fényében mindenki Ukrajnáról beszél, ír,
értekezik. Mi itt a Toronyházban szintén nem maradhatunk szótlanok, bár
szokásunk szerint igyekszünk azért a most dúló forradalmi hevület helyett
higgadtabb elemzést nyújtani.
Magyar nackó körökben elterjedt
szokás olyan pólókban járni, amin az virít, hogy „Öregebb vagyok, mint
Szlovákia.” Van ebben némi élc is, hisz ugye „egykor hozzánk tartoztak” és most
mennyire jár a szájuk, aminek a sarkából csak úgy fröcsög a sztrapacska, amikor
jönnek Szvatoplukkal, meg a nagymorvákkal, és utálnak minket. Nos, lengyel
legjobb barijaink, ha olyan kis vérmesek lennének, mint mi, simán hordhatnának
„Öregebb vagyok, mint Ukrajna” pólókat.
Ukrajna ugyanis a szétbomló
Szovjet birodalom romjai alól kecmergett ki 1991-ben és vált történetében először „független”
állammá, jelent meg a térképen. Persze ez a függetlenség amolyan illuzórikus volt, hisz a Szovjetuniót
is „Független Államok Közösségének” hívták jó ideig, mely egyben tartotta az
orosz érdekszférát. Mert persze ja! Azt elfelejtettük, hogy Ukrajna fele oroszul beszél napi szinten még otthon is, ezt csak a miheztartás végett.
Ukrajna egy olyan ország, amit
tulajdonképpen a jó öreg Sztálin elvtárs tákolt össze, és jelen formájában soha
sem létezett. Délen az egykori Krími Kánság egy alapvetően közép-ázsiai
jellegű, oszmán befolyás alatt lévő terület volt egészen a XIX. századig,
amikor is az oroszok kiebrudalták onnan az ottománokat. A keleti részen különböző,
a Cár elit alakulatának számító kozákok szervezte katonaállamok sorakoztak, sőt, a Nagyorosz gondolat is ott, a Kijevi Ruszban született meg, míg
az északi és nyugati rész tartozott a Lengyel- Litván Államközösség
felosztásáig lengyel-litván fennhatósága alá. Aztán ezen területek szép lassan, némi osztrák fennhatóság közbeiktatásával, átvándoroltak
az orosz maci kezébe.
A történet azonban igazából
1945-ben zárult le végleg, és a mai ország nyugati része valójában csak ekkor
lett az oroszok által évszázadok alatt összeragasztgatott mesterséges
közigazgatási államalakulat része. Ez volt az az időszak, amikor a Holokauszt
után pár hónappal Lwow városát konkrétan átpakolták Breslau városába. Ez
utóbbiból a németeket bevagonírozták, vagy simán gyalog eresztették útnak, míg
a lengyeleket meg Lwowban zavarták addig, míg laza majd’ 1000 kilométerrel
arrébb el nem foglalták új házaikat hazájukat. Jelezném azt is, hogy Trianon is ekkor
teljesedett be azáltal, hogy Sztálin szerette volna, ha ezekkel az izgága
magyarokkal van közös határa a Szovjetuniónak, ezért egy huszáros mozdulattal lenyúlta a lenyúlt Kárpátalját a Csehszlovákoktól mondván, hogy az ottani ruszin, lemkó népesség
alapvetően ukrán.
Ez is mutatja, hogy igazából
olyan, hogy „ukrán” nem nagyon létezik, mint nép sem igen, mivel az egészet egy Tarasz Hrihorovics Sevcsenko (költő, nem a focista) névre hallgató ürge találta ki a 19. század közepén. Persze „nyugaton” az itteni szláv
törzsek, népek sorsa sokkal szerencsésebb volt, a csehek, a szlovákok, a
horvátok, a lengyelek mind megalkothatták saját államaikat, míg az Ukrajna
területén élő számos különböző népcsoport, vallás, etnikum kényszerű, hamis
identitást volt kénytelen magáévá tenni, és az oroszok szabta határok közt élni
iszonyat nyomorban.
Jól mutatja ezt, hogy bár most a képeken „ortodox és görög
katolikus papok együtt imádkoznak”, ortodox egyházból szám szerint 3 nagyobb,
és tucatnyi kisebb működik Ukrajnában. Kétségtelenül a görög katolikus egyház
fedi le a nyugati részt, de a moszkvai pátriárka, és ezzel együtt az ortodox
egyházak közössége csak az úgynevezett Ukrán Ortodox Egyház – Moszkvai
Patriarchátus fennhatóságát ismeri el, amelynek a népessége azonban a keleti és
déli területeken meghatározó. Az Ukrán Ortodox Egyház – Kijevi Patriarchátus
vezetőjét, a ma nyilatkozó Filaret Pathrarchát 1995-ben átkozta ki a moszkvai patriarcha
az ortodox egyházból. Ennél is durvább az 1921 óta illegális Ukrán Autokefál Ortodox
Egyház, mely illegalitása ellenére 10%-nyit fed le az ukrán lakosságból. Ez a
sokszínűség egyrészt érthetetlen nyugatnak, másrészt az oroszok szemét is
csípi, ezért is történt több „testvérgyilkosság”. 1933-ban Sztálin majdnem meg
is felezte Ukrajna lakosságát a mesterséges éhínséggel, ahol sokan a kannibalizmustól
sem riadtak vissza, ez volt az „ukrán holokauszt” a Holodomor. De a „ruszinok”
a mai napig tiltakoznak az ellen, hogy őket „ukránnak” nevezzék. Szóval bonyi a
helyzet nagyon, nem is várhatjuk egy nyugatitól, hogy tovább jusson agyilag,
mint Delacroix festménye, meg a „szabadság versus rabság” leegyszerűsítése.
1991-ben az "ukránok" egy pici
időre újra ki tudtak mászni a ruszki mackó mancsaiból, amire korábban csak az
orosz polgárháború idején volt lehetősége, akkor is nyugat és közép Ukrajnának,
azaz az egykori lengyel területeknek. Ez volt az úgynevezett Ukrán
Népköztársaság kora, melyet Mihailo Hrusevszki vezetésével kiáltottak ki, és
valójában 4 évig volt csupán független, míg Leninék 1922-ben vissza nem
nyúlták, és csatolták az akkor már kelet és dél-Ukrajnából összetákolt „Ukrán
Szovjet Szocialista Köztársasághoz” mely természetesen instant az oroszokhoz
csatlakozva voltaképp a Szovjetunió nevének az értelmét is adta elsőként.
Hasonló sorsot amúgy Belorusszia is bejárt, ők a lengyel-litván buli litván
része, hasonlóan 1945-ben végleg lenyúlt „Khiméra.”
Ezért is aggasztó az ukrán helyzet, hisz simán átterjedhet a
szomszédba, ahol „Európa utolsó kommunista diktátora” Lukasenkó tervezgeti azt,
hogyan is tudná az Oroszországi Föderációhoz csatolni a kis diktatúráját,
miközben nyugaton a majd 1 milliós lengyel kisebbséggel is rendelkező területek
pedig szeretnék azt az országot is nyugat felé vinni, még az ukránnál is
kevesebb sikerrel, és hosszabb ideje tartó, brutálisabb elnyomással harcolva.
Most persze megy a hatalmas
kelet-nyugat, haladás-reakció és ehhez hasonló értelmetlen szövegelés, itt,
nálunk is, ami Ukrajnához képest már nyugat, szóval Fletó is lecsillapodhat,
mert azért azt kétlem, hogy egy atomerőmű-építés rögvest Putyin csicskájává
tenne, vagy úgy fenyítene be orosz gyarmattá, mint Belorussziát. A költészet
szép dolog, a stand up meg vicces, Fletó meg pszichopata. Ennyi, ezzel azokat
az aggodalmakat, hogy „nade akkor most mi?” le is lehet zárni, és a hisztiliberálisok
aktuális rettegésének betudni. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a mostani
konfliktusban az oroszok, az ukránok és mi is elég hasonló cipőben járunk, csak
épp ott vér is folyik, itt meg még nem. Ugyanis amerikai netes lapokban már
jelennek meg a cikkek arról, hogy a Soros Alapítvány hirtelenjében mennyi pénzt
is utalt át Kelet-Európába, meglehetősen titokzatos körülmények között.
Mindeközben az „urkán forradalom vezére” tulajdonképp egy sehonnan nem jött,
semmiféle támogatással nem rendelkező, 1%os poénpártot vezető ex-bokszoló,
ilyen formán a balhé erősen hajaz a HaHa féle önjelölt demokratákra, amelyekből
a csöcslóbáló feministáktól a katasztrófa-turista Occupy-os ürgékig most
egymillió hemzseg Kijevben, és hát nem a Sándor palotára meg a Lánchídra
mászkálnak, hanem így megmolotovozzák a rendőröket, elfoglalnak ilyen kormány
épületeket, meg barikádot emelnek.
A nyugati sajtó egyértelműen a
„lázadók” mellett áll, és Janukovicsot és Putyint alázza, aki utóbbi állítólag
megvásárolja kilóra az ukránokat, egy „hopp egy Kárpátaljával több lett…
Maradhat?” - alapon nyúlná le Nyugat-Ukrajnát. A helyzet ennél árnyaltabb, hisz
Bölcs Vezérünknek is volt oka bőven arra, hogy a mosolygós cuki Christine
Lagarde nénit a pitlibe elküldje a megszorítás-fétisével együtt, és inkább
orosz-kínai hitelek-kötvények mellett döntsön, mert ezek a rohadt oroszok
manapság képesek arra, hogy olcsóbban adnak pénzt, és nem kérnek érte olyant,
hogy akkor önkezünkkel legyünk kedvesek egy kis húst kivágni magunkból, mint
tette azt a pszicho csóka áldozatával a Hetedik című filmben. Janukovics
valóban „testvérként” viszonyult keletiként Putyin papához, akinek az ajánlata
is testvéribb volt a paksi szerződésnél is, és erre szívta fel magát az IMF-EU
tandem olyannyira, hogy egyes elképzelések szerint jól fel is használta a
régóta feszülő belső etnikai és vallási ellentéteket, és most egymásnak
ugrasztja ezeket a békés, kedves, úgynevezett ukránokat, hadd öljék halomra
akkor a kisoroszok a ruszinokat és fordítva.
Az amcsi nagykövet dörög Janukovicsra,
az EU is játssza az eszét, a „24 órás mediastream”-et meg nem kell félteni,
hogy öt percenként toljon valami bombasztikus cikket Kijevből. És mit gondolunk
végül mi? Mi, itt a toronyházban, minden ellentétes híreszteléssel szemben
demokraták vagyunk. Nem a gyurcsányösszefogásferenci,
hanem a szó klasszikus értelmében. Épp ezért azt gondoljuk, nekünk egy „Ruszin
Demokratikus Köztársaság” szomszédjaként sokkal jobb lenne. Jobb lenne ez a
kárpátaljai magyaroknak mindenképp, akik évszázadok óta éltek békében a Magyar
Királyság legjámborabb kisebbségével, a ruszinokkal, akik soha nem hányták
kardélre őket, és akikkel együtt szenvedték végig Sztálin és az oroszok
szörnyűségeit, és akikkel viszont most már nem olyan jó együtt élni, amióta
felgerjesztették bennük a nacionalizmus tüzét, és amit nem tudnak leverni az
oroszokon, azt kiélik a vereckei turulon. Egy lvovi nacionalistának egyszerűbb
lezúzni Munkácsra magyarokat verni, mint átvágni az országon Donyeckbe, hogy
aztán ott meg őt verjék pufira, hisz kb. az egész város full orosz.
Olyan, hogy
„orosz kisebbség” nincs is, hisz tömborosz területek képeznek országrészeket.
Így marad a szimbolikus harc, vagy az ország-szakadás. Ami közül egy utóbbi az
egész kelet-európai önrendelkezéses játékot újra indítaná, és lehet több évre
csatatérré tenné megint a térséget a térképen tőlünk jobbra. Szóval, nem lehet
tudni, mit hoz a jövő, az viszont biztos, hogy a vérontás befejezése
mindenkinek elemi érdeke. Nekünk is.