Közepesen undorító utat jár be a Holokauszt-évfordulóra
való készülődés, és az azt automatikusan
körülvevő politikai/közéleti mocskolódás. Mi
például utáljuk az antiszemitákat és a nácikat (meg úgy általában mindenkit, akinek
ideológiája van), de szintén megvetjük, amikor valakit úgy antiszemitáznak vagy náciznak le, hogy arra nem
szolgált rá. Klasszikus közhely, hogy az antiszemitizmus bélyege a politika
egyik legerősebb bunkója, de tényleg így van. Vagy legalábbis volt. Mert lassan
nehéz komolyan venni, amikor valakit leantiszemitáznak. Annyiszor és sokszor
olyan esetekben nyúlt az elmúlt évtizedekben ehhez az eszközhöz a progresszív
antifa élcsapat indokolatlanul (hetente háromszor, étkezés előtt, orvosi
javallatra), hogy kb. immúnissá váltunk rá. Nem érzéketlenné, vagy ignoránsá, hanem immúnissá. Már rég nem hisszük el (talán soha nem is hittük el igazán)
bemondásra, de ha látjuk, köszönjük, felismerjük magunktól is.
Ami különösen
méltánytalanná teszi a magát a magyarországi zsidóság kizárólagos képviseletére
vindikáló Mazsihisz hozzáállását az ügyhöz, hogy azt a pártot sikerült
lenácizni, amelyik egyébként a rendszerváltás óta kormányon töltött idejében a
dumán kívül tett is a Holokauszt emlékének ápolásáért. Holokauszt emléknap az
iskolákban, Holokauszt Emlékközpont az előző kormányzati ciklusukban, Sorsok
Háza és 70. évfordulós megemlékezések folyamatban. Emellett viszonylag rövid a
lista, hogy mondjuk a Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai kormányok és
értelmiségi holdudvaruk mit tettek a folyamatos nácizáson és ellenségkép-gyártásra tett kísérleteken kívül. Nulla tétel
szerepel ezen a listán. Persze ez úgy általában igaz a baloldalra: pofázásban erősek, tettben gyengék.
Rossz üzenetet hordoz
a Mazsihisz és társai bojkottja, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy meglepő.
Úgy látszik, nekik nem érdekük a részvétel, a párbeszéd, csak az ideológiai
háború fenntartása. Olyannyira, hogy az elzárkózás politikáját alátámasztandó
némi hazugság is belefér. Legutóbb például Heisler András, a Mazsihisz
elnöke keveredett hazugságba, amikor 2014. február 9-én vasárnap az ATV Szabad
Szemmel című műsorában azt nyilatkozta, hogy „Az együttműködés problémáit és konfliktusait
október 16-án jeleztük a kormány felé, pontosabban dr. Schmidt Mária
főigazgató asszony felé. Nem ismertük a kiállításnak a forgatókönyvét, nem
tudtuk, hogy milyen tematika lesz ott és nem tudtuk, hogy milyen üzenettel
tudnak a látogatók kijönni a kiállításból. Ez a mai napig is így van.” Ehhez képest itt
a bizonyíték, hogy az ellentéte igaz,
ugyanis még december 4-én történt tájékoztatás és volt lehetőség a vélemények
artikulálására. És akkor a fenti hazugság fényében higgyük el, hogy az azóta
eltelt több mint 2 hónapban ez másképp lett volna? A párbeszédhez két fél kell,
ideje lenne, hogy a Mazsihisz vezetősége bizonyságát adja, hogy odateszi a maga
felét, mert például Balog Zoltán biztos, hogy ott fog ülni annál az asztalnál.
Van az egész ügynek
az aktuális évfordulón, és a napi politikai agendán messze túlmutató kérdése
is, amin főleg a Mazsihisznek, de minden Magyarországhoz kötődő zsidónak és
ugyanannyira a magyar közösség nem zsidó tagjainak érdemes eltöprengenie. Egy
gondolatot mindenképpen megér, belső és külső párbeszédet pedig még inkább.
Langer Ármin, a a berlini Abraham Geiger Kolleg rabbiképző
rabbijelöltje írt egy igen érdekes cikket. Aki lusta elolvasni (pedig tényleg érdemes), annak a
lényeg: Biztos jó a zsidóság szempontjából, ha kizárólag Holokauszt-alapú,
egydimenziós identitást épít magának a kortárs zsidóság? Nem megkerülve vagy
elfelejtve a Soa témát, nem kéne inkább a hangsúlyokat a pozitív identitásképző
elemekre helyezni?
Addig is annyit
üzenünk a magyar zsidóság reprezentánsainak, tessék nyugodtan keresni Schmidt
Máriát, ugyanis ha párbeszédre és értő, figyelő fülekre vágynak, és nem
pótvizsgára igyekeznek felkészületlenül, akkor
nála nyitott ajtókat döngetnek.