Több dolgok vannak földön és
égen, mikről viccelni nem szokás. Mert sértő, mert ízléstelen. Egyszerűen túl
van minden emberi normán. Így van ez, mikor megtört emberi sorsokról, tragikus
történetekről, vagy mikor áldozatokról beszélünk; esetleg megemlékezünk róluk. Mi
se tesszük ezt. Még akkor sem, ha egyébként lenne rá okunk. (Sőt, muníciónk is
bőven.) Ugyanis a kommunizmus áldozatainak emléknapján a bűnösök még mindig
közöttünk élnek. Mit élnek! Legtöbbjük búsás nyugdíjjal a zsebében kapcsolgatja
a plazma tévéjét, miközben egy kényelmes fotelben terpeszkedik, mint Marci
Hevesen. Vagy éppen még aktívan politizál, újságot ír, művészkedik, vagy ki
tudja mi a fenét csinál, miközben az áldozatok, vagy az áldozatok örököseink
képébe röhög. Ja és még mielőtt elfelejtenénk: Orbántól a demokráciát, a
Fidesztől pedig a sajtószabadságot félti most éppen. Mert közben demokratává
vált.
Így nagy a kísértés, hogy
kigúnyoljuk Rákosi követőit, Kádár gyermekeit. Élcelődjünk azon, hogy milyen
vicces, mikor egy ex-kommunista cenzor, egy Lendvai Ildikó félti a
sajtószabadságot; vagy mekkora poén, hogy Kovács Laci bácsi hívogatja az
európai barátait, hogy segítsenek visszaállítani Magyarországon a demokráciát. (Ahogy
egyébként Örkény István definiálja az „abszurd” fogalmát. Azt a világot, ahol
minden a fejetetejére állt és minden fordítva látszódik. Ahol – ahogy találóan írja
– a koporsót felfelé engedik le a sírba, a rögöket pedig nem le, hanem feldobjuk;
amikor pedig valaki eltalálja, nagy éljenzés hallatszik.) Mert valóban egy
abszurd világban élünk. Egy olyan világban ahol az áldozat lett bűnös, mert
veszélyesnek tűnik a jogállamiságra nézve – főként, ha jobboldali érzelmű; a
bűnt elkövető, a kommunizmust egykor kiszolgáló pedig hivatásos demokráciaaggódóvá
avanzsált...
De folytathatnák végtelen módon,
Rákosi kopasz fejétől a Gyuriferi-féle haszonélvezőkig, Kádár ízes hangjától
Szanyi kapitány pálinkagőzös orgánumáig – de minek tennénk? Nem érdemes. Nincs
értelme. A bűnös – ha nem is ebben a rövidke életben – úgyis megkapja (vagy már
meg is kapta) a büntetését.
A kommunizmus áldozataira
emlékezünk ma. Ha tágítjuk a történelmi
horizontot, illetve átlépjük az ország határait, akkor százmillió emberről
beszélünk (lásd. A kommunizmus fekete könyvét), kiket egy hazug ideológia vörös
színű zászlaja alatt gyilkoltak meg. Százmillió utolsó lehelet, százmillió
szívdobbanás, amely a rá kiszabott idő előtt állt meg. S mellette ott
visszahangzik még százmilliónyi felszakadt jajkiáltás, amely ugyan nem a halál
torkából szól vissza, de emberek és családjaik nyomorúságát jelképezik
mindörökké.
A világtörténelem leggyilkosabb
kísérlete volt a kommunizmus. Ha szemünket csupán Magyarországra vettjük, akkor
is elmondhatjuk, hogy két részletben 1919-ben és 1947-től pusztította nemzetünk
legjobb fiait és lányait. A Tanácsköztársaság vörösterrorja legalább hatszáz,
Rákosiék halál- munkatáborai több ezer, de az oly sokat dicsőített és a
sokaknak ma is nosztalgikus könnycseppeket a szemükbe csaló Kádár-rendszer
konszolidációja is legalább kétszáz (más források szerint Kádár saját maga
beszél 280 akasztásról Gorbacsovnak 1985-ben – szerk. megjegyzése) áldozatot
követelt. Nem is beszélve a „felszabadító” vörös hadsereg 1945 és 47 közötti,
bírósági ítéletek nélküli kivégzéseiről; vagy az 56-os forradalom összes
áldozatáról.
De máig ismeretlen számú azok
száma, akik az Andrássy út 60. szám alatti kínzókamrákból tűntek el, vagy éppen
valamilyen ÁVH-s beavatkozás következtében szenvedtek „balesetet”. Mint ahogy
azok számát sem tudjuk még csak megbecsülni sem, akiket ugyan nem lőttek főbe,
vagy kötöttek fel, de egy életre megnyomorítottak, tönkretettek, vagy
évtizedekre börtönbe vetettek. Pusztán egy hazug, a kommunizmus által vizionált
szebb és igazságosabb jövő elérésének céljából.
Február 25-e jelképes nap.
1947-ben e napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjetek Kovács Bélát, a
kisgazdapárt főtitkárát. Ugyan már a szovjet katonák bevonulásával megkezdődtek
az erőszakos cselekmények, de a demokratikusan megválasztott politikai
vezetőkkel való leszámolás a kommunista diktatúra formális és tartalmi
kiépítésének kezdete volt. A mai napon tehát nem poénkodunk, nem szívatjuk a
komcsikat ezen az oldalon. Inkább kérdezünk. Megkérdezzük, hogy ugyan mikor
fognak ők is velünk együtt emlékezni? Mikor fognak a bűnöket elkövetők
megbűnhődni? Mikor fognak a politikai és jogi örökösök őszintén bocsánatot
kérni?
Hogy az elődök már vagy nem
élnek, vagy öregek, betegek és magatehetetlenek? Az utódok meg nem felelősek az
őseik bűneiért? Így ne is piszkáljuk az egykori kommunistákat? Ne kérdezősködjünk
a gyermekeiknél sem?
Nem úgy van az! Ugyanis az emberiség
ellen elkövetett bűn soha nem évül el. Legyen a tettes fogatlan öregember,
tolókocsis vénasszony – tetteiért felelnie kell! Aki kiszolgálta a gyilkos
rendszert, annak bűnhődnie kell. Az áldozatok pedig, majd megbocsáthatnak, ha
akarnak. De csak azután, ha kiszabják a bűnösök büntetéseit. Ha helyre billen
az igazság.
Az utódok pedig kérjenek bocsánatot!
Kérjen bocsánatot Gyurcsány, Mesterházy, Bajnai, meg az összes MSZMP szellemi, anyagi és kapcsolati vagyonának örököse. Mert ha a magyar nemzetnek kollektív módon ma is
minden évben bocsánatot kell kérnie a nemzetiszocialisták, a nácik, a fasiszták
bűneiért, a holokausztért és minden más pusztításért, amely több mint hetven
éve történt, akkor ugyanezt kell tenniük azoknak, akiknek bármilyen közük is
volt a kommunizmus által elkövetett bűnökhöz. Mert így lenne igazságos.
De ha továbbra is közöttünk
élnek, ha liberálisnak, szociáldemokratának, vagy éppen demokratának és
hazafinak hazudják önmagukat (Ugye, Ferenc?), vagy éppen a jogállamiságért
aggónak, miközben az áldozatok képébe nevetnek – akkor lapozzunk. Foglalkozzunk
inkább az áldozatokkal. Gyújtsunk gyertyát ma ö érettük. Emlékezzünk rájuk! És
meséljünk az embertelen kommunizmusról gyermekeinknek, hogy még egyszer ne
pusztítsa nemzetünket e hazug ideológia!
