Nem azért, mert Schiffer
András azt mondta. Nem is azért, mert
tényleg fölösleges lenne szimbolikus ügyeken a politikusoknak rugózniuk.
És legkevésbé sem azért, mert mára divatos lett a holokauszttagadást pro-kontra
tematizálni – egymásra szélsőjobbról és szélsőbalról (pontosabban
szélső-liberóból) tüzelni. Hanem mert egyszerűen
és tényszerűen tényleg hisztériakeltés folyik a Szabadság téren állítandó
emlékmű ügyében. Nyilván aktuálpolitikai céloktól vezérelve, egyesek
kordont bontanak és antiszemitizmust kiáltanak; mások pedig a „szervezett
holokausztiparból” vezetnek le mindenféle elméleteket. Erről a témáról pedig
nem lehet viccesen értekezni. (Az esztétikai vita – no az tényleg nevetséges!
De a valódi disputa tartalma komoly.)
Hiszem, hogy a kordonbontó, hisztériát keltő
politikusokon túl, létezik másfajta balliberális értelmiség, amely megértőbb és
elfogadóbb; illetve a jobboldalon nemcsak a Jobbik mindent elutasító
véleménye állítható szembe ezzel. Így hiszem, hogy a kultúrharc helyett
lehetséges a kompromisszum. S ezzel nem vagyok egyedül, mert jobbról-balról is
hallani olyanokat, hogy le kellene hámozni az aktuálpolitikát az egész ügyről.
És megérteni a másikat! Mert megértés és empátia nélkül nincs közösség. Csak
gyűlölködő, széthúzó, atomizált egyének „homo homini lupus”-szerű, egymást
csesztető csőcselék. Demokrácia helyet pedig Ochlokrácia…
De nem szeretnék
mézes-mázas szirupba süppedve álmodozni. Hanem konkrét lehetőségeket keresni.
És hogy mennyire igaz,
hogy nemcsak én gondolom így – bizonyítandó, szerveződött egy Facebook-csoport. „Emlékmű kompromisszum” néven.
Nincsenek sokan (még), de
érdemes odafigyelni a mondanivalójukra. „Itt az ideje, hogy megpróbáljunk valami kiutat találni
az emlékmű ügyben kialakult konfliktusból. Egy mindkét fél számára elfogadható
kompromisszum lehet egy olyan felirat, amelyből kétséget kizáróan kiderül:
Gábriel arkangyal, (illetve egy kölcsönösen elfogadott jelképes alak) azokat a
magyarokat szimbolizálja, akik szembeszálltak a nácikkal, a magyar
kollaboránsokkal, illetve bújtatták, segítették az üldözötteket.” – írja az oldal alapítója, Hirschler Richárd. Tehát azok emlékére szólna a felírat, akik Magyarország német megszállása
után, életüket kockáztatva, vagy éppen feláldozva segítették az üldözötteket,
illetve szembeszálltak a nácikkal.
Aki
pedig erre az ajánlatra nemet mond, az tényleg nem őszinte, akár pro, akár
kontra véleményt nyilvánít.
Az
leszarja a magyar történelmet, a magyar emlékezetet, a magyar kultúrát.
Egyébként
pedig 1944. március 19-e az
egyik legtragikusabb nap volt a történelmünkben. Egy idegen hatalom
masírozott be hazánkba. Az egyébként „Margarethe” hadműveletnek nevezett akció
Magyarország fontosabb területeinek német katonai megszállása volt. Hitler
közvetlen parancsára. A
megszálló csapatokkal együtt pedig Magyarországra érkezett az ún.
Sondereinsatzkommando, melynek feladata az ország „zsidótalanítása”
volt. Ezt követően május 15. és július 9. között pedig beindult a
deportálási akció, melynek keretében mintegy 430 ezer embert hurcoltak
el Auschwitz-Birkenauba. Horthy tehetetlen volt, ennek
ellenére 1944. június 26-ára koronatanácsot hívott össze, melyen
javasolta a deportálások beszüntetését. Majd július 6-án rendeletileg be is
szüntette. (bár a nácik folytatták) Tehát Horthy próbált politikai eszközökkel
ellenállni. De ekkora már kicsúszott a kezéből az irányítás. És így, a későbbi
„kiugrási kísérlete” sem sikerült.
Az pedig
tagadhatatlan tény, hogy akadtak
olyan emberek még szép számmal, akik életüket adták a deportálások elleni
küzdelemben. Akik családjuk életét kockáztatva bújtatták és menekítették ki
a magyar zsidókat. Nos, a szobor nekik állítana emléket… Ki kérdőjelezi meg, hogy
megérdemelnek egy emlékművet?