Mi történt április 6-án?
Mindenki kiörvendezte magát a választási eredmények láttán,
reméljük az összefosás képviselői végleg eltűnnek balfenéken, a balliberális
„véleményformáló” értelmiséggel egyetemben. Nagyon úgy néz ki, hogy ezeknek itt
nem terem babér 2018-ban sem, mint arra az ezúttal végre valóban tartalmasat
mondó törökgábor rámutatott.
Tehát örüljünk, vigadjunk, most már azért kicsit
nyugodtabbak lehetünk, hogy a függetlenpártatlanszakértői értelemben vett
baloldal nem érhet hozzá a lengyellászlói értelemben vett kormányrúdhoz.
Mi történt itt az elmúlt 24-évben?
No, ez volt itt a narancs lead. Innen viszont akár el is
kezdhetünk most már olyan fontosabb kérdésekkel foglalkozni, mint magyar
modell, jólét, stb. Ez az előbbi mondat azt jelenti, hogy beleártanám magamat
egy kicsikét a társadalompolitikába és a gazdasági összefüggések világába. Két
táblázatot olvastam, amelyek persze, torzító értékeket mutathatnak, ésatöbbi,
de mégis nagyon fontos összefüggéseket tartalmaznak.
Ezek alapján mondom én, hogy a mélyben nem történt itt a
világon semmi. Hogy mi ennek az indoka, az politikai vélemény, magam azt a
narratívát tartom hihetőnek, hogy 90-ben az ország néhány jó szándékú és
rendkívül rutintalan jobbos politikust kivéve (akiknek egyébként a „jobbos”
kifejezés per definitionem nem volt igazán világos, mert vagy harmadikutas népi
agrárszociális, vagy kisgazda-demokratikus eszmerendszer hagyományain
nevelkedtek) alapvetően nem történt elitváltás. Minden komcsi, meg úgynevezett
„szakértő” maradt ahol volt, igen, az elitben. Hogy ez mennyire nem történt
meg, arra példaként elég csak az ügynökkérdést figyelembe venni. Itt még
2014-ben is az tudott aktuális kérdés maradni, hogy hozzuk-e nyilvánosságra az
úgynevezett ügynökaktákat.
(Ifjabb olvasóknak mutatóba: 89-90’ig volt egy kádári
titkosszolgálat. Akkor volt egy botrány, úgy hívták, hogy Duna-gate, aminek
következtében rájöttek, hogy még mindig van a politikai rendőrség, akkori nevén
III/III és még jelentget is, tehát néhány prominensét kirúgták. Ez úgy 1-200
embert jelentett maximum, mindenki más maradt –és később ők is elhelyezkedtek
nagyrészt. Ezek után átkeresztelték a III/ akárhányat mindenféle Hivatalnak,
meg Szolgálatnak, rájuk ragasztották a „polgári”, meg a „demokratikus”
jelzőket, és minden ment tovább, ahogy köllött. Na, az ügynökaktákat ezért nem
lehet megnézni.)
A magyar út a meggazdagodáshoz, hogy még mindig a - divatos
szóval - narratívát említve pedig azt jelentette, hogy az összes jövedelem
57%-a az állami redisztribúcióhoz jut, tehát a visszaosztásból részesülünk
politikai kapcsolatainkon keresztül. Erre egészen 2010-ig a szocik illetve a
volt szoci apparátcsikok voltak képesek. 98-2002-között is nagyrészt ők, mert
egész egyszerűen nem volt annyi társadalmi kapcsolata a Fidesznek, hogy –
szintén divatos szó – beágyazódjon.
Így gyakorlatilag felhizlaltak közpénzen néhány idióta volt
párttitkárt, kisztitkárt akik haveri „vissza nem térítendő támogatáson” – azaz
ingyenkölcsönön, amit a mi pénzünkön nyújtottak - vettek erőművet, kádkőgyárat,
egyebeket. Aztán, ha ez még nem lett volna elég, ezeket még meg is szavazták
később képviselőnek, miniszterelnöknek, stb. Ha valaki ezt szóvá tette, akkor
rendszerint fasisztává lett. (Itt ki lehetne térni arra, mennyire ódivatú,
tudománytalan és alkalmatlan szó a fasiszta, de láss csodát bevált 20 éven
keresztül.) Ha a fasizmus vádja nem jött össze, akkor az épp aktuális
„racionalizáló intézkedés” vagy „költségvetési kiigazítás” mellett még csaptak
egy emberi jogokat és a meleg büszkeséget védő hacacárét, hogy a fiataloknak is
meglegyen a show és felvették a hitelt az Ájemeftől. A vidéki nénit meg
ugyanúgy lenézték, maradjon csak a tyúkszarban, bár a belvárosi értelmiség ezt
már olyan hangosan nem emlegette, mert azért a jó tojást mégiscsak tőle kellett
megvenni.
Beszéljünk végre őszintén!
Ám mégse erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogyan néz
ki ma a magyar társadalom. Pocsékul, kéremalássan. Jelenleg a KSH szerint
legalábbis úgy állunk, hogy az 1990-es reálkeresetnél épp egy kicsit kevesebb
kerül „a borítékba”, a megélhetési költségeink (l. fogyasztóiár-index) pedig
kábé ugyanannyiak, mint 1985-ben voltak. 1990-ben tehát ugyanennyi volt a
fizetés, és kábé a megélhetés is.
Tehát nyugodtan leírhatjuk a gazdálkodj okosan
terminológiával, hogy visszakerültünk a kezdő körre, épp csak a csőd, a
katasztrófa maradt el. Némi szerencsétlenség még ebbe is tud vegyülni: az
államadósság nem sokkal marad el az 1990-es rendszerváltástól. Egy kis mentő
narancs henger: a 2/3-os Fidesz-kormány gyakorlatilag annyit tudott tenni az
elmúlt 4 évben, hogy ne omoljunk össze ismét, és kicsit csökkenjen. Ez siker.
Ám sajnos a következő 4 évre ez kevés lesz, sajnos új idők új dalai
következnek: itt bizony komoly teendők vannak, ha nem akarunk véglegesen,
teljesen és visszavonhatatlanul lemaradni Európa boldogabbik (nyugati) végétől.
A liberálkapitalizmus kudarca
Magyarországon egy rendkívül káros, visszataszító és
alkalmatlan (l. függetlenpártatlan, hellerágnesi értelemben vett) szakértői
bázis tartotta meg az irányítást 1990-ben. Az Antall-kormány csak lesett, hogy
mi történik körülötte, és mire felocsúdott, már Horthy fasiszta urizálók
alkalmatlan gyülekezete volt a sajtóban. Mindeközben kormányozni sem tudott,
egyrészt azért, mert nem rúgta rögtön nekifutásból fenékbe az előbb említett
függetlenpártatlanokat, másrészt azért, mert azt se tudta mihez fogjon és
kapkodott, mint Bernát a ménkűhöz, harmadrészt pedig azért, mert gyakorlatilag
a teljes „civil” szféra volt szoci ügynökökből, apparátcsikokból, egyéb
nyalánkságokból állt.
Ez a civil szféra nevezte el magát „liberálkapitalistának”. A liberálkapitalizmust
onnan vették, hogy a Lukács György féle iskola marxizmus-leninizmus tanait az
úgynevezett Adorno-Habermas-féle kritikai marxizmussal cserélték fel 68-ban,
majd 85-90’ben egy gyors sakkhúzással elnevezték ezt az egész katyvaszt
liberálkapitalizmusnak. Ehhez az internacionalista kommunizmus azért még
megmaradt kedvcsinálónak, így bármi ami egy kicsit is nemzeti volt, és nem
tették rá a kezüket, az mucsai lett tamásgáspármiklósi értelemben. Na ezek itt
fújták a passzátszelet nagy erőkkel, mindig vigyázva arra, hogy a
baloldal-liberál jó, a jobboldal rossz. Ha valaki átállt hozzájuk,
debreczenijózsefi vagy kerékbárczyszabolcsi értelemben, máris pártatlan,
nyugatos, bölcs konzervatívvá lett, akit szeretünk. Aki nem, az meg úgy járt
mint a Sólyom László, aki ugyan próbált mindenféle jogállamról beszélni, és
ugyan félig még ő is a balos narratívájukat regélte, de nem teljesen. Mindjárt
lett nemszeretem elnök, aki bántja a szegény Ferit. Na aztán jött 2010, és
utána 2014 április 6- és belebuktak.
Ebben a fogalmi rendszerben tehát a hellerágnesi értelemben
vett liberálkapitalizmus kudarca következett be.
Azonban példátlanul nagy kárt okozott ez a kurzus: a valós
gazdasági folyamatokat átpolitizálta és átideologizálta (lásd még: közpénzen
felhizlalt párttitkár, kisztitkár) egyben megfellebbezhetetlen érzékelésüknek
nem szabott semmi se határt.
Ja és ők magukat definiálták „nyugatos”-nak, tehát menőnek,
a meggazdagodás egyedüli útjának. A magyar parasztnak megígérték a bécsi
kávézót és a párizsi lakást, a proliknak meg egyenjogúságot, európai értelemben
vett béreket, meg mindenféle más fikciókat. Na és emellett a magyar persze
mindig egy kicsit olyan mucsai volt. Tulajdonképp a komcsi dumákat kajolta be
tőlük a nép jó sokáig.
Azonban ne keverjük a szezont a fazonnal: a liberális
kapitalizmus ugyanis nem azt jelenti, amit ők erről mondtak, ahogy a nyugat se
az ő nyugatosságuk szerint működik.
A nemzeti modell jöhet
A második jobboldali kormány alapvető irányának az kell
legyen, ami az átlag magyar álma: lakás, megélhetés, megbízható jövőkép. Biztató jelek voltak, azaz: elkezdték rendbe tenni az államapparátust. Ez jó,
de távol áll a hatékonytól. Itt még csak a kezdeti lépések valósultak meg. A
gazdaságot a szakadékból rántották vissza. Ez is jó, de messze van a szükségestől.
Az első ciklusra ennyi volt a keret, ám meg kell szabadulni az ideológiai
ballasztoktól, egyben fel kell számolni a törvényhozó államba vetett hitet.
Akármilyen munka törvénykönyvét is hoz a kormány, a munkahelyek száma nem ettől
fog nőni.
Itt ugyanis az 57% redisztribúciója zajlik, szakad szét a
középosztály, nyugatra lépnek le mosogatóboynak a fiatalok és a népszaporulat
meg negatív. Itt most nemzeti és jóléti rendszerváltás kell. A kezdetnek talán
megteszi annak felismerése, hogy nem Svédországban vagyunk, tehát valódi
adócsökkentésre van szükség. Értve adócsökkentés alatt a járulékokat, meg az
illetékeket is – jómagyar nyelven a sarcokat.
Ez azt jelenti, hogy a „gazdaság kifehérítésében rejlő
tartalékok”, meg a „szürkegazdaság felszámolása” nem létezik. Ez ugyanis az a
jövedelem, amit az egyszeri magyar állampolgár zsebbe kap – valóban - és
kajára, pelenkára, meg benzinre költ. Ha ezt valóban ki akarjuk fehéríteni, az
sajnos egy módon megy: nem kell tőle elvenni. Egyáltalán minek ezt mindenképpen
„kifehéríteni”, nem ők termelték meg maguknak? A korrupció ellen pedig tessék a
NAV-ot vagy mi a csudát bevetni.
Az, hogy a GyES-GyED kb. 50-60 ezer forint (igen, lehet azt
is célzottan átgondolni) egy kismamának, az megengedhetetlen. Így a kutya se fog
szülni, a férfiak meg nem tudnak. Bravó, eközben a „női kvóta”, mint olyan
tematizáló tényező. A valós egyenjogúság a nőknek meg ott tart ma, hogy, még
egyszer: 50-60 ezer forintot fizetünk a kismamáknak.
A középosztály megvédésének és megerősítésének irányába tett
út első lépéseként pedig valóban el kell kezdeni a munkahelyek megteremtését. A
közfoglalkoztatás nem adekvát eszköz: szükséges rossz, de nem alternatíva. A
magyar vállalkozásokat minden elérhető jogcímen támogatni kell.
Új otthontámogatási rendszer kell. Ma egy 23-35 éves –még ha
viszonylag jól is keres- saját erőből nem jut lakáshoz. Az pedig mégiscsak
morbid, hogy a 20-30 éves eladósodás, vagy a kedves nagyszülők halála az
alternatíva egy fiatalnak ez ügyben.
Valami ilyen irány kell, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.