„Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt
kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt
válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony,
akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét, mivel találkozik! Zárt
ajtóval! Ha így folytatjuk, nem teszünk semmi jót az emberekkel, Isten népével.
Jézus hét szentséget alapított, de mi ilyen magatartásokkal egy nyolcadikat
találunk ki: a „lelkipásztori vám” szentségét!... Aki közeledik az Egyházhoz
nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét…”
Elszomorító, hogy a 21. század
elején a pápának még ilyen témában kell gatyába rázni az egyházát. Én egészen
mostanáig abban reménykedtem, hogy túl vagyunk már ezen. Azért is érint ez
érzékenyen, mert jómagam is átmentem a lelkipásztori vámon, és nem volt vicces.
Mint a rendszerváltás gyermeke,
az elsők között jártam úttörőzés helyet a cserkészekhez, el is tiltottak a
versmondástól március 15-én, amikor kiderült… Mindegy, a cserkészet sokkalta
izgalmasabb volt mindaddig, amíg Bárány atya (ez nem kitalált név) a rendszeres
hittan egyik alkalmán ki nem jelentette nyilvánosan, hogy engem nem keresztel
meg a többiekkel együtt, mivel a szüleim elváltak. Meg különben sem házasodtak
össze normálisan. Szóval, hogy abnormálisak, és én is az vagyok. Hát így. Akkor
persze sírtam, míg a többiek nyugtatgattak, hogy valahogy biztos lehet még
másképp is katolikusnak lenni, de én ebben már akkor sem voltam biztos… Amikor
aztán apámat a Terézvárosi Templomból hasonló indokokkal küldték el, már inkább
dühös voltam, mert azért annyira szarnak nem tartottam magunkat. Aztán
harmadjára egy budaörsi Matya atya, egy szelídebb forma ember, aki ismert is
bennünket, egyszerűen csak megkeresztelt. Hát így lettem én katolikus. Ezt a
tortúrát aztán sok baráti sörözésen fölemlegettem még, mert utólag
mérhetetlenül fájlaltam, hogy az én katolikus (értsd egyetemes) vallásom ilyen
lutriszerűen osztogatta a belépőkártyát.
Érettebb fejjel aztán
megértettem, hogy ennél azért bonyolultabb a helyzet, és hogy a kor, amelyben
élek, és a lassan kopni látszó szocializmus háttere erőteljesen meghatározza a
viszonyt az egyház és a hívek között.
Arról a szocializmusban gyökerező hagyományról beszélünk, ahol a Ferenc
pápa által lelkipásztori ellenőrzésnek nevezett valami, bevett gyakorlatnak
számított. Származhatott a hatalom zaklatásától megviselt, a maga
konzervativizmusába csontosodott atyától, de olyan békepaptól, aki a hatalom
titkos kiszolgálójaként keresett indokot az egyház tagjainak csökkentésére,
forrásainak elapasztására. Mindegy, erről nem szeretünk beszélni. Lényegében
mégis az Egyház (ha nem is az Isten) az ő szájukon keresztül mondott nemet, az
ő lábuk vetette a gáncsot, az ő karjuk mutatta a templomból kivezető utat.
Arról a korról beszélünk, ahol az
Egyház világi tagjai a maguk esendő módján próbálták gyakorolni a vallást,
titokban esküdve össze, nagymamák praktikái révén megkeresztelve, vagy a
retorzió félelme miatt távol maradva a misétől, eltiltva a gyereket a
hittantól. Arról a korról, amikor a népi demokrácia bűnnek nyilvánította a
vallásosságot, és mindent megtett, hogy senki ne maradjon büntetlenül. Sokáig
nem értettem, miért került olyan sokszor szóba, hogy nagyapám csizmában ment az
oltár elé, mert úgy lógott ki valahonnan, de most már értem. Bonyolult,
összetett, nehéz időszak volt, tele titkos hittel, reménnyel és szeretettel, és
sok csalódással, szenvedéssel. És sok gyűlölettel. És ezen a rendszerváltás sem
segített túlságosan.
Hálistennek a haragot és az
értetlenséget időközben fölváltotta a megértés szándéka. Hogy legyen ennek az
én személyes történetemnek is valami értelme. Hogy ebből a sérülésből – ahogyan
Pál Feri szemléli a sérülést, mint lehetséges eszközt – származzon valami jó.
Tanulság, ami továbblendít. És ez a tanulság van Ferenc pápa szavai közé
berejtve. Hogy jobban megérthessük, hagy idézzek Umberto Econak, Szent Ferenc
filozófiájáról írott gondolataiból. (Bár Eco nem számít a katolikus írók közé,
a Rózsa Neve sem példabeszéd-gyűjtemény) Íme, így mesél Vilmos: „A nyáj egy része pedig kiszorul. […] A nyáj
olyan, mintha egyetlen központú körök sokasága íródnák egymás köré. A nyáj
legtávolabbi széleitől egészen a sűrűéig. A leprások mindenféle kitaszítottság
szemléltetői. Szent Ferenc tudta ezt. Ő nem egyszerűen a leprásokon akart
segíteni, hisz ezzel vajmi erőtlen irgalmaskodássá egyszerűsítette volna azt,
amit tesz. Ő ezzel másvalamire akart utalni. […] Csak úgy lehet megváltoztatni
Isten népét, ha visszavétetnek kebelébe azok, akik kiszorultak.”
Milyen különös, hogy a nevében és
filozófiájában is Szent Ferencet követő pápánk is ezt az utat keresi. A kintrekedtek
visszavezetését szorgalmazza, mégpedig úgy, hogy bemutatja a saját egyházának,
hogy milyenek a hívei. Hogy milyen vagyok én, vagy milyenek azok, akik e
sorokat éppen olvassák…
A pápa üzenete nemcsak arról
szól, hogy fölismerteti a lehetséges „szenteket” az egyszerű hívek között,
hanem arról is, hogy a hívők mutatják az egyház, de még inkább az Isten arcát,
a világ felé. Hogy az Isten a hívek cselekedeteiben is megnyilvánul, és általuk
is közvetíti az üzenetét. És hogy lehetünk jó keresztények akkor is, ha
pizzázunk, ha sörözni járunk a haverokkal, vagy iPadot veszünk és metált hallgatunk. Ez is
belefér. Ezáltal formálódik ki az egyház emberi arca, és ez az arc Jézus arca
is, az emberé, aki közöttünk járt, élte az életünket és megértett minket. Jézus
a "haverunk" volt, és még most is az.
Most, Krisztus születésének
ünnepén, engedjük hát megszületni magunkban (és aztán évről-évre megújulni hagyni)
ezt az embersorsú istenecskét. Azt, akit Ferenc pápa is kiszúrt bennünk. És
próbáljunk meg hinni minden másképp gondolkodó jószándékában is. Nekem egyszer
egy szerzetes úgy mondta, hogy ő nagyon keveset tud. De annyit biztosan, hogy
Isten létezik. És hogy az Isten egy hegynek a tetején van és vár. És hogy ő,
mármint a szerzetes, csak annyit bizonyíthat az életével, hogy az Istenhez
vezető legrövidebb út az, amin ő is kapaszkodik fölfelé. Választhatom az ő
útját, de a legfontosabb, hogy mindannyian felérjünk annak a hegynek a
tetejére. És Ferenc pápa után talán azt is hozzá lehet tenni, hogy lehet
mindezt derűsen, természetesen. Úgy, ahogyan vagyunk.