Drága egyetlenem! Néhány hete már elsirattalak. Szégyellem
magam, de ez a színtiszta igazság. Mázsányi könnyeket hullajtottam Érted. Azt
hittem nem látom többé csinos kis arcodat, s nem hallom soha már bársonyos hangodat.
Téged gyászoltalak Kedvesem, a magyar közélet legcsinosabb hölgyét nőjét!
(Bocsánat, mindig elfeledkezem arról, hogy ti, kedves feminista NŐK, utáljátok
ha hölgyeknek szólítunk titeket!) Aggódtam Érted… Igen, aggódtam, hogy az uniós
választási pofon után el kell felejtenem csintalan mosolyodat, sudár alakodat,
s okos kis szemeidet. Mit aggódtam… rettegtem! Igen, rettegtem, hogy nélküled elhomályosulnak majd a „nőügyek” szép
hazánkban. Amit, megjegyzem mi, férfiak, általában igencsak szeretünk.
(leginkább titkolni… de ez maradjon a mi titkunk Zitám!) Hidd el nagyon
féltettelek! De félelmem – bevallom őszintén – önzőség is volt egyben. Mert
féltem, hogy már vénülő kezemmel nem fogom meg a kezedet, s már vénülő
szememmel nem őrizem többé a szemedet... – ahogy a költő (majdnem) mondá. De
csalatkoztam. Örömmel és pozitívan csalatkoztam! Mert kecses kis alakod ismét feltűnt a közélet nem éppen unalmas
uborkaszezonbeli hajnalán.
Zitám! Messze van ugyan Mexikó, tudom jól, de nem
oly távol, hogy ne hallanám el ideáig szépen csengő szavaidat! (S mint Te is tudod jól: „a távollét olyan
mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja…”) Szívem
hevesebben kezdett el verni, mikor meghallottam, hogy az Európai
Szocialisták Nőszervezetének elnökeként Mexikóban, a Szocialista Internacionálé
Nőszervezetének ünnepi ülésén vitattad meg a többi feministával „a Pekingi Cselekvési Platform óta eltelt 20 évet”. Szívem még nagyobbat dobbant, mikor
olvastam, hogy szerinted „az első lépések megtörténtek, de még messze
vagyunk a Pekingi Cselekvési Platform céljainak teljes megvalósulásától.” De a
legis-legis-legnagyobbat akkor vert, mikor azt csacsogtad negédesen, hogy „érezhető
a nyomás a konzervatív erők részéről”, de nem fogjátok (ó nem!) feladni,
amit az elmúlt évtizedekben már elértetek. Úgy legyen, drága egyetlenem!
Zitám! Emlékszel
még a közös majálisra? Arra a pillanata, amikor a beszéded végén egy hatalmas
piros szívet hajtogattál ki a hátizsákodból (ah, az a gyönyörű hátizsák!), majd
a szív hátára írtad, hogy „NŐÜGYI FELADATOK”? Aztán szépen visszatetted
a hátizsákodba, hogy majdan magaddal vidd abba a bűnös kis Brüsszelbe? (Bevallom kissé féltékeny is voltam a nő ügyeidre…
De mostanra már túltettem magam mindezen!)
Drágám! Ha
már unijó… Olvastad mit raktak fel ezek
a fránya szocik a honlapjukra, mint az uniós delegációjuknak a hitvallása?
A végét idézném Neked: „Magyarország a
lehető legtöbbet profitáljon európai uniós tagságából; a Magyarország és a
magyarság számára kiemelten fontos kérdések napirendre kerüljenek, az új uniós
politikák, szabályok kialakításánál a magyar érdekeket, sajátosságokat
megfelelően figyelembe vegyék. Mindezek
érdekében az MSZP legjobb uniós szakembereit küldi ki Brüsszelbe.” Aláírás:
Szanyi Tibor és Újhelyi István… Ez a
két pöcs! Pedig jól emlékszünk még mindketten, mikor Téged választottak az év
női képviselőjének! Mikor Te lettél drágám a női platform (vagy mi a csuda!)
elnök asszonya! Most meg jön a
piás Szanyi Kapitány, meg ez a szegedi csávó, és elveszik a helyedet? Mi
lesz így veled? Hogyan tovább, drága egyetlen szerelmem? Marad Mexikó, meg a
platform?
Kedves
Zitám! Tudom, Te most is hiszel abban, hogy a baloldal tudja majd a te kis
„NŐÜGYEIDET” sikerre vinni. Hiszed, hogy „a nők politikai és
társadalmi részvételének növelése elengedhetetlen a jövő szempontjából, hiszen
ők képesek új lendületet és új impulzusokat adni…” De bocsáss meg nekem kérlek!
Bocsásd meg azt, hogy felébresztelek dogmatikus szendergésedből: nincs
magyar szocialista nő az unió parlamentjében! És Te sem vagy ott Drágám!
Míg a Jobbik részéről bekerült Morvai Krisztina, a Fideszből pedig Pelczné Gáll
Ildikó, Gál Kinga, Bocskor Andrea… Szóval úgy érzem, hogy méltatlanul
becsaptak Téged!
Emlékezz
kérlek! Én szóltam, szeretve figyelmeztettelek, hogy az az ötödik hely nem lesz elég! Soraimat a költő szavaival fejezem be, annak reményében, hogy hamar hazatérsz
Mexikóból és szétcsapsz a szoci delegáció (a két pöcsfejű) sorai között!
„A te napod, a te virágod / Ejté meg egykor
lelkemet; / Azt a napot, azt a virágot / Feledni nékem nem lehet! / Ébredő szív
első szerelme, / Van-e ki téged
elfeledne?..”
Szeretve ölel: a Te Borisod