Miért folyik háború Izrael és Palesztina közt?

A szerző részben vallása, részben humanista meggyőződése miatt elkötelezett a gázai és ciszjordániai palesztinok jogainak biztosítását illetően, de azért igyekszik a képességeihez mérten „sine ira et studio” tárgyalni az éppen aktuális gázai eseményeket, elsődlegesen abból a szempontból, hogy a konfliktusban résztvevőket a Hamaszt és Izraelt milyen célok motiválták a háborúban való részvételben, és milyen taktikai vagy stratégiai céljaik lehetnek e háborúban…

A konfliktus most is nagyjából úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Persze az eszkalálódást szokás a három izraeli diák elrablásához és megöléséhez kötni, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy az idei évben, januártól májusig az IDF mintegy 20 palesztinnal, köztük négy gyerekkel végzett, még bármilyen gyermekrablást megelőzően. Evvel párhuzamosan pedig május végéig összesen 119 rakétatámadás is érte Izrael területét.

A jelenlegi konfliktussal, mint a korábbiakkal kapcsolatban tehát lényegében tetszőlegesen lehet megválasztani a kezdeti időpontot, és ennek alapján állást lehet foglalni a „ki kezdte” kérdésében is. Míg izraeli oldalon láthatóan a három yeshiva növendék elrablását tartják a fordulópontnak, a palesztin oldal szerint a konfliktus elsődlegesen a palesztin egységkormány június 3-i, amerikai támogatással, de Izrael heves ellenzése mellett történő megalakulásához köthető.

Én – bár tisztában vagyok avval, hogy létezhet más olvasata is a történéseknek – a következőkben igyekszem ez utóbbi perspektívából megközelíteni a helyzetet. E perspektíva relevanciája persze több szempontból is alátámasztható tényszerű adatokkal is, elsődlegesen akár avval, hogy az egységkormány megalakulását  követően Izrael – még bőven a három fiatal elrablását megelőzően módszeresen kezdte előkészíteni a Hamasz felszámolását, illetve helyezte nyomás alá a Palesztin Felszabadítási Szervezetet.

Izraeli oldalról már az egységkormány megalakulása napján döntés született a PLO-t illető adóbevételek folyósításának befagyasztásáról, és a PLO-tisztviselők mozgási szabadságának korlátozásáról. Ezt követően az IDF alig két hét alatt 14 palesztint (elsősorban ciszjordániai Hamasz-tagokat) likvidált és 284 főt helyezett vádemelés nélkül adminisztratív őrizetbe. nem mellékesen jegyzendő meg, hogy a palesztinok – nem egészen alaptalanul – az adminisztratív őrizetbe vétel intézményét egyszerű túsz-szedésként értékelik.

Ebben a helyzetben rabolták el – s mint később kiderült – ölték meg a három fiatalt, ami jelenlegi ismereteink szerint egy hebroni – a Hamasszal szoros kapcsolatot ápoló klán akciója volt. Izraeli oldalról ekkor még formális hadműveletről nem beszélhetünk, a hivatalos válasz azonban messze túlmutatott egy „rendes” nyomozás keretein, és a ciszjordániai Hamasz felszámolását célzó átfogó intézkedéssé vált. A Tzahal egységei pár nap alatt megöltek újabb hat palesztint, köztük egy 15 éves fiatalt is, (nem számolva az izraeli szélsőjobbosok által megölt hebroni fiút) adminisztratív fogságba helyeztek több, mint 400 embert, és több, mint kétezer ciszjordániai lakásban tartottak razziát.

Evvel párhuzamosan a Hamasz egyre gyakrabban hajtott végre rakéta és aknavető-támadásokat Izrael déli része ellen. Csak június során összesen 57 ilyen támadás történt, ebből 22 június utolsó három napján.

A Hamasz ebben a helyzetben kettős nyomás alá került. Egyrészt ciszjordániai hálózatának felszámolása gyakorlatilag kiírta volna a komolyan vehető politikai szereplők közül, másrészről Gáza az egyiptomi katonai puccsal hatalomra kerülő új vezetés alatt totális elszigeteltségbe került nem csak diplomáciai értelemben, hanem gazdaságilag is. A terület minimális életfeltételekhez szükséges ellátását jobbára már csak a csempészalagutakon bejuttatott ellátmány tette lehetővé, a közalkalmazottak már több hónapja nem kaptak fizetést, a minimálisan is működő termelés pedig összeomlóban volt.

Ebben a kettős nyomásban a Hamasz számára a fegyveres konfliktus felvállalása ésszerű opciónak tűnhetett, a következő okok miatt:

• • az, hogy a hadműveletek hangsúlya Gázába tevődött át, egyben tehermentesítette a Hamasz Ciszjordániában is aktív politikai szárnyát, hiszen Izrael kifejezetten igyekszik elkerülni azt, hogy a fegyveres konfliktus az egyébként viszonylag nyugodt ciszjordániai területre is kiterjedjen. Ez viszont – az előbb említett okoknál fogva létfontosságú a Hamasz számára.
  
  
  • másodsorban elég egyértelműen látszik, hogy a Hamasz elsődleges célja a harcok folytatásával, hogy a megkötendő fegyverszünet csökkentsen Gáza gazdasági elszigeteltségén. Fegyverszüneti követelései – mint a rafahi és erezi határátkelő megnyitása, a blokád feloldása, vagy egy nemzetközi repülőtér fejlesztésének elkezdése kivétel nélkül ezt a célt szolgálják, míg az adminisztratív fogságba helyezett palesztinok elengedésének követelése a ciszjordániai hálózat helyreállítását célozza.
  
  
  • E két fő ok mellett a háború egyben pozíciószerzésre is használható, megerősítheti az a képet, hogy a Hamasz az egyetlen erő, ami képes erőt mutatni a „cionista megszállók” ellen, és képes akár harctéri, akár politikai sikereket is elérni evvel a stratégiával.

***

Izraeli oldalról természetesen egészen mások a fegyveres konfliktus felvállalásának indokai. A hangoztatott rövid távú cél, a Hamasz, mint Izraelre támadó terrorszervezet felszámolása és tartós, stabil nyugalom biztosítása.

Ez így rendben is lenne, ha feltételezzük, hogy az izraeli vezetés komolyan azt gondolja, hogy ha három korábbi tökéletesen a jelenlegihez hasonló beavatkozás nem járt tartós békével, akkor most majd negyedszerre ugyanezekkel a módszerekkel biztosan sikerül elérni a célt. Ehelyett érdemes végignézni, hogy az izraeli kormány mit várhat egy ilyen hadművelettől – amivel előre láthatóan nem fogja megsemmisíteni a Hamaszt és nem fog tartós békét kialakítani.

Egy részről az izraeli kormányzat – ha már belekezdett a Hamasz ciszjordániai felszámolásába, egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ne reagáljon katonai erővel a Gázából érkező, egyre szaporodó rakétatámadásokra. Ez nyilván magyarázat a közvetlen katonai akció elindítására, azonban mégsem nevezhető kiváltó oknak, hiszen a gyakori rakétázás a Hamasz előre megjósolható és kézenfekvő reakciója volt az IDF ciszjordániai lépéseire.

Részemről a konfliktus kiélezésének fő okát – bevallom nem függetlenül a palesztin állásponttól – az izraeli kormány azon törekvéseiben látom, hogy a palesztin egységkormány ne legyen életképes. Hogy ez miért fontos az izraeli kormány számára, annak okaira egy kicsit részletesebben is kitérnék.

Az béketárgyalások eredményeként az osloi egyezmény, a nemzetközi közösség álláspontja és a PLO által felvállalt álláspont alapján a 67 előtti határok alapján – esetlegesen némi módosítással - független és önálló palesztin államnak kellene létrejönnie.

Csakhogy ez a terv már a 90-es évek közepén sem volt elfogadható az izraeli közvélemény számára. E területekről és a telepesekről való lemondás már húsz évvel ezelőtt is egyenlő volt bármely izraeli párt számára a politikai halállal. Rabin esetében a politikai mellett a fizikai halált is jelentette, a Munkapárt pedig másfél évtizede nem tudja érdemben befolyásolni a politika alakulását. Azóta ráadásul gyökeresen megváltoztak a belpolitikai viszonyok. Egyrészt az eltelt időszakban Izrael Judea és Szamária néven belső használatra gyakorlatilag annektálta Ciszjordániát, és ennek során több, mint félmillió izraeli telepes költözött be a területre, míg az itteni palesztin népesség egyre inkább néhány egymástól elszeparált városi gettóba szorul vissza. A legutóbbi választások során pedig egy kifejezetten szélsőjobbos vezetésű kormányzat jött létre, amit csak részben tud ellensúlyozni a centrista- jobboldali pártok részvétele a koalícióban.

Ennek megfelelően az izraeli kormányok előtti egyetlen járható út a békekötés folyamatos elodázása, és a status quo fokozatos elbillentése az izraeli pozíciók erősítésének irányába. E stratégia egyik nagyon fontos pontja, hogy a palesztin oldal lehetőleg minél kevésbé egységesen tudjon megjelenni a tárgyalóasztal mellett, ilyen módon lehessen arra hivatkozni, hogy a tárgyalás felesleges, mivel a tárgyalófél nem képviseli a palesztin frakciókat.

Egy egységkormány – egy tárgyalások felvételébe beleegyező Hamasszal éppen ezért a lehető legrosszabb opció ezen izraeli stratégia szempontjából.

A Hamasszal való fegyveres konfliktus kiszélesítése Izrael szempontjából tehát jó eszköz az egységkormány, és a Hamasz tárgyalásba való bevonásának megakadályozásába. Ezen alapvető stratégiai cél mellett persze nyilván vannak más – inkább taktikai jellegű célkitűzések is.

Egy korlátozott fegyveres konfliktus lehetőséget teremt az IDF számára a Hamasz katonai értelemben történő meggyengítésére. A két évente – most már rendszerszerűen ismétlődő konfliktusokban a Hamasz katonai infrastruktúrájának nagy része rendszeresen megsemmisül, ez pedig lehetővé teszi Izrael számára a Hamasz által jelentett kockázatok szinten-tartását.

A konfliktus egyben belpolitikai hasznot is jelent, hiszen a békés időszakban értelemszerűen lanyhuló fenyegetettség-érzés, és az erélyesen fellépő erőskezű vezetés nem elhanyagolható politikai tőkét képes kovácsolni a kormányzat számára.

Itt tartunk hát jelenleg, több, mint 600 halálos áldozatnál, és 4000 sebesültnél.

Hogy a Hamasz és Izrael fent vázolt céljai közül mik fognak teljesülni, azt gondolom, hogy egyelőre még nem lehet látni.

A Hamasz egyelőre sikerrel tehermentesítette ciszjordániai hálózatát, persze kérdéses, hogy ez mennyi ideig marad így. Propaganda értelemben a 32 általuk megölt izraeli katona kifejezett katonai sikernek tekinthető, ráadásul mivel emellett a rakétatámadások „csak” két civil áldozatot követeltek akár nemzetközi téren is vállalható „szabadságharcosként” tűnhetnek fel. Mindazonáltal a fő stratégiai cél elérése, a gázai övezet elszigeteltségének tartós csökkentése egyelőre meglehetősen bizonytalannak tűnik, annak ellenére, hogy pusztán humanitárius szempontból is jól kommunikálható követelés.

Izrael nyilvánvalóan sikeresen gyengíti meg a Hamasz jelenlegi katonai infrastruktúráját, annak ellenére, hogy az eddigi eredmények még nem tükröznek 100%-os sikert.

Belpolitikai téren a háború és a kormány intézkedéseinek támogatottsága magas, tehát ez egyelőre kiszolgálja a társadalmi elvárásokat, és erősíti a kormány helyzetét. Kérdéses azonban, hogy az izraeli társadalom mennyiben táplál túlzott elvárásokat a katonai akciót illetően, és ez hosszabb távon nem csap-e vissza a kormányzatra.

Nagy kérdés azonban, hogy a stratégiai cél, az egységkormány működésének megakadályozását illetően mennyire lesz sikeres az akció. Jelenleg egyik frakció sem mondta fel az egységkormányt, a PLO alapvetően kiáll a Hamasz tűzszüneti követelései mellett. A kérdésre a háború lezárása után kapunk majd választ, jelesül, hogy a Hamasz a továbbiakban lát-e majd lehetőséget a tárgyalásos rendezésre, avagy sem.