Új tagot köszönthetnek az európai értelemben nem vehető értelmiségiek egyre bővülő hazai
tábora Kertész Imre személyében. Bár míg újdonsült sorstársai hosszas
igyekezettel jutottak el a nemvehetőség
legmélyebb bugyraiba, Kertésznek elegendő volt átvenni egy díjat is, és máris e
mélységbe taszították mindazok, akik eddig a baloldali ideológiai
megtestesülését látták benne. Hát így jár az, aki enged a orbáni sötét oldal delejes
csábításának. Pedig Kertész hozott volna egyensúlyt ellensúlyt az Erőbe.
Az ominózus eset óta a baloldali értelmiség jobbára azon tornáztatja az agyát,
hányféleképpen is lehet megfogalmazni azt, hogy Kertész egy hülye vén trotty,
illetve hogy ő maga csak szimplán szenilis, ellenben a felesége egy ostoba némber.
A fentiek fényében leszögezhetjük, hogy a
Holokauszt-emlékév - a hazai viszonyok ismeretében legalábbis - eddig
tökéletesen kiszámíthatóan zajlik. Tökéletesen úgy, ahogy arra számítani
lehetett. A baloldal – érdekeit, de nem értékeit szem előtt tartva – a
kezdetektől nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon nem lehet normális Holokauszt-megemlékezést
tartani. Erre a magyariknak nincs meg a felhatalmazása, mivel minden magyari
polgár a lelke mélyén nácifasiszta. Egy jobboldali kormány meg pláne kontár az
ilyesmihez. Elhatárolódni se tud normálisan, megfelelő gyakorisággal.
Természetesen a Kormány is az elvártaknak megfelelő módon
teljesít. Az lenne a legbiztonságosabb a számára, ha nem is csinálna semmit,
jobb volna inkább elbújni valahová, amíg le nem telik ez a szomorú esztendő.
Ennek a kelletlenkedésnek lett aztán olyan eredménye, mint amilyen a Nagy
Relativizáló Szobor, meg a kertészi kitüntetés. Mert hát ki mást, ugye, mint a
Kertészt? Holott a Sorstalanság irodalmi értékeitől eltekintve ennek a műnek
köszönhetően azonosítja a világ Magyarországot a Holokauszttal, és a kitűnő
Kertész erre még rá is dobott néhány lapáttal, amikor Berlinben lenyilatkozta,
hogy nem is érti, hogyan tudott ennyi éven át ennyi náci magyarral egy levegőt
szívni. Persze mindezt már csak a nóbelprájz után. Nyilvánvalóan nem ez az a
lovagias viselkedés az, amelyet Áder János követendő példának nevezett a Szent
István Rend kitűntetésének átadása alkalmával. A baloldal szemében azonban
Kertész éppen ilyen minőségében volt normális…
Az európai értelemben nem vehetőség nyilvánvalóan akkor kezdődött, amikor
Kertész Holokauszt-bohócnak nevezte önmagát. Nyilatkozatában keserűen elemezte
a lépten-nyomon súlyos szavakkal dobálózó, és azokat tulajdonképpen erodáló
Holokauszt-ipar ténykedését, hogy csak valami béna idegen név lett a Nagy
Megmondóregény mögött. Hogy megfullad abban a közegben, amelyet gondos ideológusok
rittyentettek köré. Hogy a világ nem Kertész Imrét ismeri, és nem is az
érdekli, hanem Kertész Imre paródiája. Ha valami, hát ez a fajta őszinteség és
(ön)kritika viszont valóban példaértékű, és előremutató, különösen annak a
nyilatkozatnak a fényében, amely szerint
„a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele”.
A libnyaf reakciója azonban kiszámítható, de meglehetősen
alantas módon értelmezte ezt Kertész megnemvehetőségülésének, hovatovább
elhülyülésének. Ebben az összefüggésben immár maga Kertész is részt vállal a
magyarik történelmének relativizálásában. A Magyarnarancs kéjesen is
boncolgatja, hogy ugyanezt a kitüntetést Horthy anno miféle kiérdemesült
náciknak, többek közt Goebbels-nek adományozta, és hogy milyen jól mutat ebben
a felsorolásban a Kertész Imre neve. Holott ezt a történetet lehetne ám úgy is
értelmezni, hogy Kertész Imrével a névsorban billen helyre az egyensúly,
áll vissza valamifajta értékrend. Talán felesleges kitérő, de Elena Ceaușescu
akadémikus mivolta ellenére sem számolták fel a tudományos életet Romániában.
A relativizálás éppen abban állna, ha úgy tennénk, mintha
a goebbelsi-affér meg sem történt volna, holott ez történelmi tény. Ha Horthy
volt akkora balfasz, hogy náci németeknek kótyavetyélte el ezt a kitűntetést,
hát égjen vele, amíg csak világ a világ. Talán államférfiúi képességeinek megítéléséhez
is méltó adalékul szolgál majd e tény az utókor számára. Hát hol van itt a
relativizálás…?
Kertész Imre kitüntetésében, a konszenzus lehetőségében
felcsillanhat a reménye annak, hogy a Holokausztra való emlékezés ne jelentsen
feltétlen egyenlőségjelet az egész magyarság komplett lenácizásának
lehetőségével. Hogy ne erőszakolhassa azt meg semmilyen politikai ideológia.
Mennyivel méltóbb lenne nemcsak Raul Wallenberg
- aki ráadásul nem ingyen dolgozott - mellett azokra az ismeretlen
magyarokra is emlékezni, akik embereket bújtattak, etettek, ruháztak, okiratot
hamisítottak. Hogy elmondhassuk a gyermekeinknek, hogy látjátok voltak itthon
is olyanok, akik azokban a vészterhes időkben emberek tudtak maradni. Ezeknek a
hősöknek a vállán tudnánk kikapaszkodni a történelem szennygödréből a fényre.
Kérdés persze, hogy megengednék -e ezt a magyariknak a baloldalon.
Minden bénázás ellenére tehát lehetne ezt az érdemrend
dolgot előrelépésnek is tekinteni.
A meggyőzhetetlen baloldaliaknak pedig
állítsunk olyan emlékművet, amelybe nem lehet belekötni. Mondjuk egy nagy gránitkockát.
Vagy egy pontot a földön. Nekik tulajdonképpen mindegy.
