Lesújtó tanulságok a napelem-adó kapcsán…

Totális dilettantizmus. Nagyjából így lehetne jellemezni azt a tyúkpert, ami most a napelemekre kivetett kvázi új adónem körül kibontakozott. Félelmetes, hogy az észérvek helyett mennyire képes a zsigeri indulat kibillenteni a Kormány tagjait a nyugalmukból, és hogyan kezdenek fejveszett utólagos magyarázkodásba. Magyari belviszonyainkat ismerve ez nem is volna annyira meglepő, de az irány, ami felé az ilyen jellegű viták mutatnak, cseppet sem megnyugtató.

De kezdjük az elején…

Hetekkel korábban a Parlament elfogadott egy törvényt termékdíj kiterjesztéséről, amelybe több más elektronikai termékkel egyetemben bekerült a fotovoltatikus kiserőmű, hétköznapi nevén a napelem is. (Tulajdonképpen már eddig is ott volt, de elrejtették a jogászi bikfanyelv mögé, így hát senki nem érezte szükségét a díj befizetésének.) A Magyar Napelem-Napkollektor Szövetség január 11-én kelt bejegyzésében tette szóvá, hogy mennyire ellentmondásos zöldadót kivetni környezetmentő árucikkre. A dilettantizmus vádját aztán pillanatok alatt átvette a 444, a cink, a HVG, az LMP és zöld szervezetek is. A Kormány pedig kényszeres magyarázkodásba kezdett, a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó ombudsmanhelyettes a zöldekkel karöltve törvénymódosítást kezdeményezett.

Áder Jánosnak meg azonnal görcs állt a gyomrába, hogy a szépen felépített zöldprogramját ilyen figyelmetlenségek miatt lehet kikezdeni. Nyilatkozatában már arról beszélt, hogy korrigálni kell a törvényt, ami valahogy átcsúszott figyelme hálóján. Hogy a salátatörvényekből olyan nehéz kibogarászni az ilyen apró részleteket. Így konkrétan beismerte, hogy olyan törvényt írt alá, aminek hatásairól nem volt teljes képe.

Ó, anyám, egy köztársasági elnök érvei ezek!

Emellett, és teljesen jellemző módon január 13-án délelőtt már megszólalt az egyetlen valóban kompetens személy a kérdésben, mégpedig a Lánchíd rádióban. Dr. Rácz András, a környezetügyért felelős helyettes államtitkár. És a Lánchíd Rádió szerényebb délelőtti hallgatóságának szépen elmagyarázta, mi is az a termékdíj, és mire való az. Uniós előírás, hogy a különböző terméktípusok újrahasznosításának mértékre évről-évre növekedjen. 2016-ra 45%-ban, 2019-re viszont már 85%-ban kell képesek lennünk újrahasznosítani a hulladékot. Rácz András elismeri, hogy a direktíva teljesítésétől messze van Magyarország, és vannak olyan terméktípusok, amelyek hulladékként való feldolgozására még kis sem épült az infrastruktúra. Ilyen a napelem is.

A hulladék újrahasznosítás jelen pillanatban még nem kifizetődő, nem nyereséges. A feldolgozást vállaló cégeket tehát állami szinte támogatni kell, és erre jó, a termék árába beépített termékdíj, amely tartalmazza a későbbi újrafelhasználás költségét, ill. az infrastruktúra folyamatos fejlesztését. A termékdíj milliárdos nagyságrendű bevételét eddig is szétosztotta az állam a feldolgozást vállaló cégeknek, és ezzel kvázi biztosítja azt, hogy a hulladék már előre szabályozott módon begyűjtésre és feldolgozásra kerüljön, ne pedig az erdőbe. Ebbe a teljesen átgondolt, és könnyen értelmezhető folyamatba került be a napelem is az uniós előírásoknak megjelelően 2015. január 1-jével.

És ez verte ki a biztosítékot…

Teljesen érthető, hogy a napelem, és minden, a környezetünket megóvó termék vagy eszköz egyszersmind zöld-szimbólum is, és mint ilyen, egyfajta érinthetetlenség övezi. Nagyon helyesen. Az viszont merőben szakmaiatlan, demagóg hozzáállás, ha nem vesszük figyelembe, vagy egyenesen eltagadjuk e termékek anyagi természetét. Mármint, hogy sajnos nem a fán nőnek, hanem előállítják őket, és idővel hulladék lesz belőlük. Bármennyire is szimpatikusabb az elektromos autó, mint káros anyagokat kipöfögő társai, azt már megemésztette a társadalom, hogy az akkumulátor, ami működteti, bizony problémás, ha hulladék lesz belőle. Nos, ez minden másra is igaz, és a termékdíj éppen ennek a problémának a kiküszöbölése érdekében született.

Ami igazán érthetetlen, hogy ezt sem a zöld érzelmű pártok, szervezetek, de még a Napelem Szövetség sem értékeli. Ha más nem is, de nekik tudniuk kell a napelem előállítása közben termelődő káros anyagokról, ami 550 év alatt tisztul ki a légkörből, illetve a kadmiumról ill. galliumról, amelyet a napelem tartalmaz. Normális esetben épp a magyarázatban, a széles körű tájékoztatásban lenne hasznosabb szerepük, mint a hisztériakeltésben, hiszen nekik is elemi érdekük lenne, hogy a gyártástól az újrafelhasználásig bezárólag tiszta, zöld terméket árusíthassanak. Olyat, amely valóban szimbolikus és követendő, ami megfellebbezhetetlenül zöld. Az ő álláspontjuk azonban jelen esetben sokkal kevésbé zöld, mint inkább populista.

Pedig itt elvárnánk a megegyezést, a közös platformot pártokon és ideológiákon felül…

Amiért ezt az egész vitát, és annak minden szereplőjét ijesztően dilettánsnak érzem, azt pont egy korábbi cikkünkhöz fűzött olvasói kommentár világítja meg. Azt igazán értetlenül és fájó szívvel, de tehetetlenül figyeljük csak, milyen hihetetlen tudatossággal és gátlástalansággal zsigereli ki a Föld energiaforrásait néhány nagyvállalat, és az azokat vezető kapzsi gazdasági elit. Ők minden erkölcsi törvényen és jogszabályon felülhelyezkedve teszik tönkre az éghajlatot, pusztítják az esőerdőket, bányásszák ki a fosszilis energiahordozókat, és termelik a kezelhetetlen mennyiségű szemetet. Az ijesztő az, hogy egyszer eljutunk abba a fázisba, amikor helyre kell hozni a károkat, amiket okoztak. Ugyanis nem lesz más tőke, aki ebbe is befektetne, mint a korábbi természetrombolók. Ők, a maguk gátlástalan szemléletével és eszközeivel fognak a környezetmentéshez hozzálátni, és abban ép úgy nem lesz köszönet, mint eddigi tevékenységükben. És senki sem fogja őket felelősségre vonni a teteikért…

És ugyan milyen jövőképet sugall, ha a pusztításban és nyerészkedésben vérprofi pénzvilággal szemben a bennünket, az emberiséget és a túlélést képviselő politikai és civil szervezetek ilyen ostoba vitákba bocsátkoznak… Emellett egy fához láncolni magunkat cseppet sem tűnik amatőr próbálkozásnak. A riasztó tehát nem egy hülye adó, hanem a jelenség, ami körülötte kibontakozott…

Tovább..

Áder János, a frakkos gerilla

Először is kijelenthetjük: Áder János frankón meghekkelte a médiát ezzel a talányos bejelentést megelőző bejelentéssel. A médiákok fintorogtak ugyan a dolgon, de két-három mondatnál többet nem tudtak hozzáfűzni a dologhoz, úgyhogy kénytelen kelletlen elküldték a munkatársakat meghallgatni, mit akar az Áder ötödikén korareggel. Tulajdonképpen nem is nehéz elhinni a sírásra álló bajszú köztársasági elnökről, hogy naphosszat azon kesereg a Sándor-palota magányában, hogy senki nem figyel rá. Mindenki csak a bajusza meg az érzékelés határán mozgó mosolya miatt baszogatja. 

Gondolta, akkor csinál egy ilyen vicceset…

A kritikus tömeget és értelmes mondanivalót nélkülöző újévi tünci miatt kielégítetlen libnyaf sajtó jól fel is izgatta magát előre. Még a Török Gábornak is kipirult az arca, hogy hátha az ő foglalkoztatottsága is megemelkedik, amikor az Áder majd bejelenti, hogy elege van a hisztiből, és kiírja az előrehozott választásokat. Néhány átmenetileg munkanélküli megmondóembernek, az újgenerációs Várady Zsoltinak, meg a Vágó Gábor magyar állampolgárnak, de még a lakás-előtakarékoskodást burzsoá luxusnak nevező tüncipuncinak is megizzadt a tenyere, hátha szakértői kormány lesz a vége. Oda kis ügyeskedéssel simán be lehet kerülni szájat habosítani. Az ATV egyenesen élő adásban közvetítette az eseményt, hátha Áder Goodfrienddel az oldalán szimbolikusan elfogyaszt egy SáGa-virslis hotdogot, így intve be az oroszoknak, egyszersmind üzenve a Kormánynak is, hogy az amerikai demokrácia csellel bevette a Budai Várat. És persze Gyurferi is készült, már éjjel megírta a reggeli sajtótájékoztatót szövegét a retyón, Gordi meg a tükör előtt ízlelgette a szót, megbízott szakértői-miniszterelnök.

Talán már a repülőjegyet is lefoglalta, a zoknikat meg a bőröndbe hajította.

Így viszont a sajtónak és mindenki másnak is csalódnia kellett, hiszen bár mindennél nagyobb figyelmet kapott az éghajlatváltozás, és a vele összefüggő köztársasági elnöki terv ügye néhány pillanatra, mégsem lehetett tüncizős-orbánozós ráadásnapot tartani. Ami meg ugye sokkal érdekesebb lett volna…

Kapott viszont a sajtó néhány nem várt infót arra nézvést, hogyan folytatódik a köztársasági elnök éghajlatváltozással és a víz kérdésével foglalkozó programja. A klímacsúcsok és a Budapesten megrendezett Víz-konferencia tanulsága összegződött gyakorlatilag abban a kezdeményezésben, hogy január 1-jével megalakult a Környezeti Fenntarthatóság Igazgatósága, élén Kőrösi Csaba korábbi ENSZ-nagykövettel. Az Igazgatóság létrehozásának célja az volt, hogy kormányokon és pártokon felülemelkedve képviselje az éghajlatváltozás problémájának ügyét, és hogy diplomácia segítséget nyújthasson a Kyotói Egyezményt felváltó új, kibővült egyezmény létrejöttéhez Párizsban. Ehhez kell Kőrösi Csaba diplomáciai tekintélye, aki remélhetőleg az intézmény nevét is lecseréli idővel.

Ő jelenleg a fenntarthatósági igazgatóság igazgatója, a legfőbb Fenntartó, amelyhez fogható béna elnevezéseket az TOS-ban hallottunk utoljára.

Mint azt már korábban írtuk, 2015 valóban a változás éve lesz, és nem csak a baljóslatú feltételezés miatt az éghajlatváltozás visszafordíthatatlanságáról. Ebben az évben jelenik meg a pápa zöld enciklikája is, és Párizsban is újragondolják a szénmonoxid-kibocsátás világméretű kérdését, ill. ha ez meghiúsul, akkor annak igen árulkodó és messzemenő következményei lesznek.

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amitől Áder János kezdeményezése kezd kicsit gázos lenni. Azt ugyanis meg lehet tenni, hogy a klímacsúcson Magyarország teljesítményéről áradozunk a szénmonoxid-kibocsátás kérdésében, és lehet meghívni a világ nagy vezetőit vízkonferenciát tartani, de ez így, ebben a formájában kezd túlságosan modorossá válni. Az öltönyös, fehérabroszos környezetvédelem nem igazán hiteles, ha végig az az érzés környékez bennünket, hogy Áder János tulajdonképpen a Budai Várból ereget füstpamacsokat az egyszeri népnek, azt üzenve, hogy a komáimmal épp a vízről beszélgetünk idefönt.

Hogy lesz vele némi probléma.

Áder János elképesztően fontos dolgot mondott ki, amikor az éghajlatváltozás kérdését komplex problémának nevezte. Ugyanis valóban nem csak annyi történik, hogy pár fokot emelkedik a hőmérséklet. Éhínségre, a vízért folytatott háborúra és népvándorlásra, de a hazánkat is érintő új betegségek megjelenésére, és a földművelés, állattenyésztés módjának megváltozására számíthatunk. Valamint szélsőséges időjárásra. Áder kezdeményezése valahogy mégis magánakciónak tűnik, amihez nem zárkózik fel a kormány. Ami azonban még fontosabb, az egész mindaddig gerillaharc lesz frakkban, ameddig nincs kapcsolata az emberekkel.

Az átlagmagyari ugyanis nem elégedik meg azzal, hogy a Mátrai Erőmű megoldotta helyette a környezetvédést, meg hogy milyen frankó volt a vízkonferencia. Az emberek leginkább azért csalódottak, mert mint minden, úgy a Föld tönkretevése és megmentése is a fejük fölött zajlik, holott utóbbiban igenis részt akarnak venni, ahogy az előbbiben is szerettek volna a túlfogyasztással, csak éppen az sosem volt jellemző a magyarikra. A tehetetlenség, bizonytalanság elkeseredett energiáját föl lehetne használni egy országos mozgalom létrehozásában, amely tájékoztatást nyújt az embereknek, hogy ők, személy szerint mit tehetnek és miért felelősek a jövőt illetően. Az éghajlatváltozás problémájának komplexitása éppen abban is megmutatkozik, hogy nemcsak fölfelé, hanem lefelé is hatni kell, meg kell találni az utat az emberek felé, akik számára éppen olyan fontos, hogy kormányokon és pártokon felülemelkedve, közösen állhassanak a környezetvédelem ügye mögé.

Egyértelmű, hogy a köztársasági elnök személye hagyományosan protokolláris, jobban áll neki a nemzetközi színtér. Viszont azt is be kell látni, hogy a környezetvédelem ügye iránt szinte teljesen érzéketlen jobboldali vezetés mellett ma Áder János képviseli egyedül az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdéseket állami szinten. Fontos lenne, hogy a hétköznapi cselekvésnek is arcot, rangot kölcsönözzön.

Enélkül a munkája nagyon értékes, de egyszersmind egyre távolodó lesz a magyar emberektől. És addig meg ne beszéljünk többesszámban…

Tovább..

Micsinált’ Áder János előző életében?

December eleje van… A világvége hangulat, mint valami rossz nátha, terjed a világhálón. Szerintem simán az időjárás, meg a sok sötétség búskomorítja a népeket, tüntizések, sóhajtások, lemondó legyintések, fogaknak csikorgatása.

A média is láthatóan elindult a mindennek legalja felé, ahova már tényleg csak nagy igyekezettel és komoly elszántsággal lehet eljutni. Az még hagyján, hogy érvek és valós kutatómunka híján a HírTV a Blikket zárójelbe tevő hírértékkel bíró adatokat közölt a tüntizőkről – pl. hogy eldurrantottak egyszer egy viccescigit a Margitszigeten, meg figyelmetlenségből közlekedési balesetet okoztak – de a folyamat megállíthatatlanná vált, amikor Vágvölgyi B. András megszellőztette, hogy Áder részegen lövöldözött katona korában.

Vágvölgyi fogalmazása különben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy imádja ifjúkori önmagát és az életét, ami egyszerűen zseniális volt, és példaértékű, egy picinyke napfény a szocializmus egyhangú szürkeségében. Ezúton gratulálunk András kitűnő életéhez! A Toronyház munkaközössége persze örült volna annak is, ha nemcsak a Vágvölgyi lett volna akkora arc, hanem a Köztársasági Elnökről is kiderül valami hasonló. Szerintünk az ilyesmi vicces, viszont nem befolyásol semmit. Lett volna egy jó meme belőle, aztán viszlát, mint a Hende CsabaX-Wingben ül című alkotásunk, amely minden hátsó szándék nélkül csapott le egy egyértelműen tréfás beállítást az MTI fotósától.

Viszont, ha színvonalban odáig süllyedünk, hogy a HírTV, Szily meg az Index a mindennapi szárazkifliért csak ilyen piszlicsáré bulvármocskot tud felmutatni, akkor hajrá besegítünk. Van nekünk is ilyen vágvölgyis meg hírtévés jólértesülésünk néhány, ami lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy nem, de valakik beszéltek róla, akik persze mások is lehettek, nem ugyanők ugyanakkor...

Forrásainktól úgy értesültünk például, hogy az Áder János 6 éves korában megmutatta a fütyijét egy Margitka nevű kislánynak egy orgonabokor alatt. Több kormánypárti képviselőről állítják mások, hogy 1-3 éves koruk között rendszeresen bepisiltek, és voltak, akik megették a fikájukat is. Orbán Viktor – egy volt osztálytársa állítása szerint - 2. osztályban nem tanulta meg a Kiskecelányom című dalt, illetve azt hazudta a tanárnéninek, hogy tudja, csak nem meri elénekelni a többiek előtt szégyenlőségből, és ezért egyest kapott ének-zenéből. Ezenkívül további érdekes információink vannak még pisi-kaki-puki és hányás, valamint hasmenés témakörében is, úgyhogy alkalmasint mind a Cink, mind a 444, mind a HírTV kérhet tőlünk információkat, ha Vágvölgyi kifogyna a képzelt katonariportokból.

És ne feledkezzünk meg saját magunkról sem! Szaftos sztorikat fogunk kikutatni üveggömb segítségével politikusok és közéleti személyiségek előző életeiből. Ha tudná a nép, hogy egyesek katicabogárként mit műveltek, alapjaiban rengene meg a bizalom a közéletben…

A Hetihetesben általában ilyenkor szokott következni Verebes „Hazabölcse” István, aki a médiaegyensúly tökéletes példája a tekintetben, hogy orrhangú és képtelen artikulálni, mégis szerepelhet műsorokban, mint beszélő. Mi István szellemét ideidézve valami olyasmit tartunk irányadónak, hogy a múltat boncolgatni hasznos, de nem mindegy, hogyan. 

Számolatlanul vannak olyanok, akikről tudjuk, mit csináltak, aztán mégsem történik semmi. Stólbuci pl. kokainmámorban szétgázolt egy arcot, akinek maradandó sérülést okozott. Oké, ült is valamennyit, meg talán meg is bánta valamennyire, de azért a Stólbuci mégis egy valaki még mindig, a sötét epizódok a múltjában el lettek felejtve. Aztán vannak még ügynökök, besúgók és provokátorok szép számmal, akiket le lehetne buktatni. Vagy, ha már lebuktak, ezt folyamatosan az orruk alá dörgölni. Lendvai Pali bácsi pl. miért írhat könyvet a magyarokról, mikor egy besúgó szarláda…?

Szóval ki kellene kapaszkodni ebből a gödörféléből, amit így év végére kapartak maguk alá a médiaszakik unalmukban. Különben a második csoport, amelyet a politikusok után a legjobban fognak utálni a magyarik, az újságírók a médiakurvák lesznek. Ez viszont pozitív lesz a BKV-ellenőröknek, akik így a 3. helyre csúsznak majd vissza.

Előre is gratulálunk a sikerhez!  

Tovább..

A kedves beteg a 25. órában jár…

Tulajdonképpen mindegy is, hogy Áder János a Sándor-palota szobájában, vagy egy kút mélyéből, esetleg stílszerűen a Hortobágyon kiáltja a pusztába az idei év klímacsúcsának tanulságait. Az ertéelklubbos szinten tematizált Szívtipró Parlament aktuális epizódjai Falus visszalépésével, összefogással, meg a  170 millkás Szíjjártó-haciendával  (bár nekünk is megígérné anyukánk, hogy kapunk várat, körülötte árokkal, jobbágyokkal, ha külügyérek leszünk) vannak elfoglalva. Eközben, szinte észrevétlen maradt az a Köztársasági Elnök, aki a tényleges valóság ránk váró kihívásairól, ivóvízről és globális felmelegedésről beszélt.

A globális felmelegedés problémájának agyonhallgatása világtendencia.

Az idei évben sikerült egyáltalán egyértelműen kimondani, hogy az elmúlt 50-60 évben tapasztalható éghajlatváltozás az emberi tevékenység eredménye, nem a Föld rakoncátlankodásáé, vagy a gyíkemberek ármánykodásáé. A politikusok persze még mindig szeretnek a korrektség jegyében úgy fogalmazni: a 25. órában járunk. Ennél azonban nyugodtan lehet bátrabban is fogalmazni. Nincs olyan, hogy huszonötödik óra.

Ez itt el lett baszva, kéremszépen.

Annak ellenére, hogy az előrejelzések szerint az elkövetkező 100 évben 3,5-4 fokkal fog emelkedni a Föld átlaghőmérséglete, a világ egyes helyein túl sok, máshol túl kevés lesz a víz, felborul a mezőgazdasági termelés eddig megszokott rendje, új betegségek jelenhetnek meg, elvándorlás és háború kezdődik az ivóvízért, az idei évben a széndioxid-kibocsátás mégis minden eddiginél magasabb volt. A huszonötödik óra évében. Persze meg is feszülhetnek a klímakonferencián, ha a kvóta aláírása alól magukat kimentő nagyhatalmak – Amerika, Kína, India - vezetői mögött mindig lesznek olyan szakértők, akik megveregetik az államfők hátát:

"Nyugodjon meg Elnök Úr, hiszen csak a 25. órában járunk. Jövőre meg a 26-ban, és így tovább!"

A globális felmelegedés problémája iránti érzékenység azonban a keresztény, konzervatív berkekben is teret kezd hódítani. Ennek tudható be a várhatóan 2015-ben napvilágot látó pápai enciklika is. A La Stampa című olasz napilap májusban számolt be arról, hogy Ferenc pápa első önálló enciklikája valóban zöld-enciklika lesz, ahogyan arra a Szentatya beiktatása óta többször, többek közt Áder János látogatása alkalmával is utalt. Föl van tehát adva a lecke a konzervatív, keresztény értelmiség egy részének, akik számára a zöldügy fűben gitározó betépett hippiket, meg bálnavadász-hajókat üldöző, szemesztert halasztó egyetemista aktivistákat jelentett eddig.

A probléma megbeszéléséhez maga Áder János is hozzájárult idehaza a tavaly megrendezett Víz Világkonferenciától kezdve azzal, hogy a Szentatyánál tett látogatása alakalmával a globális felmelegedés problémájával is foglalkoztak. Áder a Klímacsúcs alatt azt is kihangsúlyozta, hogy bár hazánk túlteljesítette vállalt kötelezettségeit, máris érezhetően szenved az időjárás megváltozásától. Bár a Vásárhelyi-terv alapján elkészült tározórendszer az egyik lehetséges módja a rendszeresen jelentkező áradások okozta pusztítás csökkentésének, hazánkban egyre nagyobb gondot okoz a kiszámíthatatlan időjárás, különösen a földművelés tekintetében.

A világ érzékelhetően megváltozott, így kiszélesedett a környezetvédelem és környezettudatosság horizontja. A problémára adott keresztény-konzervatív válasz ereje elsősorban annak felismerésén múlik majd, hogy az emberiség céljai közösek, és csak a megközelítés módja más. Nem véletlen idehaza a tanyasi életforma föléledése, a biolekvár, a mosódió, a vegyszerellenesség, az esővízzel öntözés, mosás, az ökopiac, a házitej, a bringával munkába járás. Ez mind környezetvédelem, csak kevésbé látványos. Ezt a tendenciát nevezhetjük alternatív-, vagy zöld gondolkodásnak, de ugyanígy a hagyományos életforma reneszánszának is. Egy világméretű összefogás feltétele pusztán annyi, hogy a progresszív gondolkodás hívei fölismerik az elfeledett hagyományt abban, amit (újra)fölfedeztek. A konzervatív oldalnak pedig föl kell ismernie azt, hogy a progresszivitás egyfajta útkeresés, hogyan lehet a mindennapokban alkalmazhatóvá tenni azt, aminek különben már megvannak a múltban gyökerező előzményei.

A jövő évben megjelenő Zöld Enciklika tehát várhatóan jelentős változást hoz a globális felmelegedés problémájának megítélésében. Mindazok, akik a téma iránt továbbra sem éreznek majd különösebb érzékenységet valószínű végérvényesen egy virtuális világ foglyai maradnak.

Egy olyan világnak, amelyben az orvos így közli a családnak a hozzátartozó halálhírtét: a kedves beteg a 25. órába jár… 

Tovább..

Aki a Duna vizét issza…

Oroszlán Szonja egyszer mondott egy jót. Azt mondta Magyarországról, hogy Azabajország. Nem kitérve most színésznőnk filozófiai összegzőképességének valódi mélységeire leszögezhető, hogy van ebben a szóban valami…

Az évtizedek alatt jól kondicionált, a feszkóra mindig készenálló idegnrendszerünket legújabban a focival stresszelik. A liberálisnak és értelmiséginek nevezett macskanyáj most a „kellett nekünk ennyi stadion, hülyefidesz?” érvelésével karistolják az agyunkat, aztán majd jön a lélegeztetőgépezés is. Nekem évek óta nincs véleményem a magyar fociról, és azon is csodálkozom, hogy másnak hogyan van. Idehaza nemcsak a focisták példátlanul hülyék, hanem azok is, akik nézik őket, viszont a fizetésüket nem firtatják. (khmm – a szerk.) Pedig a fiúk és a stáb kapott ám fizut az alázásért is, amiből nem lélegeztetőgépeket vásárolnak majd, nem is forgolódós koporsót a Puskásöcsinek, inkább telesírják sós könnyekkel a kaviárt. Hát van min, tessék azabajozni!

Ezenközben egy valóságos Magyarországon konferencia zajlott, a Budapesti Víz Világtalálkozó, amelyre 36 éve nem volt példa a világon. Az Áder János köztársasági elnök által feltámasztott esemény meglepően haladó, innovatív gondolkodásmódra vall, különösen a Nemzeti Dohányboltokat övező kommunikációs bukkake után. De hát minek is erről beszélni, víz az van szarásig, nem? Az most mindegy, hogy a világ más tájain háborúkat vívnak az ivóvízért, hogy az iparosodás erősödésével, az éghajlatváltozással és a demográfiai növekedéssel párhuzamosan egyre nagyobb problémává lesz ahhoz a kevéske iható vízhez hozzájutni a jövőben. Vagy, hogy vannak gyerekek, akik szomjan halnak. A magyari embernek a focival van tele a feje, miközben ivóvízzel húzza le a wc-t, azzal zuhanyzik, azzal öntözi a virágokat és azzal mossa a kocsiját is. Utóbbit ugyanakkora mennyiséggel, amennyit egy évben megiszik. És észre sem veszi, mennyire jó dolga van. A víz, az olyan, hogy van, és kész. Ezért van az, hogy Azabajországban volt idő, amikor francia cég szolgáltatta (az különben mi?) az ivóvizet. De van olyan külföldi cég, amelyik a mai napig azabajországi ivóvizet palackoz, és eladja az azabajországiaknak ásványvízként.

Létezik egy másik kifejezés is Magyarországra, az, hogy az Ezer víz országa. Ez az elnevezés a magyar ember és a víz között sokkal bonyolultabb a kapcsolatot hivatott kifejezni, még annál is mélyebbet, mint amit a két folyó, a Tiszavirágzás, a Balaton, a peca, vagy a vízi sportokban elért kimagaslóan magas arányú siker jelent. Kezdve mondjuk a Búvár Kundtól, aki igazi vizisportbuzi lehetett, ha annyi hajót végiglikasztgatott.

A magyar nemzet és a víz kapcsolatának történelmi gyökerei sokkal mélyebbre vezetnek, habár a szocialista történetírásunk ezt gondosan igyekszik elhallgatni. A Glaccferenci álláspontjával szemben, amely szerint alacsony és kacskalábú őseink véletlenül ebben a medencében rogytak össze a fáradtságtól, már Árpád-kori ásatások utalnak a gondos vízgazdálkodásra. Csatornákkal, a folyók áradását és a pangó vizeket szabályozó fokok rendszerével. Számtalan középkori forrás utal Magyarország gazdag halállományára, ismertetik vízgazdálkodásunk módszereit is. Halfogyasztásunk ekkor a Skandináv országokéval vetekedett, magától értetődő táplálékforrásul szolgált, és hogy értettük a módját, az is bizonyítja, hogy sem éhinség, sem mocsárláz nem pusztított közöttünk. A jóvilág a különböző idegen vendégeskedő barátaink okozta szünetektől eltekintve egészen a felvilágosult Habsburgok idejéig tartott, amikor is beszabályozták a vizeket, a parasztoknak meg megtiltották, hogy ősi mesterségüket tovább folytassák.

Most hát maradt egy ország, ahová 95%-ban külföldről érkezik a víz, és gyorsan át is folyik rajta. Hogy ez mennyire kiszolgáltatott helyzet, jól érzékelteti, mennyire megviseli hazánkat vizeink megmérgezése (cián a Tiszában, habzó Rába). Viszont a vizeinkért folytatott civil összefogás arra is rávilágít, hogy Magyarországnak szívügyének tekinti vizei állapotát. Gondoljunk csak a 88’-as Bős-Nagymaros elleni tűntetéssorozatra, amely határozott lépés volt a rendszerváltás felé. Az ivóvíz világméretű problémáján belül tehát megvan a magunk kis problémája is, ha másért nem, ezért is fontos ez a kérdés.

Áder János azonban a konferencia megnyitóján arról is beszélt, hogy a vízhez való viszonynak szakrális vonatkozása is van. A víz szimbólum is egyszersmind, egyedi jelentése van a mi számunkra. A Kárpát-medence gyűjtőtégelye, ellátója és védelmezője is az itt megtelepedő népeknek. Akárcsak kívülről érkező vizeit, e népeket is örömmel egyesíti, keveri, gazdagítja. De ahogyan e vizek sérülékenyek, olyan kiszolgáltatottak vagyunk mi is a külső hatásokra, impulzusokra, és jólétünk is függ azoktól. Így kapcsolódunk közösen birtokolt vizeink által is Európához.

Időnként átvonulnak rajtunk áradások is, de különben Magyarország aszályos terület. Ténylegesen, de szimbolikusan is képessé kell válnunk újra a szembenállásra, a víz erejének kihasználására, hazánk termékennyé tételére. És hogy ehhez honnan meríthetünk erőt, szolgáljon például az az ivóvíz, amit a mélyből kell a felszínre hozni. Hogy mennyi titkos életenergia feszül bennünk a felszín alatt, csak akkor tudunk odafigyelni, ha Azabajország hangjai kicsit elcsendesednek.

Azabajországban azonban jelenleg egyszerűbb keseregni az idei árvíz miatt, miközben felejtődni látszik az egységesítő és termékenyítő képesség. Az ellenállás, a kamatoztatás, az okos előrelátás. És félreértés ne essék, árvizek mindig lesznek, mindig lesz, amit majd elölről kell kezdeni. De félreértés ne essék, még mindig itt vagyunk. Nem történelmi pillanat ez a konferencia sem, mert lehetett volna az eddig bármikor. De képességeink és javaink adottak. Kezdenünk kell vele valamit, mert az Ezer víz országa, amiről álmodunk, itt van körülöttünk, és az emberek is, akik az álommagvakat elvethetik. Olyanok amilyenek, de egyet akkor sem szabad elfelejtenünk. A víz, és nemcsak az anyaföld az, ami miatt idetartozunk, amiért ide jöttünk. És a víz összeköt bennünket embereket is, áramlik, változik, mint a gondolat, a szándék vagy az érzelem. S hogy hogyan lehet a víztől a mindennapokban tanulni, arra a profán fővárosi mondás képes a legjobban rávilágítani. Aki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza…

Tovább..