Székely Autonómiát!

Fene konok ember a székely. Tényleg komolyan veszi, ha azt mondják neki: demokrácia. Nem fintorog, nem nyavalyog, nem sütteti a hasát. Ha demokrácia, hát legyen az – s meglengeti a baltáját.

Az Európai Unióban demokrácia van. Az úgynevezett képviselő úrfik ráadásul arról beszélnek a csillogó-villogó palotákban, hogy ne csak papoljunk a nép hatalmáról, hanem kérdezzük is meg néha az embereket. Hogy mit is szeretnének? Mit gondolnak a világról? Hogy alakuljon a sorsuk? Gondolják, bár úgysem érdekel senkit, de hát ugye az elvek… Talán csupán egy-két öltönyös úr szól majd csak (meg néhány igen férfias hölgy) – azokat meg majd úgyis beveszik a „klubba”. Beveszik az üzletbe. A többinek meg kuss! Mert az emberek a mindennapi megélhetésükkel vannak elfoglalva. Kis kenyér, kis cirkusz – nagy kuss! Ez az unió demokráciája!

Aztán jön néhány százezer konok székely… Mert az olyan…

Vasárnap délelőtt történelmet írtak ők. A Székelyek Nagy Menetelése, amelyet a román közigazgatás átalakítása ellen tartottak: a demokrácia győzelme volt. Pártfüggetlenül, a Székely Nemzeti Tanács szervezésével, körülbelül 150-200 ezer ember vonult ki Gábor Áron életéhez köthető 53 kilométeres útvonalra. (Berecken született, a kökösi csatában halt meg). A román kormány terve egyébként azért verte ki a biztosítékot, mert azzal adminisztratív okokkal akadályozták volna végleg meg a Székely Autonómia létrejöttét, ráadásul kicsavarnák a kormányrudat a még magyar többségű megyék vezetőinek a kezéből.

És nem is alaptalanul demonstráltak. Az Európa Tanács 1993/1201. számú ajánlása ugyanis előírja, hogy „ha egy régióban a kisebbségek a lakosság számához viszonyítva többségben vannak, akkor autonóm vagy helyi hatóságokkal, vagy saját történelmi és területi feltételeknek megfelelően, sajátos státussal kell, hogy rendelkezzenek.”

Ezért követelték a kormány tervezett lépéseivel szemben a Székely Autonómia megalapítását. Azért láttunk 53 kilométeren keresztül AUTONÓMIA zászlókat.  És ezért rakjuk ki ezen az oldalon, mi is!

A Székelyek Nagy Menetelése példátlan demokráciateljesítmény. Erre jönnek a liberális lapok és fanyalognak. Azok, akik egyébként általában félteni szokták a demokráciát. Akik szóban mindig a „nép megkérdezését” követelik. Gúnyolódik a 444.hu, (söröző atyafiakat mutogatnak) vagy említhetnénk az Index hírportál szokásos ekézős kommentjeit is.  De minek? A történelem túlnőtt kicsinységükön.

Nem mintha túlzottan őszinte lenne, de az Együtt 2014 és az MSZP legalább szóban mellé állt az ügynek. Muszájból inkább… Aztán jönnek a férgek a szarból.  Kálmán C. György irodalomtörténész, a támogatás miatt szakít Bajnaival és azt írja: „Kiafaszt akarnak ezek nyalogatni? Na, viszlát, Együtt-PM, elment a maradék eszetek.”   Ő egyébként irodalomtörténész… Vagy Ara-Kovács Attila, aki szintén a kiállás miatt lép le az Együtt 2014-ből. És jönnek még majd a héten, szépen, lassan, a szarból…

Mindeközben másképp is lehet! Itthonról. Támogatva, segítve, erőt adva. A Civil Összefogás Fórum (CÖF) és a Székelyföldért Társaság szimpátiatüntetést tartott, a Hősök teréről vonulva a román követség elé, és petíciót adnak át az EU-nak és a román kormánynak.  Több tízezren követelik az Európai Parlamenttől, hogy tűzze napirendjére a székely autonómia ügyét és a román kormánytól, hogy tegyen le Székelyföld szétszabdalásának tervéről! A petícióról bővebben ttt az mno-n és itt a CÖF lapjában.

Egyébként meg úgysem lehet a székely embert egykönnyen megtörni. Erre példa Nyírő József Uz Bence című regényéből egy valóban aktuális részlet:

„- Nono! - fenyeget az ujjával a falubajárt embert. - Maguknak is hoztam valamit - s két írást vesz elő a kebeliből. Egyet nekem, egyet Uz Bencének.

- Ez a hivatalos a tiéd, Bence, a kisasszonyírás az úrfié. Osszák el.

- Hej, a teremtésit! - rikkantok fel örömömben a láttára. - Mégis szép az élet!

- Az a - morog kedvetlenül Uz Bence - hogy a temérdek tűz vesse tel azt es, aki ilyent mond!

- Mi a bajod? - döbbenek rá.

- Vizsgára rendeltek a romány nyelvből - nyomja a kezembe a pecsétes parancsot. - Még ma éccaka mennem kell, hogy odaérjek.

- Tudsz-e románul? - kezdem sajnálni, mert a hivatala, a kenyere függ tőle.

- Az ezután válik meg! - feleli kétértelműen.

Levert, morózus, félhangosan súlyosakat káromkodik, de azért kedvesen langalót vet a tűzre, hogy az „iromány"-omat elolvashassam.

….

A vizsgán hamar átesett Bence.”

Tovább..

Székely-gate vs. erőszaktánc: 1 - 0

Az utóbbi napokban felpezsdült a civil szféra. Most nem arról a bizonyos kézi vezérelt, hátulról fizetett, idézőjeles „civil szféráról” beszélünk, hanem a másikról, amit úgymond igazinak szoktunk tekinteni: az átlagemberek szolidaritási mozgalmairól.

Rövid időn belül kettő nagyobb megmozdulás is volt. Az egyiknél a szervezők szándéka szerint világszerte egymilliárd ember táncolt volna a nők elleni erőszak érdekében, s végül nem tudom sikerült-e megmozgatni az ügy érdekében a Bolygó lakosságának hatodát, de elég látványosra sikeredett az akció. A másik „civil ügy” következményeként lassan nincs már olyan falu hazánkban, ahol ne lengedezne a városházán székely zászló. Ezek a mozgalmak eredetileg függetlenek bármiféle párttól, szervezettől, mégis úgy tűnik, hogy a baloldaliak inkább táncolni szeretnek az erőszak ellen, a jobboldaliak meg szolidaritási kék-sárga napocskás-holdas badge-ekkel árasztják el a profiljukat. Ez érthető is, de ennek a posztnak nem ez lesz a fő témája. Mert félre vinne.

Két dolog jár ugyanis az egyszeri blogger fejében: egyrészt mi az értelme ezeknek a megmozdulásoknak egyáltalán, másrészt mi a konkrét haszna ezeknek, miről szól ez a virtuális mozgalmárkodás, profilkép-cserélgető kitűzős izé? Mielőtt félreértés esne: székelyzászló ügyben speciel nem vagyunk semlegesek, ám amióta a szoci vezetésű nagyvárosok is kitűzték Magyarország szerte szolidaritásuk jeléül a székely zászlókat, valahol az európai regionalizmus átfogó gondolatához lehet csatlakoztatni az egész ügyet. Fontos megjegyezni, hogy a székely zászló nem egy másik állam zászlaja – ez a szokásos siralom román részről – hanem egy helyi autonómiát követelő régió szimbóluma. Van ilyenje más európai régiónak is, és nem is csak magyar részről fogalmazódott meg Romániában sem a decentralizáció gondolata. A székely zászló teljesen „kúl” és nem valamiféle, baloldali agyakat kiakasztó kokárdázós izé, mint amilyen volt 2002-ben a március 15-ét követő, nem épp szerencsés Fidesz-kampány.

A székelyek mindazonáltal rendelkeznek saját, külön bejáratú nacionalizmussal. Erről tanúskodik többek közt az, a néhány éve még a Sepsiszentgyörgy román és magyar városnegyedeit összekötő vasbeton hídon díszelgő graffiti, miszerint „Székely szarta a magyart.” Ennek fényében pláne nem a magyar állam kacsintgat a borvíz és sókészletekre Románia közepének annektálásával, hanem tényleg egy abszolút független ügy mellett állt ki. A tény, hogy történetesen Kövér László, vagy a szegedi Jobbikos csávó tűzi ki személyesen a székely zászlót a Parlamentre és a szegedi városházára, valójában független bármiféle párttól. Persze tudjuk, hogy nem az. Előre borítékolható volt az amúgy meglepően rövidke szegedi huzavona, ahogy egy esetleges baloldali kormány valószínűleg nem bocsátkozna ilyenfajta „radikális”szolidaritási gesztusokba. Inkább a brezsnyevi hagyományokon nyugvó bükkfa-nyelvezettel ködösítene, és mondana olyanokat, hogy „miközben a regionalizmus gondolatát fontosnak tartjuk, nem szeretnénk beavatkozni egy testvéri szocialista ország belügyeibe.” Nem csodálkoznék azon sem, ha ezzel a cikkel egy időben már íródnának a revizionistázó posztok, vagy azok, amelyek csalódottan konstatálják, hogy miként csapnak le a pártok a civil ügyekre. A szegedi városháza képe azonban akkor is öngól: Botka Lászlót eddig még nem vádolták hasonló elhajlással, mégis hagyta, mondhatni tehetetlenül, bénán, cinkosan (ezek a bevett jelzők?) szemlélte, hogy kitegyék ezt a mit is: szörnyű nacionalista izét? Egy romániai régió zászlaját?

A román elvtárs Victor Ponta mindenesetre egyre mélyebbre süllyed. Lehet, hogy a dolog diplomáciai fiaskóval fog végződni a számára, s végleg egyedül marad. Elvégre az Orbánt ekéző Helsinki Bizottság éppenséggel érte sem rajong túlzottan, s az ottani alkotmánybíróságot vegzáló intézkedései épp nem tartoznak a népszerűek közé. Ez, egy nemzetiségek elleni nyílt támadással ötvözve akár még ki is penderítheti a píszí szalonokból, pláne, hogy még a bankokkal és multikkal sem túl kedves ez az alapvetően eléggé bárdolatlan viktorja a román népnek. Mindenesetre román értelmiségiek is elkezdték kitűzni a székely zászlókat, ami azt is jelzi, hogy az ügy révén román és magyar értelmiség is egy picit közelebb került, és a baloldali elit is megosztott a „Ponta elvtárs jó elvtárs” fronton. Már megérte.

Lezárult a milliárdos köztánc is, amit világszerte a bántalmazott nőkért tettünk meg. Elvileg ugyanúgy végig kellett söpörjön az országon, mint a zászlózásnak. Az ideális magyar városban székely zászlókkal kellett volna táncolni. Táncoltak is meg nem is, de az ügy korántsem foglalt el akkora médiafelületet, mint a „székely-gate.” Pedig az erőszak, a nők bántalmazása van olyan fontos, mint a székely autonómia. És úgy tűnik mégsem. Valahogy elgondolkodik az ember: néhány hóesésben ugráló vigyorgó hippi mennyit javít egy naponta megalázott nő sorsán? Mennyiben segít ugyanakkor, ha mondjuk Románia miniszterelnöke azt látja, hogy még magyar elvbarátai is ellene fordulva teszik ki a székely zászlókat? Az első kérdésnél nehezen elképzelhető, hogy egy alkoholista brutális férj a híradóban látott önfeledt táncikálás hatására megrendül, és abbahagyja az asszony és a gyerek nadrágszíjjal történő fenyítését. A második esetben azonban az egyre szaporodó székelyzászlók lehet, hogy meghátrálásra kényszerítik Victor Pontát. Ha nem, akkor is elég erős jelzést adnak le a székelyekkel packázó politikai erőknek ahhoz, hogy nem érdemes bolygatni a status quo-t, és az autonómia gondolatát is érdemes érlelgetni Romániában. Az első esetben páran táncoltak egy jót, és megnyugtatták lelkiismeretüket, hogy „tettek az erőszak ellen.” A másiknál meg meg valóban történt is valami. Székely zászló: one billion rising = 1:0

Tovább..