Mit adtak nekik a kijeviek? Sorozást!

Mintegy háromezer 20 és 60 év közötti katonaviselt vagy katonai szakképesítéssel rendelkező hadköteles személyt hívnak be az ukrán hadseregbe Kárpátaljáról a részleges mozgósítás 2015. január 20-án kezdődő negyedik szakaszában – közölte szerdai ungvári sajtótájékoztatóján Ivan Vaszilcjun ezredes, a Kárpátalja megyei hadkiegészítő parancsnokság parancsnoka az MTI szerint.

Nos, érthető, hogy Ukrajna harcol területi integritásáért, s hogy ilyenkor az állampolgárok bizony behívhatóak. A kelet-ukrajnai konfliktus megmutatta, hogy Ukrajna mint fiatal állam elég törékeny dolog, nincs igazán megszilárdult, hagyományos területe. Keleten a szakadárok szakadnának, sok az orosz, van némi lengyel, a nyugati területeket a lengyelektől és tőlünk csípték le.

Az ész nélkül való sorozás azonban nem biztos, hogy nyerő. Komolyan gondolják az ukrán hatóságok, hogy egy kárpátaljai magyar vagy ruszin tiszta szívből fog küzdeni Donyeckért, miközben nem biztos, hogy egyáltalán hazájának érzi az országot? A kelet-ukrajnaiakat segélykonvojokkal támogatják az oroszok, erre az ukránok odavisznek olyan katonákat, akikre igazából nem számíthatnak?

Elhisszük, hogy ez Kijevnek nem tetszik, de míg sok mindent megtehetne a kisebbségek asszimilációmentes integrálásáért, inkább sokféle módon bünteti őket, ha neki nem tetsző módon viselkednek. Hogy ki mit gondol és miért lelkesedik, miért nem, na hát azt nehéz lenne bárhogy is szabályozni. Nehezen képzeljük is magunk elé a Toronyházban, habár vannak vizualizációs eszközeink, amint a kárpátaljai magyar katonák vállt vállhoz vetve küzdenek Kelet-Ukrajnáért az önként katonának jelentkező nackó, szvobodás meg banderista tagokkal.

Nektek is nehezen megy? Na, egy odacsapott terület lakosai, amit ráadásul csak Kárpátokon túli izének neveznek arrafelé, azaz le se szarják igazából, az már nyugat, a hegyeken túl, ki mászik el odáig, miért másszanak át a hegyeken és masírozzanak el az ország másik végébe, amikor ők inkább Budapest felé szeretik venni az irányt?

Mit adtak nekik a kijeviek? Semmit, pontosabban azt, amit az oroszoknak, habár nem nekik szánták, de ez volt a mellékhatás. Szóval a magyarok, akik már azt se kapták az ukránoktól, amit az oroszoktól, most küzdjenek az oroszok ellen. Miközben épp a kettős állampolgárság szigorúbb ellenőrzésével és hasonlókkal fenyegetőznek az ország vezetői. Igazán bravúros politika.

Valahogy Kijev nem ismeri el még magának sem, hogy Kárpátalja körülbelül úgy került hozzájuk, ahogy imádott Krímjük az oroszokhoz, meg ahogy Donyeck fog átigazolni Moszkva fennhatósága alá. Erőszakkal, a nemzetközi joggal ellentétesen.

Így párolgott el minden szolidaritásunk, amit éreztünk irántuk a szovjet barnamedve nyomulása miatt…

Tovább..

Goodfriend üzenete

Goodfriend a levelét megírta! A minden túlzás nélkül az amerikai birodalmi álmok kijáróemberének tekinthető André Goodfriend ideiglenes ügyvivő ismét üzent Magyarország kormányának. Pontosabban nem is levelet írt, hanem ezúttal  a baráti és lojális Népszavának adott interjút. Sok érdekes dologról esett szó, vegyük hát sorra!

Először is nem valószínű, hogy USA - puszta szívjóságból -  csökkenteni akarná a mi energiafüggőségünket. Esetleg (!) egybevágnak a pillanatnyi érdekeink. Kérdés, hogy így van-e. A kérdés eldöntéséhez racionális vitát kell lefolytatni, amerikázás és oroszozás nélkül. Én úgy gondolom, hogy nem vágnak egybe most (sem) az érdekeink. Hosszú távon támogatandó, hogy épüljenek alternatív vezetékek az orosz függőség csökkentésére. Ám, amikor az ország pénze kevés, az energiahordozók áta pedig magas, akkor a valódi rezsicsökkentést az olcsóbb gáz jelenti, nem pedig a világ másik részéről idehajókázott palagáz.

Ha azt az oroszok adják az olcsóbbat, tőlük kell venni, ha az amerikaiak, tőlük, de csak akkor, ha valóban olcsóbb. Ilyen egyszerű. Nincs demokratikus gáz, nincs diktatórikus gáz. És mit tegyen az egyszeri magyar kormány, ha most éppen előbbiek adnák olcsóbban. Emellett a Fekete-tenger alatt húzódó vezeték mentesítene minket attól, hogy az orosz gáz csak a balhés Ukrajnán keresztül juthasson ide. De erről egyelőre kár beszélni tovább,hiszen úgy tűnik, nem lesz Déli Áramlat. Innentől marad a nyugati és az azeri lehetőség. Az INA ügye megint más dolog. Még egyszer mondom: jó és érdekünkben áll, hogy legyen alternatíva. De ez NEM az adriai LNG terminállal fog megvalósulni. Tehát, ha az oroszok elég jól megfizetik, akkor igenis el lehet és el is kell adni nekik a részvényeinket. Magyarországnak nem kötelessége az amerikai energiacégeket kiszolgálnia, ha nem egyeznek azok érdekei a miénkkel!

Szólt Jóbarát Úr a NAV-botrányról is. Minden más mellébeszélés helyett: az USA nem nyújtott át semmiféle bizonyítékot! Ezt csak állítja  a messziről jött ember (aki ugye: azt mond, amit akar). És lehet mondani, hogy biztosan átadtak bizonyítékokat, csak a kormány nem mutatja be, mert kellemetlen lenne neki. Viszont akkor az USA miért nem játssza ki az adut, és nem tárja ezeket közvetlenül a magyar közvélemény elé? Egyszerű a válasz: blöffölnek.

A "magyar emberek bizonyítékairól" pedig annyit: ha sok esetben nem indult eljárás, akkor minden bizonnyal ott sincsen olyan perdöntő erejű bizonyíték, amit a nyilvánosság elé lehetne tárni. Természetesen, azokban az esetekben, ahol  indult eljárás, ott pozitív lenne bemutatnia a hatóságnak, amit tudnak. Emellett lehetne az egész eljárás nyilvános: mely feljelentéseket utasították vissza, és miért? Egyáltalán voltak-e feljelentések vagy csak mindenki hallott valamit, amiről véleménye is van, mint Horváth Andrásnak. De ez még mindig nem váltja ki azt a jogos igényt, hogy az USA-nak nyilvánosságra kéne hoznia, amije van az ügyben, nem pedig maszatolnia! Vagy nyugodtan adja át (névtelenül) a baráti sajtónak, hogy ők hozzák nyilvánosságra.

Goodfriend mellényzsebéből előkerül a civil kártya is. Jellemző, hogy kik azok, akikért aggódik. Azokért a civilekért, akiket nyugatról pénzelnek, és hasznos idiótaként szeretnének felhasználni egy majdani majdanos forgatókönyv magyarországi lebonyolításához. Afelett pedig elegánsan átugrott az ügyvivő úr, hogy a hatóságnak vannak bizonyítékai az Ökotárs és ökotársai ellen. És ezeket - ellentétben az USA-val - a Kehi nyilvánosságra is hozta. 

Pedig egy ilyen nemzetbiztonsági-kockázat elhárításának módja nem hatósági fellépés! Ezek a civilek jó szándékú, megtévesztett, hasznos idióták, nem idegen zsoldban álló ádáz hazaárulók! És az sem világos, kik mögött áll ott a Clinton-, és Soros-alap (ezek a jenkik sakkbábui!), és kiket támogat csupán az elhibázott, de hátsó szándék nélküli támogatási politikát folytató Norvég Civil Alap.

Plusz egy hozzáfűznivaló: Ha az USA csak csupa önzetlenségből és értünk aggódik, nem ellenünk, akkor Goodfriend miért nyilatkozik egy tömbben Vidáról, a civilekről ÉS az energiaügyről. Aki nem látja az összefüggést és a mögötte álló geopolitikai érdeket, abból jó balliberális politikus válna...

Sasvári Péter:

Tovább..

Háborúzz, ne szeretkezz!

A máskor kedélyesen béketáborozó, az erőszak hiábavalóságáról értekező médiahippik felugrottak a héjavonatra: bombázni kéne Oroszországot, lehetőleg máma még. De minimum merénylet áldozatává kell avatni Vlagyimir „Adolf” Putyint, aki egy felfuvalkodott, púposkodó Hitlersztálinpolpotmaodzsingiszkán.

Amióta kitört a balhé a szomszédos Ukrajnában, a liberálisok valamiféle krónikus monomániás betegség áldozataivá váltak. Mintha szó szerint beprogramozták volna őket valamelyik helyi OSI-irodában. Eszerint az ukránok elkötelezett demokraták, szabadságharcosok, és ez még akkor is igaz, ha épp kifeszítik a horikeris zászlót az elfoglalt épületekre; az oroszok meg köcsög agresszorok, ezért újra kell kezdeni (folytatni kell) a hidegháborút. Az embernek az jut eszébe, amikor randa New York-i entellektüelek háborúsdit akartak játszani, persze csak a fotelből, távirányítóval, de nem elégedtek meg a videojátékkal, ezért megfűztek egy elnököt, hogy rohanja le a Közel-Keletet. A srácok leginkább mindenki beavatkozását kérik, csak persze ők nem avatkoznának be. Menjen a NATO, menjen az USA, menjen Európa – és persze menjenek a kárpátaljai magyarok, hiszen ők úgyis megtelnek lassan a donyecki menekültekkel, indulás cserébe lőni az oroszt.

Néhány aprócska hiba azonban van ezzel a megoldási kísérlettel. Először is, Ukrajna nem NATO-tag. Így ha a NATO-t azóta nem hatalmazták föl arra, hogy minden országot, amelyre rákerült a demokratikus kóserpecsét, megvédjen, nem mehet ölre a ruszkikkal. Európa nem fog beavatkozni nagyon, mert egyrészt nincs neki mivel, másrészt eddig is csak ímmel-ámmal akart bármit is tenni a hamarosan becsődölő Ukrajnával. Addig volt nagy az arc mind Sam bácsinál, mind Európa kapitánynál, amíg a twitter-üzeneteket kellett küldeni, meg sütiket osztani a Majdan nackóinak.

Mivel akkor látunk majd fronton harcoló liberálist, amikor Obama hullamerevség nélkül fehér lesz, marad a fotelből héjáskodás, wifi-infúzióra kötve. Az biztos, hogy a ruszkik pont úgy bukják el a világnak ennek a felén a médiaháborút a nyugat által támogatott ukrán rezsimmel szemben, ahogy Izrael is elvesztette azt a legutóbbi gázai háborúban. Így fagyott a leköszönő szürke eminenciás Barroso arcára a vigyor – nyomában pedig az összes újonnan felkent héjának –, amikor Putyin azt mondta neki: "két hét alatt be tudná venni Kijevet." Ugye emlékszünk még a klasszikus riogató szövegekre a Kaijuval? „Az EU-n kívül is van élet”, a mondat második felét elhagyva? És a köteles beszédre? Bár szövegértési tanfolyamot csak kemény pénzekért vállalunk itt a toronyházban (jelentkezni itt: understanding_for_dummies@toronyhaz.gov.hu), ez azt jelenti, hogy ha akarná, megtenné, de le se szarja Kijevet.

Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy az oroszok nem gecik: ezt egyetlen magyarnak sem kell magyarázni. Ez idehaza Vlagyimir valagába ájuló, meggyőződésből vagy fizetésből elérzékenyülő idióták felismerhetnék végre, hogy Putyin szarik olyan dolgokra, mint „konzervativizmus” meg „keresztény értékek” – egyetlen dolog érdekli, hogy a kezében tartsa a hatalmat, és lehetőség szerint növelje azt. Legalább nem árul zsákbamacskát. Ezt egyébként már jól a kaviárjobboldali értelmiség arcába vágtuk a tavasszal, egy szerintünk IGEN JÓL SIKERÜLT POSZTOCSKÁNKBAN.

A probléma az, hogy az ukrán szabadságharctól elélvező, hidegháborúzó libbancsok meg azt nem veszik észre, hogy az ukrán rezsim semmivel sem jobb: épp most lehetetlenítették el a magyarokat az ígéretük és a saját törvényük betűjével szemben, persze azt is tudjuk, hogy a kisebbség nem lehet etnikai, csak szexuális-kulturális, ha meg mégis, azok maximum a romák lehetnek. A libsi mantra szerint persze nem kell félni az ukrán nacionalizmustól, mert azt csak az orosz propaganda mondja, hogy van ilyen, és különben is, két százalék. Az ukrán kormány persze nem tudta leszerelni a két százalékos nem is létező ukrán nemzetiszocialistákat, ezért inkább megegyezett velük.

Azt sem tudjuk a mai napig, kik lövöldöztek valójában a tetőkről a Majdanon, de biztosan nem a nackók, akik nincsenek is, és ha titkosszolgálat tette, az csak az orosz lehetett. A libsik érzékelése és érzékenysége olyannyira szelektív lett, hogy gyakorlatilag megszűnt: az itthon már egy Nagy-Magyarország matrica miatt vinnyogó emberjogi aktivista megrántja a vállát, ha meglátja a gyereket egy AK-val a svasztika alatt.

Csak a kelet-ukrajnai oroszok oldalán harcoló oroszok jelentik a problémát, miközben több nyugat-európai harcol az ISIS-ben, mint ahány orosz Ukrajnában. Az, hogy a jelenlegi ukrán rezsim alapja egy puccs, amit ráadásul egy nappal azután sikerült véghezvinni, miután az EU bábáskodása mellett megegyeztek a tüntetők a korábbi rezsimmel, mellékes. Most azt kéne eldönteni, hogy kell-e valamiféle normákhoz igazodni, vagy sem? Ha a puccs, a törvények látványos be nem tartása nem akadálya, hogy a haladó nyugat támogassa őket, akkor kérem, ez is a politika folytatása más eszközökkel, ahogy a keleti szakadárok tevékenysége is. Ha a nyugat baszott betartani azt a megállapodást, amit a hidegháború végén kötöttek az oroszokkal – ti. a NATO-t nem tolják tovább keletre –, miért törődne Putyin bármelyik korábbi megállapodással, egyezménnyel egy olyan ország kapcsán, amelynek jelentős része vagy de facto vagy de jure korábban Oroszország részét képezte?

Nem hagyhatjuk ki a sztoriból a Kaijut sem, hiszen mégiscsak tőle kapjuk a villára és terepjáróra valót, és nyilvánvaló módon meg kell védenünk bölcs és tévedhetetlen vezetőnket. A miniszaddám elleni vád úgy hangzik, hogy alátercel az oroszoknak, meg Paks, és különben is, illiberális demokrácia, irányított lófasz. Természetesen mindenki bizniszel a ruszkikkal, a bezzeglengyelek a korántsem diktatórikus Fehéroroszországon keresztül igyekeznek pótolni a betevőt; a finnek sem ugrálnak örömükben – összehasonlításképpen: ha a szankciók minket úgy érintenek, mintha bevágnánk a kislábujjunkat reggel, őket inkább úgy, mintha levágnák a végtagjaikat. A kép meg amúgy sem annyira egyértelmű, ahogy a wifiről hidegháborúzó, pattogó szarjancsik be akarják mutatni. És akkor a kétarcot játszót németekről még nem is szóltunk egy szót sem.

A minap egy rövidke figyelmeztetés elhangzott Donald Tusk szájából is. És ha már itt tartunk, kerekítsük le a történetet egy történelmi leckével, ami lehetne a figyelmeztetés folytatása is akár: a danzigi korridor ügyében „eljáró” brit és francia elit arra biztatta a lengyeleket, hogy eszük ágában se legyen a németeknek engedni. Szépen aláírták, hogy megvédik őket, intsenek csak be. A lengyelek beintettek. Minden nagy pofázás és írásos garancia dacára egy kurva töltény nem hagyta el a brit és francia fegyvereket, amíg a nácik nem trappoltak keresztül néhány párizsi kávéházon. Ez a valódi lecke. Vajon hány holland, hány francia halna ma meg Varsóért?

És Kijevért? 

Tovább..

Humanitárius retro és a helyi Somozák telepítése

„Somoza may be a son of a bitch, but he is our son of a bitch.” – mondta Eisenhower az ötvenes évek hajnalán arról az Anastasio Somozáról, akinek a dolgozószobája falán a negyvenes években bizonyítottan egy jellegzetes bajszú osztrák festő képe lógott. Ekkor a mi gecink épp a közép amerikai térséget stabilizálta, nem is meglepő, ha rögvest össze is fogott ellene az ottani demokratikus baloldali ellenzék, hogy megbuktassa a közép-amerikai, illiberális komcsinácit.

Azért kezdünk most a nicaraguázásba, hogy ad1: megmutassuk a baller médiának, hogy mi nem csak átvenni tudjuk a nyugati sajtó felületes kampány-nyafogását, ha bel- és külpolitikai elemzünk, nem elégszünk meg a vulgáris diktatúrázással és putyinozással, hanem teljesen alanyi jogon is tudunk ilyent tolni. Ad2: célunk, hogy megmutassuk, hogy ennek ellenére ez az egész logika egy baromság, mert leginkább Ukrajnában sokkal inkább a globális játszma újabb fejezete folyik, ahogy Nicaraguában, úgy most sem számít ki a demokrata, és ki a fasiszta valójában, és hogy mely belpolitikai szereplő mit is akar. Ad3: célunk, hogy megmutassuk, hogy az „Amerika elkötelezett a liberális demokrácia értékei mellett”, meg a „Felszólítjuk a Szovjetuniót, hogy ne avatkozzon bele más országok belügyeibe” szólam két hatalmas bullshit, és a valósághoz annyi köze van, mint vöröshagymának a munkásmozgalomhoz.

Miként sejthetjük, a most a fejlettnyugati sajtón végigsöprő, uborkaszezont borzoló international Orbán-bashing nem arról szól, hogy van ez a Gonosz Orbán Viktor, a Putyin kis helytartója, akit majd jól elüldöz az amerikai és nyugat-európai fejlődés élcsapata, a lángoló tekintetű demokratikus ellenzék összefogása és Soros-pénzen való felpumpálása révén. A jók győznek, a gonosz meghal, happy end, virágzó demokrácia, európai normák, nyitott társadalom, melegházasság, fékek és ellensúlyok, nyugati életszínvonal. De a minket érintő kapcsolódási pontokról majd később...

Szóval ugorjunk vissza Nicaraguába, ahol a „Se nem jobb, se nem bal, egyszerűen csak fejlődjünk, mint a rakéta” politikai programját egy napszemcsós katonatiszt hirdette meg először a harmincas években.

Anastasio Somoza papája nem kispályás szinten tolta az „oligarcha”-témát. Semmi KÖZGÉP, semmi Felcsút ahhoz képest, hogyha valaki a családi kasszát a második VH alatt az Amerikai Hadsereg élelmiszer-beszállítójaként tömi telibe. Bizony, bizony: az amcsi katonáknak nem sajdult fel a demokrácia-érzékük, amikor a normandiai partraszálláshoz a táskában cipelt marhakonzerv alapanyaga egy olyan bácsi „családi vállalkozásától” származott, akinek a falán az általuk legyőzni kívánt osztrák bajszos képe lógott. De hát ilyen ez a biznisz. A vágómarhákból magát megszedő Somoza a háború után már Közép-Amerika legnagyobb kávé-ültetvényese is lett kedves családjával, ezzel példázva a gazdasági és politikai hatalom végletes összefonódását. Feltehetnénk a kérdést, hogy egy ilyen mocsadék fasiszta disznónak ugye haladó demokratikus baloldali ellenzéke van, de a kérdésre minden 444-cink-Népszabi-hvg publicista legnagyobb bánatára NEM a válasz: Somoza ellenzékének magja katolikus konzervatív politikusok környezetében körvonalazódott szép lassan, ezen belül is az azóta a boldoggá avatott Oscár Romero érsek környezetében.

Bizony, Somoza és köreinek „pártja” tehát az őt támogató tulajdonképpeni „egypárt” neve Független Liberális Párt volt. Somoza a maga kis rezsimjét demokratikus, progresszív, liberális demokráciának álcázta, és vele szemben voltak az ósdi, maradi, gyarmati korból visszamaradt, babonás, ostoba konzervatívok a pedofil papjaikkal. (Jé, milyen izgalmas felállás és újszerű retorika, nemde?) Somoza haladó liberalizmusát továbbra is pénzelte a USA, míg a „maradi konzervatívokat” gyomrozta a New York Times-tól a nicaraguai sajtóig mindenki. Az egyetlen fórum a templom maradt: a szószékeket nem lehetett betiltani már akkor sem, talán épp ez vezetett ahhoz, hogy a későbbi rezsim (Anastasio Somoza, a kisebbik fiú rezsimje, ahol történetünk játszódik) 1980-ban épp misézés közben lövette agyon Romero érseket.

Mivel a gazdasági és politikai hatalom ilyen koncentrációja mellett a Somoza egy Skynet-szerű uralom-központtá lett Nicaraguában, így a Somoza család örökletes rezsimet hozott létre a szabadság, demokrácia, liberalizmus jegyében, szalonellenzéki szinten tartva a konzervatívokat. És hát Amerika teljes mellszélességgel támogatta is a végtelenül haladó és progresszív maffiát, akiknél ahogy nem zavarta, hogy a családalapító falán Hitler képe csüngött, úgy az se, hogy fiacskái meg egyre szívélyesebb viszonyt kezdtek ápolni azokkal a fehéröltönyös puhakalapos bácsikkal, akik finom fehér porral szponzorálták a Szerelem Nyarát, majd a vietnámi háborút. Míg a Somozák jóvoltából fincsi marhakonzervek figyeltek a GI-ok táskájában ’44-ben, ’67-68-ban már egy kis műanyagtasak volt náluk a családi biznisz részeként a Mekong Deltában.

Ilyenkor, ha az ember picit átpörgeti az eseményeket, hirtelen más fénytörésbe kerül az, amikor pár hónapja McCain szenátor a magyarverő-turulromboló Swobodás ürgével fotózkodik az ukrán demokrácia megteremtése érdekében, és amikor kiderül, hogy a pinavillantó Pussy Riot nevű médiahekk mögött tulajdonképpen Soros Gyuri dollárjai állnak. Egy másik bölcs mondás, nevezetesen az angol Henry John Temple Palmerston idézete ugrik be: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.” És hát Amerika érdekei azt diktálják, hogy minél hátrább tolja az orosz érdekszférát, lehetőleg ázsiai hatalommá kényszerítve, és az EU-t egyfajta kontinentális szövetségesként képzeli el az immár orosz-kínai kényszer-kettőssel szemben.

Amíg az oroszok bántóan erősen vannak jelen önálló tényezőként a globális színtéren annak ellenére, hogy gazdasági és egyéb pozícióik ezt nem indokolják. Folyton kerülgetni kell őket Szíriában, Egyiptomban, Izraelben, és bizony a kulcs-szövetséges Európában is, hisz elsősorban Oroszország globális pozícióit – róka fogta csuka módjára – épp a fő szövetséges garantálja azzal, hogy első számú energiaszállítója.  Amerika gazdasági elszigetelődését jelenti, ha közben a ruszkik a kínaiakkal is jóban vannak és az EU-t is tenyérből etetik energiahordozókkal. Pláne baj lesz, ha Dél Amerikában az oroszok és a kínaiak a mostaninál is jobban beizzítják az önálló gazdasági modellek működtetését. Még több piaci pozíciót vásárolnak maguknak az ilyen-olyan, de az USA-val nem kifejezetten baráti viszonyt ápoló államoknál. Tehát Amerikának érdekei vannak: leszakítani az EU-t az orosz energia-zsinórról, kiebrudalni őket a Közel-Keletről, és a fő tárgyalási pozíciókat önmaga és Kína viszonyára áthelyezni. A tőlük délre fekvő Amerikára meg vannak begyakorolt megoldásaik.

És itt jön képbe Ukrajna a maga karlengetős nácijaival, aranycsapokból tejfürdőt vevő oligarcháival, akik úgy helyezkednek a globális sakktáblán, ahogy érdekeik kívánják. Egy igazi kis Nicaragua, ahol ezek az érdekek - köszönhetően a politikai elit végtelen korruptságának, a valós ellenzék nemlétének - szinte akadály nélkül érvényesíthetőek. Vettek tehát maguknak az amcsik egy csokigyáros oligarchát, olyant, mint a Somozák, és „liberális demokratává” maszkírozva szépen neki is rontottak a „putyinista” keleti oligarcháknak, akik hirtelen a Főgonosz szerepében találták magukat, mint az egyszeri Orbán Viktor a tusványosi másnapon.

Térjünk azonban vissza Nicaraguába, a hetvenes évek végére. Somozáék és szalonellenzékük kedélyes napjai akkor zárultak le, amikor a közelben kitört a kubai rakétaválság. Létrejött egy „másmilyen” – kezdetben még csak nem is kifejezetten kommunista – állam a szomszédban, ami (főleg köszönhetően az import-gerilláknak és a KGB aktív közreműködésének) új helyzetet és új ellenzéket teremtett. Nicaraguában is megjelent az ekkor a térségben szinte mindenütt jelen lévő gerilla-harcmodor, és Kuba-párti, oroszok támogatta sandinisták, akiknek nem volt nehéz dolguk a nicaraguai népet, a konzervatív ellenzék köreit egységbe kovácsolni az évtizedek óta uralkodó maffia-oligarchia ellen. Egy platformon Romero érsek és a kubai komcsik? Bizony, és a másik oldalon kik vannak? Liberálisnak nevezett fasiszta komcsik.

1977-ben aztán jött minden idők leggyengébb amcsi elnöke, Carter, és a történet eszkalálódott. Ugyanis a kényelmetlenné lett Somoza-klánnal szemben szerettek volna egy valóban demokratikus alternatívát kínálni, de a valódi demokrácia azt jelentette volna, hogy a KGB megragadva a kezdeményezést, Kuba után kiteszi a lábát az amerikai kontinensre, és felbootol egy másik népidemokratus államot Amerika hátsó kertjében. Onnantól már megállíthatatlan lett volna, hogy a hasonló juntákat ne sorra takarítsa el a dél-amerikai „nép”, hogy aztán kitörjön a népidemokrácia, ami igazából annyira nem jó, ha azokat az embereket épp mi nyomjuk el közvetve évtizedeken át, és a legvége megint csak a III. világháború. Vörös hajnal és társaik. Szétlőtt amcsi városok.

Ukrajnában a helyzet az, hogy Janukovics-Somoza, aki esetünkben Putyin gecije volt, kínossá vált az aranyozott budijával, miközben – hasonlóan a KGB-hez – a meggyengült rezsimen fogást találva az amcsi háttérintézetek, infiltrálódott ügynökök és tanácsadók egy táborba kovácsolták a Pussy Riot ukrán kiadását jelentő libiket és a hard core nyugatukrán nackókat. Hogy ezután némi segítséggel és szépen kifestett viral macák, valamint néhány felbérelt mesterlövész segítségével megbuktassák a rezsimet, és azonnal odategyék a saját „nyugatbarát” Somozáikat, hogy ezzel betegyék a lábukat Putyin és az oroszok előszobájába. Válaszul Putyin, a XXI. század szovjet Reagan-je, konkrétan a napokban ismétli meg Ukrajnában azt, amit Reagan 1980-ban tett. Humanitárius segélyakció indult ugyanis Kelet-Ukrajnában, egy az egyben az, amit Reagan indított Nicaraguába ekkor. A Majdan volt Ukrajna Masayája, és a „kelet ukrajnai szakadárok” meg a Putyin támogatta gerillák. Nos, Nicaragua 1979 és 1990 között a sandinisták, kontrák, szovjetbarát és amerikabarát gerillák kis csataterévé változott, amolyan „proxy war-zone” lett, ahol a nagyhatalmak kicsiben játszották le a dzsungel mélyén a maguk kis globális játszmáit.

Most itt állunk egy hasonló konflitkus előszobájában, ahol nem lesznek jók vagy rosszak, fasiszták vagy kommunisták, demokraták, igazak, hamisak, hanem valószínűleg egyre több halott civil, egyre több menekült, amiből – lévén szomszédok vagyunk – elég sok várható mindkét oldalról hazánkban is. Orbán Viktor viselkedése tehát érthető, hisz bármelyik oldal mellett is kötelezi el magát, a másik fogja kiirtani az ott élő magyarokat, és minden eszkaláció az oroszokkal, a 3.9%-os gazdasági növekedésünk, és gazdasági talpra állásunk esélyének lenullázódásával járnának.

Viszont a globális politika számára kellenek a „jók” és rosszak, s mivel Amerika érdeke az, hogy Ukrajna európai szomszédai egyöntetűen az általuk telepített Somozákat támogassa.

Ebben a globális játszmában, ahol a főszereplők a saját kis Somozájukat akarják telepíteni a stratégiailag fontos helyekre, ott nem ártana a mi baloldalunknak is észrevennie, hogy mi nem vagyunk stratégiailag fontos állam. Szóval hiába weyerbélázzák a fejlettnyugat felé az Orbán egyenlő miniputyin szólamokat, az USA nem fogja Bajnai-Somozát felbootolni holnap reggel mesterlövészek és beszervezett ügynökök segítségével, hiába is akarja Gulyásmarci a magyari Pussy Riot gúnyáját magára húzni. A miniputyinozással kizárólag csak Magyarország „nemzetközi tekintélyét” lehet porrá bombázni - ha maradt még belőle valami - hogy aztán a maradék befolyásunkat is elveszítsük, nehogy képesek legyünk megmenteni százezernyi magyart a szomszédban.

Több felelősséget, elvtársak!

Tovább..

Vlagyimir Vlagyimirovics és a kaviárjobboldali erők

Putyin külön kiemelte Orbán Viktor győzelmét – Piszkos Fred dicsérete. Mivel az egyre idiotoibb amerikai liberalizmus hatására sok magyar jobber gondolja úgy, hogy neki a KGB-s Putyin mellé kell állnia, nem árt, ha néhány dologra emlékeztetjük a Tutkó olvasóit. Hátha őket nem eteti meg félévente kaviárral az orosz elnök, így nem érzik kötelezőnek az ánuszbabújást.

Ukrajna káoszáért vastagon felelősek a nyugatiak, főként az amerikaiak. Mert az úgy nem megy, hogy amerikai hivatalosságok osztogatnak sütit a Majdanon a tüntetőknek, majd utána jön a szériőzkonszörn, meg a békesség legyen nektek. A bölcsesség teljes hiányát tanúsították a válság során Victoria Nulandtől a szenilis marhává váló John McCainig. Így távol álljon tőlünk, hogy őket dicsérjük, vagy az általuk támogatott ukrán nacionalisták érdemeit kezdjük sorolni – mindez emberként és magyarként is durva lenne.

A másik probléma azonban a kaviárjobboldalé, és azoké, akik elhiszik, hogy Putyin az „új konzervatív erő” Eurázsiában, és hogy a hanyatló nyugat helyett bizodalmunkat helyezzük a volt komcsi titkosszolgába. Attól, mert az amerikai héják beleragadtak a hidegháború fogalmaiba és képeibe, még nem lesz igazolt Vlagyimir Vlagyimirovics akciója.

Ne kerteljünk: az oroszok bizony gecik. És ezt Magyarországról nézve talán bizonyítani sem kell. Ha nem lenne elég a 45 évnyi megszállás – azt lehet persze „szovjetnek” minősíteni –, jegyezzük meg jól, hogy előtte sem voltak nagy barátaink az oroszok. A dicsőséges, cári időkben sem. Lehet valaki Dosztojevszkij-, vagy Bergyajev-rajongó, ettől még az oroszok alapvetően épp úgy jártak el, amikor érezték a hatalmukat, mint ahogy most. Hazudoznak, agresszorkodnak, felforgatnak, terrorizálnak. És ha arra gondolunk, hogy manapság az amerikaiak szoktak felforgatni ún. civil szervezetekkel – amelyek ellen Putyin törvényt hozott –, jusson eszünkbe, hogy a módszert bizony az oroszok találták ki. A nyugati országok felforgatása szélsőbalos-majd jobbos szervezetekkel, azok felduzzasztása és pénzelése bizony orosz praktika. A jelenlegi ukrajnai beavatkozás a Donyecknél pedig, amit nevezhetnénk „élő pajzs hadműveletnek” is, álá South Park, nettó terrorizmus. (Az agyhalott amerikai adminisztráció és a lelkes szenátorok bűne pedig az, hogy fellázították az ukránokat, ébren tartották a lelkesedésüket, azt éreztették velük, hogy ott állnak mögöttük, majd hagyták őket ebek harmincadjára, hadd csócsálja szét az egészet Putyin. Ebben a meccsben továbbra sincs „jó oldal” – az ukrán kormány, amelynek hatalma leginkább Kijev határáig ér csak el, úgy néz ki, mint egy rossz politikai kabaré: néhány korrupt zsebes és feketeöves nackó szövetsége.)

Köszönjük a méltatást, Putyin elvtárs, de nem kérünk belőle. A rendes magyar ember ugyanis minimum szkeptikus az elmúlt néhány száz év tapasztalata alapján az orosz törekvésekkel szemben, ha nem egyenesen rühelli azokat. És leginkább azért, mert amit most Ukrajna keleti részében látunk, az a sunyi erőszakosság netovábbja – nagyjából az, amikor megindulnak kifelé a tankok az országból, majd az éj leple alatt visszafordulnak. Mert amíg nálunk azért kifejlődött valamiféle kultúra arra nézve, hogy még a kocsmában is vitatkozunk, mielőtt kitörne a verekedés, az oroszok érve mindig az erőszak volt. Az antikommunista érvekre a ruszki válasz a vörös hadsereg. Teljesen megértjük a lengyelek mélyről jövő gyűlöletét a tárgyat illetően.

Csak emlékeztetni szeretnénk jobboldali véreinket, hogy ne ájuljanak bele az ex-KGB-s medvebaszóba, mert nincs miért. Akkor sem, ha utáljuk a lembergi nacionalizmust, mert utáljuk. És akkor sem, ha tele a tökünk az Open Society-vel, és a leányvállalatok hisztijével. És akkor sem, ha elismerjük, hogy Putyinnak tényleg joga van olyan törvényeket hozni akár a homokos propaganda, akár a „civil szervezetek” kapcsán, amilyeneket csak akar – ez valóban az ő dolga, ő dolguk. Azt a kérdést érdemes feltenni, mi zavarna minket jobban: az Amerikából szponzorált jogvédők hisztije, vagy a felségjelzés nélküli símaszkos ruszki terror-kommandó, amely a civil lakosságot használja pajzsnak. A kérdés költői, Putyin anyja meg prostituált.

Ha több száz évig semmi, de tényleg semmi jót nem kaptunk a ruszkiktól, valószínűsíthetően a jövőben sem fogunk.

Ez a konzervatív tapasztalat.

Tovább..

Biztos jó nekünk Ukrajna területi épsége?

„A határok sérthetetlensége” az egyik jelszava a második világháború utáni európai politikának, amelyet meglehetős megkönnyebbüléssel vettek tudomásul például az egykori kisantant államai (1920-ban nem annyira ragaszkodtak ehhez az alapelvhez). Az Európai Unió most ezt szajkózza azzal az Ukrajnával kapcsolatban, amelyet azzal engedett ki a kezei közül, hogy nem volt hajlandó ráígérni Putyin potom 15 milliárd eurós segélycsomagjára. Úgy látszik, Brüsszel kezdi elveszteni minden érzékét a reálpolitikával kapcsolatban, és azt gondolja, a két szép szeméért fognak hozzá csatlakozni országok. És felháborodik, amikor az oroszok seggében található államok után nyúl Moszkva. Pedig ha Moszkva seggében turkálunk, kéretlenül akkor illik valahogy védekezni is, és nem kell csodálkozni, hogy a munkásököl oda csap, ahova köll szerinte, bele a pofánkba, aztán nem mondom tovább.

Az EU persze külpolitikai szempontból elég gyenge tákolmány – katonai szempontból meg még inkább, márpedig ha lenne erősebb külpolitikája, amely a tagállamok eltérő érdekei miatt igen nehézkes volna, akkor is szüksége volna annak némi háttértámogatásra, amely háttértámogatás, főleg Oroszország viszonylatában katonák, tankok, repülők és hadihajók látványosan magas számában mutatkozik meg, amik néha demonstrálják is, hogy tudnak lőni, ha akarnak. Az EU azonban az utolsó háború miatt úgy fél a ropogó fegyverektől, mint kutya a tűztől, és inkább a pennájával írja, semmint szablyája élivel, akkor sem, amikor pedig a szablyája élit köllene mutogatni. Már ha lenne rozsdamentes szablyája, éles pengével, nem amolyan rozsdás darab, mint Oroszlánszagú Leónak a Hófehérben, aki régóta nem méltóztatott hadakozni, ezért már csak a kardja markolata maradt. Nem, ilyet még óvodás játszásiból sem csinál az EU, nincs erőfelmérés, nincs hadgyakorlat, nincs szkander.

Ráadásul pechjére Amerikának is épp olyan elnöke van, aki azt szeretné, hogy a demokráciát, emberi jogokat és hasonló hangzatos dolgokat a két szép szeméért, bemondásra fogadják el a világ lemaradó államai: nehéz volna nem úgy értelmezni a Bushék alatt tervezett kelet-európai rakétarendszer lefújását, mint úgy, hogy helló, turiszt, on the left side, tied a pálya. Ezután meg már ejnyebejnyéző szájkaratéval és szankciókkal való fenyegetéssel nem sokra megyünk.

Se paripa, se pénz, se erővel nem volt hajlandó megvenni az Európai Unió Ukrajnát, sem fizetni nem volt hajlandó érte, de most sopánkodik, hogy akkor az oroszok benyomulnak a még meg is mutizott hatalmi vákuumba. Bravó. Ezután elővenni a határok sérthetetlenségének elvét több mint szánalmas. Abban az Európában, amiben nemrég robbant fel Jugoszlávia, korábban a szélén a Szovjetunió, a közepén Csehszlovákia, egyesült Németország, majd pedig megindultak a régiós autonómiai törekvések: pattognak a katalánok, a skótok mindjárt szavaznak a kiválásról. Az EU vezetői pedig nem tudnak több intellektust és megértést felmutatni, minthogy elkezdik fenyegetni és lenézni az öntudatosodó etnikumot, hogy ejnye-bejnye, lejárt a nacionalizmus kora, egyesülni kéne… oké, de hát épp az EU támogatta nagyban a regionalizációt a nemzetállamoknak tartott országokkal szemben, mivel fél a nemzetállamoktól, mint a tűztől. Csak hát nem minden nemzetállam volt nemzetállam.

Éppenséggel Ukrajna sem az. És maga az ország sem túl régi ahhoz, hogy állandóan a határai sérthetetlenségéért aggódjunk. Persze értem az ukránokat, teljesen jogos és érthető, hogy ők egyben tartanák az országot. Egy a mostaninál még nagyobb Oroszország sem épp a kedvünkre való jelenség, főleg nem ha olyan stratégiai területekkel bővül, mint a Krím – vagy épp a csatlakozásra bejelentkező Transznisztria – amivel nem csak Ukrajnát kerítené körbe Moszvka még egy európai enklávéval a königsbergi, ó bocs, kalinyingrádi után, hanem még a moldovánoknak is felkúrná az agyát, a hosszúkás szakadár tartomány ugyanis de jure, teljesen elméletben Moldova része lenne (ez azt is jelenti, hogy a nagyromán álmokat kergető oláhoknak is fáj rá a foga).

Csak hát: a Krím ugye történelmi viszonylatban nemrég óta tartozik Ukrajnához, korábban szovjet tagköztársasághoz, amihez Hruscsov volt oly kedves odacsatolni ajándék gyanánt (az orosz többség egyébként az orosz „adminisztratív intézkedéseknek” köszönhető a Krímben).

Mondhatnánk, hogy a magyarok Trianon miatt megértőleg viszonyulnak Ukrajnához. Valóban. Így megértőleg tudunk viszonyulni a szerbekhez és akár az angolokhoz is. Etnikai szempontból viszont a Krím az egyik olyan birodalomtól kerül a másik olyan birodalomhoz, ahol mindkét birodalom wannabe nemzetállam – Ukrajna azonban inkább, mint az oroszok, tekintve, hogy az ukránok ugye húsz éve kezdték a nemzetépítést.

Na most: mindenkihez lehet megértőleg viszonyulni. Leginkább azonban nekünk a kárpátaljai magyarokhoz érdemes. Nem, nem arra gondolok (illetve arra csak idealista álmaimban), mint amit az orosz szakértő emleget, hogy bevonulunk Kárpátaljára. Nem mondom, hogy nincs ellenemre, de számolnunk kellene pár kellemetlen következménnyel. Kapnánk a nyakunkba egy rakat mérges ukránt, bár ezzel még tudnánk mit kezdeni, a gazdasági helyzetet és szegénységet meg bevállalnánk, nehogy már ilyen okokból ne csatoljunk vissza valamit. Ám abban a pillanatban újjáalakulna körülöttünk a kisantant, és semmiféle további revíziónak, de még területi autonómiának sem lenne semmiféle esélye, kivéve persze az erőpolitikát, azt azonban hadseregünk jelenlegi állapotával nem igazán tudjuk hitelesen művelni. Emellett rétorikusan persze ki kell állni Ukrajna területi épsége mellett, nem baj, ha esetleg az új kijevi rezsim nem tekeri Budapest felé valamelyik ukrán hős kijevi lovasszobrának kardját, és el tudjuk velük hitetni, hogy velük voltunk a harcban, akkor most teljesítsék pár kérésünket a Kárpátokon túli tartományra vonatkozóan.

Viszont: egyáltalán nem biztos, hogy a kárpátaljai magyaroknak annyira rossz, ha az orosz rész átigazol Moszkvához. Ettől kezdve valóban kevesebb etnikum lenne az országban, és talán szabadabb utat kapna az ukrán nemzetépítés, ám: elhárulna egy nagy akadály a kisebbségek felé való nagyvonalúság elől. Nem ugyanaz ugyanis plusz jogokat és autonómiát adni x millió orosznak, akik kiteszik a fél országot, vagy 150 ezer magyarnak pár városban és faluban a nyugati határszélen. Az ukrán kisebbségi politikát eddig ugyanis az orosz „kisebbségtől” való félelem határozta meg, és az őket sújtó politika mellékhatása volt, hogy mindez vonatkozott a kisebb vizet zavaró közösségekre is (hát, ugye, egyenlő bánásmód!). Ha viszont nem lesznek oroszok, akkor egy idő után talán megszűnnek ezek a félelmek, és a pici kisebbségeknek könnyebben mernek többletjogokat adogatni a kijevi nagyfőnökök. Ha megpattannak az oroszok, és úgyis irány az EU, akkor meg még talán némi noszogatást is kapni fognak a kisebbségi jogok ügyében, bár a témában tudjuk, hogy az EU-nak csak a szája nagy.

Szóval nem biztos, hogy tartanunk kell az osztozkodós forgatókönyvtől.

Tovább..

Minden összefügg mindennel, kivéve ha nem

Óriási lehetőségek rejlenek az idei választási kampányban. Végre valami kis izgalmat, egy kis szokatlant és meglepőt csempésznek a pártok a szürke kis életü(n)kbe. 2010 az unalom kampánya volt. Egyik oldalon az elkúrtátok 4-5 változatával, a másik oldalon meg a nem is, vagy annyira azért nem, ti meg nácikok vagytokkal. Idén viszont minden más, a kampány jobban teljesít. És csak most kezd beindulni.

Fél-egy éve teljesen máshogyan képzelték 2014 elejét a pártok, főleg az ellenzék. Főképpen gazdasági témákra akartak koncentrálni, faszán matolcsyzni végig, és hirdetni az unortodoxia bukását. Csakhogy egy rendkívül gonosz világban élünk és ez a szemtelen unortodoxia képes volt és működött. Nyilván mögé lehet nézni annyira, ahol már találunk kedvezőtlen adatokat, de a felszín, ahonnan a legegyszerűbb kampány-kompatibilis üzeneteket fogalmazzuk, ott egyre kevésbé nyerő az ortodoxiát népszerűsíteni, mert arra elég mondani egy Görögországot. Tessék, azok ortodoxok, meg amúgy is, azt működik valami?

Szerencsére gyorsan megkötötte a kormány a megállapodást a paksi beruházásról, és azóta másról sincs szó. A CÖF-ös bohóc semmi ahhoz a kreativitáshoz, amit a libnyaf eddig felmutatott atom- és oroszügyben. Az elmúlt 3 hétben szorgalmasan gyűjtögettem a legviccesebb megszólalásokat. Most ebből következik egy kis összefoglaló.

Bajnai belefutott rendesen a paksi bővítésbe. Szemtelen hírtévések előkotortak egy 2010-es videót, amiben éppen a paksi televíziónak nyilatkozik a bővítés fontosságáról és az idő sürgetéséről. Ekkor, 2010-ben, még 10-12 év múlva szeretett volna működő blokkokat, ráadásul a Világbank-hitelből, sokkal szarabb konstrukcióban képzelte el a beruházást. Gyakorlatilag PPP-ben, de hát ez náluk a szakértő mellett a másik durva fétis. Persze ő nem is szakember, ami abban is megnyilvánul, hogy szerinte a gátak ekvivalensek a hűtőgépekkel, tehát bármikor revideálhatja az álláspontját. Holnap lehet megint akarja majd a bővítést. De ez a buta arcú és fejű hülyegyerek tényleg képes volt arról beszélni, hogy ha nem építenek Paks mellé még egy gátat is, akkor 30 fokos lesz a Duna vize. Mi? Hogyan? Konkrétan nem létezik olyan technológia, amivel ilyen vízhozamot rendesen fel lehetne melegíteni, a gát meg nem hűtőgép. Stirlitz csak bunkernek nézte a hűtőgépet és belőtt egy sorozatot, mikor felkapcsolt a villany, de ő nem akart soha miniszterelnök lenni. Bajnai már volt, meg akart most is, és félő nem tett le végleg erről a szerencsétlen ötletről.

Viszont megszólalt a szakértő is! Az ellenzéki kampányt egy kicsit értelmesebben vivő (néhol értelmes, egész mondatok) 444!!!! büszkén mutatta be a nagyközönségnek a nagybetűs szakértő urat (nem írom ki nagybetűvel, hülyén néz ki), Ősz Jánost a Budapesti Műszaki Egyetem Energetikai Tanszékéről, aki roppant tudományosan leplezi le, miért őrültség a paksi beruházás. Nálam a beharangozónál beindult a vészcsengő, habár a BME kinyomta, mint átlagos dúvad a reggeli ébresztőt. Kár volt. A szakértő úr – a saját szintjén – még a Bajnainál is hülyébbnek bizonyult. Az első bekezdése rögtön a haladó retorika csúcsa. „Paks II irracionális közbeszédéhez azért kívánok hozzászólni, hogy az elmúlt 30 év energetikai tévedéseit (Bős-Nagymaros, a földgáz-felhasználás jelentős növelése) ne ismételjük meg. Illúzióm nincs, a magyar társadalmat (politikát, médiát, humán értelmiséget, közvéleményt) a szakmai szempontok nem érdeklik, csak az, hogy a hozzászólás a jobb- vagy baloldal érveit igazolja részben vagy egészben.” Igen, Ősz János képes volt azzal kezdeni egy tanulmányt, hogy ő mennyivel különb mindenki másnál, meg aztán itt a függetlenértelmisi fog megszólalni, nem a politikus. Ha mást nem is, azt megtanulhattuk az SZDSZ 20 évnyi közéleti garázdálkodásából, hogy aki függetlenként pofázik bele a közéletbe az csak szocliberális visszhang lehet.

Pillantsunk bele a szakértő úr szakértésébe: Ősz János két fő tételt fogalmazott meg a paksi beruházás kritikájaként. Az első szerint azért ostobaság, mert nem modern európai technológia (PWR), hanem szar orosz (AES) épülne. Ez a mondat kb. akkora hülyeség, hogy Szalacsi a fasorban sincs a vízbűl veszik i a zokszigén-nel. A PWR az nem fejlett és európai (kicsit hiányzott a független, de annak atomreaktor esetében nincs értelme), hanem nyomottvizes. Ennyit jelent. Az AES márka, amit a Roszatom épít, az is PWR, azaz nyomottvizes. És ez a barom nem csak tanít az Energetikai Tanszéken (állítólag), hanem elmegy turnézni a számlatömbjével a médiában, mint szakértő úr.

A másik csodálatos megállapítása, hogy a Paksra tervezett blokktípusok alkalmatlanok menetrendtartásra. A hozzám hasonló fogalmatlanok kedvéért egy kis magyarázat: Két típusba soroljuk az erőműveket. Van alaperőmű és van menetrendtartó. Az alaperőmű folyamatosan tolja ki a zsinórt, a menetrendtartókat meg a csúcsfogyasztások idején kapcsoljuk be. Haverom kisfia, aki most lett kiselsős, ő megértette. Azt is átlátta, hogy egy kibaszott drága, de folyamatos és olcsó működésre képes erőművet nem akarunk kapcsolgatni, mert egyrészt nem lehet, másrészt nem éri meg. Azt mondta, hogy ez olyan, mint a kerti lámpa és budilámpa. Az kertben megy folyamatosan egy gyenge, energiatakarékos izzó, amit ha kapcsolgatnánk, többe lenne. A budiban meg egy éles fényű és nem tartós. Szóval menetrendtartó atomerőművet nem építünk, amiért repülni sem metróval akarunk.

Minden összefügg mindennel – szokta mondani Józsi bácsi, mikor a szomszéd asztalnál túl hangosan beszélgetnek politikáról, mert hát neki is van véleménye, és hát demokráciában élünk. Sőt, egy demokráciában nem csak elmondhatod a véleményedet, hanem kötelezően el is kell. Ha nincs, akkor különösen! A 21. század az értelmetlen pofázás százada.

Az ilyen minden összefügg mindennel legcsodálatosabb megjelenésre a Véleményvezér névre hallgató, didaktikusan bajnaista szabadnépfélórában blogban található. Ők, versenytársaikkal ellentétben a paksi bővítést már összehozták a szovjet expanzióval. Szerintük Putyin vissza akarja szerezni a közép-európai gyarmatokat és ezért épít blokkokat. Sőt, tulajdonképpen a paksi bővítésnek köszönhető az, hogy a Berkut szarházijai belelőttek a Kijevben tüntető tömegbe. Paks 2 egyenlő világháború, ahol mi szokás szerint rossz oldalra álltunk.

Az írás kiváló példa arra, hogy kell téves helyzetértékelésből hibás következtetéseket levonni. Ukrajnával foglalkoztunk, illetve kollégáim foglalkoztak eleget, nem ismételném meg az állításaikat. De az, hogy Ukrajna most került bele a szovjet expanzióba, egy akkora ROFLMAO, hogy Bajnai hűtőgépét és Ősz János katedráját is zárójelbe teszi. Ukrajnában, némi széljobb színezéssel, ugyanaz a két oligarchikus csoport vívja a háborúját, mint az önállóságuk óta bármikor, és mind a két csoport egyetlen tevékenysége, hogy a nyugatra folydogáló orosz szénhidrogén megvámolja/részét ellopja. Azaz, mióta Ukrajna létezik, az orosz érdekszféra része. Nem bonyolult ez, legalábbis a körúton kívül 100 emberből 100 felfogja.

Arról, hogy a Kaiju most Putyin markába vezette az országot, még beszélni is felesleges. Üzlet az üzlet, a prostitúció meg prostitúció. Most üzleteltünk az oroszokkal, nem pedig jutalmat várunk, mert udvariasak és aranyosak vagyunk és merünk kicsik lenni. A baloldal teljes külpolitikája a konfliktusok kerüléséről és az idegen érdekek kiszolgálásáról szólt bármikor a hatalmon eltöltött perceikben. Mert ha cukik vagyunk és nem akarunk semmit, akkor jutalmat kapunk majd. Fene egy logika, de lehet csak én nem érzem a reakciós homályzóna miatt, ami körülvesz. Most viszont üzletelünk. Ez kicsit más, de lesz áramunk 2050-ben is, ráadásul a seggünk se fáj. A mimózalelkű elempések meg megszokják, mint a lausannei részecskegyorsítót is sikerült. Az se hozott létre akkora fekete lyukat, amibe belezuhan a Naprendszer, Paks 2 sem fog felrobbanni.

Tovább..

Taszos noobok és a demokrácia övezet

Hetek óta másról sem szól a történet, mint az ukrán szabadságharcról. Történt, ami ilyenkor mindig szokott: a Facebook lelkes biedermeier-demokratái a belvárosból, meg nyugati egyetemi campusokról kitették a szelfik helyett az ukrán zászlót, meg az ukrán nemzeti színekben pompázó forradalmi öklöt. Ez minden olyan rendezvény esetében így van, ami az OSI támogatásával kerül megrendezésre, meglepetés sehol.

Az persze nem merült fel bennük, hogy Ukrajnáról van szó, nem az Occupy Wall Street-ről, meg a HaHa rendes havi menstruációjáról. Arrafelé kicsit másképp mennek a dolgok. A modern orosz cáratyuska azért tudta elhappolni a bizniszt az Európai Unió intenzíven tweetelő bürokratái elől, mert errefelé az országokkal úgy bánnak, mint a használt autókkal. Ha Janukovicsnak ettől több aranyberakás lesz a budiján, akkor az ilyen ajánlatot tevő fél nyert.

De a lelkes liberálisok másként nem tudnak működni, nekik minden tüntetésről, felkelésről azonnal a Delacroix-festmény ugrik be, amire az utóbbi hetekben a kelleténél többször onanizáltak. Számukra a Majdanra kivonult tüntetők épp ugyanolyanok voltak, mint az itthoni „alkotmányt, demokráciát, jogállamot” követelő hippik. Erre nyilván ráerősített a kicsit sem átlátszó videó, amelyben egy, a háborús övezet kellős közepén álló leányka csillogó kék szemekkel, friss sminkkel és kivasalt hajjal hívta fel a világ közvéleményét a támogatásukra. A National Endowment for Democracy és a Soros-network PR-munkásai egy kicsit jobban is dolgozhattak volna ezen. Legalább valami koromfolt lehetett volna a lány arcán. A videó megfutott, mindenki bátran szolidarizált két latte macchiato között.

A valóságban sem a Majdanon, sem a kevesebb reflektorfényt kapó nyugati részeken harcoló felkelők nem hasonlítanak apuci kicsi fiaihoz-lányaihoz: sokan Afganisztánt is megjárt veteránok, akik tudják, hogyan nyúljanak az AK-hoz. Ahol tudták, megszállták a közintézményeket, kikergették a hivatalnokokat, katonákat, rendőröket, a fegyvereket pedig bespájzolták; az ukrán-lengyel határt egy időre lezárták, az átutazókat szórakozásból egy rövid heilhitlerezésre kényszerítették. Ukrajnában ugyanis kevés köze van a történéseknek valamilyen világmegváltó ideológiához, és ha mégis, akkor az maximum a nyugat-ukránok nacionalizmusát jelenti. Ez nem az a nacionalizmus, amitől a hazai ballib amúgy nullhuszonnégyben retteg (Nagy-Magyarország pulcsis középiskolások). Ezek jobbára a Sztyepan Bandera eszméin és tevékenységén felnőtt ultranacionalisták, Hitlertől kicsit jobbra. Aki minderre fölhívta a figyelmet, az nyilvánvalóan Putyin-bérenc antidemokrata volt, aki nem veszi figyelembe a nyugati demokrácia iránt elkötelezett tüntetők céljait.

Az események farvizén az ukrán Szvoboda nevezetű párt evickélt egy ideig ügyesen. Jellemző módon az Ukrajnába látogató amerikai szenátor elolvadt attól, hogy ez „szabadságot” jelent, meg is simogatta a pártvezető fejét. A Szvoboda Ukrajna hivatalos szélsőjobboldali pártja, viszonylag komoly bázisokkal Nyugat-Ukrajnában. A Jobbik hozzájuk képest emberi jogi mozgalom. Elsősorban az oroszokat utálják, de ha már van ott némi magyar, ruszin, és zsidó is, hát annyi baj legyen. Nem is késlekedett a Janukovicstalanított új törvényhozás, azonnal eltörölte azt a nyelvtörvényt, amely a kisebbségeknek garantálta a nyelvhasználatot. Ez volt a legfontosabb lépés, bár kíváncsi volnék, hogyan magyarázzák ezt a lelkes liberálisok: nyilván a kisebbségi nyelvhasználat volt az alfája és omegája a Janukovics-diktatúrának. Most aztán lesz majd demokrácia!

A hazai mezőnyben csúnyán leszerepeltek az ellenzéki pártok és a TASZ is. Mesterházytól Bajnaiig mindenki azzal próbálta zrikálni Orbánt, hogy azonnal szálljon szembe (természetesen szavakkal) az erőszakos Janukovics-rezsimmel, a TASZ a miniszterelnök hallgatását kifogásolta erőteljesen. (Próbálták, csak Orbán leszarta.) És persze, Palpatine császár csak arra volt képes, hogy NCIS-t játsszon, és elhelikopterezzen a határra. Csak azt felejtették el, hogy a határ túloldalán él másfél-százezer magyar. Őket nem kérdezték meg, milyen ott a dicsőséges forradalom közelében lenni. Milyen azt látni, hogy fegyvereket szereztek tőlük nem messze (talán a közvetlen közelükben is) azok, akiknek a hétvégi szórakozása a magyar emlékművek és szobrok meggyalázása. Mesterházy, Bajnai és a TASZ persze könnyedén játszadoznának a maroknyi magyarral, ha egyáltalán ez a szempont felmerül bennük. Ha nem lenne annyira veszélyes a szitu, akár még visítva röhöghetnénk is azon, hogy a nagy demokrácia/szabadságharc-lázban a liberálisok egy szteroidozott Jobbikot, meg banderista újnácikat (Jobb Szektor) éltetnek.

Ukrajnában ugyanis más csapat nincs. Hacsak nem fogja mostantól az EU és az USA külügyminisztériuma tandemben protektorátusként kormányozni Ukrajnát, a választék ott csak korrupt oligarchákból áll (a börtönből most kiengedett Timosenko is az). Az oroszbarát oligarchia helyett most visszajöhet egy régi-új oligarchia (a rossz nyelvek szerint azóta ők is a moszkvai köldökzsinóron lógnak), kiegészülve az ultranacionalistákkal, meg az ukrán Betyársereggel kívülről, már ha utóbbiak elfogadnak egyáltalán bármiféle rendezést is. Ha a jogvédők és macchiato-demokraták azt hitték, Janukovics bukása után majd nemzetközi gender-konferenciákat rendeznek Kijevben, kurvára tévedtek.

A történetnek persze még koránt sincs vége. Moszkva sem fogja hagyni, hogy az Ukrajnában élő oroszokat basztassa a megújult, demokratikus Ukrajna, csak legyen vége a műsornak Szocsiban. Az ország helyzete sem fog ettől megjavulni, Timosenko, a Szvoboda, az UDAR ugyanúgy egy gőzölgő szarkupaccal fog farkasszemet nézni, ahogy Janukovics is tette. Azzal a különbséggel, hogy valahogy majd le kell fegyverezni a nyugati országrészen grasszáló, éppen csak nukleáris fegyverrel nem rendelkező nacionalista, sokszor újnáci szabadcsapatokat is. Utóbbiak nem a diszkurzív demokrácia elvei iránti elköteleződésükről ismertek, csak hogy a macchiato-demokraták újra meglepődjenek.

Mi pedig aggódhatunk intenzíven a kárpátaljai magyarokért, akik valószínűleg a hátuk közepére nem kívánták ezt az egész balhét; viszont elhűlve nézhették, ahogy az anyaország vérbő demokratái úgy ünnepelték az eseményeket, mint az elkényeztetett újgazdag liba az ajándéka kapott áhított pónilovat. Záhonyon túl a rendes viták nem arról szólnak, hogy mely alapjogokat sérti az ötödik módosítás, és a demokrácia sem úgy néz ki, ahogy a nyugat-európai jóléti államokban. Mielőtt a nagy lelkesedés akcióba lépett volna, érdemes lett volna erre is gondolni.

A legnagyobb szégyent viszont mégis a honi ellenzék és a jogvédők testesítik meg, akik sokadszorra is a villanypózna tetejéről szarják le a bajba került határon túli magyarokat. Pusztán ezért megérdemelnék, hogy őket rugdossák végig a Majdanon.

Tovább..

Ukránia és Ukrániák

Kelet versus Nyugat, Demokrácia versus Diktatúra, Fekete versus Fehér + Delacroix. A tegnap esti események fényében mindenki Ukrajnáról beszél, ír, értekezik. Mi itt a Toronyházban szintén nem maradhatunk szótlanok, bár szokásunk szerint igyekszünk azért a most dúló forradalmi hevület helyett higgadtabb elemzést nyújtani.

Magyar nackó körökben elterjedt szokás olyan pólókban járni, amin az virít, hogy „Öregebb vagyok, mint Szlovákia.” Van ebben némi élc is, hisz ugye „egykor hozzánk tartoztak” és most mennyire jár a szájuk, aminek a sarkából csak úgy fröcsög a sztrapacska, amikor jönnek Szvatoplukkal, meg a nagymorvákkal, és utálnak minket. Nos, lengyel legjobb barijaink, ha olyan kis vérmesek lennének, mint mi, simán hordhatnának „Öregebb vagyok, mint Ukrajna” pólókat.

Ukrajna ugyanis a szétbomló Szovjet birodalom romjai alól kecmergett ki 1991-ben és vált történetében először „független” állammá, jelent meg a térképen. Persze ez a függetlenség amolyan illuzórikus volt, hisz a Szovjetuniót is „Független Államok Közösségének” hívták jó ideig, mely egyben tartotta az orosz érdekszférát. Mert persze ja! Azt elfelejtettük, hogy Ukrajna fele oroszul beszél napi szinten még otthon is, ezt csak a miheztartás végett.

Ukrajna egy olyan ország, amit tulajdonképpen a jó öreg Sztálin elvtárs tákolt össze, és jelen formájában soha sem létezett. Délen az egykori Krími Kánság egy alapvetően közép-ázsiai jellegű, oszmán befolyás alatt lévő terület volt egészen a XIX. századig, amikor is az oroszok kiebrudalták onnan az ottománokat. A keleti részen különböző, a Cár elit alakulatának számító kozákok szervezte katonaállamok sorakoztak, sőt, a Nagyorosz gondolat is ott, a Kijevi Ruszban született meg, míg az északi és nyugati rész tartozott a Lengyel- Litván Államközösség felosztásáig lengyel-litván fennhatósága alá. Aztán ezen területek szép lassan, némi osztrák fennhatóság közbeiktatásával, átvándoroltak az orosz maci kezébe.

A történet azonban igazából 1945-ben zárult le végleg, és a mai ország nyugati része valójában csak ekkor lett az oroszok által évszázadok alatt összeragasztgatott mesterséges közigazgatási államalakulat része. Ez volt az az időszak, amikor a Holokauszt után pár hónappal Lwow városát konkrétan átpakolták Breslau városába. Ez utóbbiból a németeket bevagonírozták, vagy simán gyalog eresztették útnak, míg a lengyeleket meg Lwowban zavarták addig, míg laza majd’ 1000 kilométerrel arrébb el nem foglalták új házaikat hazájukat. Jelezném azt is, hogy Trianon is ekkor teljesedett be azáltal, hogy Sztálin szerette volna, ha ezekkel az izgága magyarokkal van közös határa a Szovjetuniónak, ezért egy huszáros mozdulattal lenyúlta  a lenyúlt Kárpátalját a Csehszlovákoktól mondván, hogy az ottani ruszin, lemkó népesség alapvetően ukrán.

Ez is mutatja, hogy igazából olyan, hogy „ukrán” nem nagyon létezik, mint nép sem igen, mivel az egészet egy Tarasz Hrihorovics Sevcsenko (költő, nem a focista) névre hallgató ürge találta ki a 19. század közepén. Persze „nyugaton” az itteni szláv törzsek, népek sorsa sokkal szerencsésebb volt, a csehek, a szlovákok, a horvátok, a lengyelek mind megalkothatták saját államaikat, míg az Ukrajna területén élő számos különböző népcsoport, vallás, etnikum kényszerű, hamis identitást volt kénytelen magáévá tenni, és az oroszok szabta határok közt élni iszonyat nyomorban.

Jól mutatja ezt, hogy bár most a képeken „ortodox és görög katolikus papok együtt imádkoznak”, ortodox egyházból szám szerint 3 nagyobb, és tucatnyi kisebb működik Ukrajnában. Kétségtelenül a görög katolikus egyház fedi le a nyugati részt, de a moszkvai pátriárka, és ezzel együtt az ortodox egyházak közössége csak az úgynevezett Ukrán Ortodox Egyház – Moszkvai Patriarchátus fennhatóságát ismeri el, amelynek a népessége azonban a keleti és déli területeken meghatározó. Az Ukrán Ortodox Egyház – Kijevi Patriarchátus vezetőjét, a ma nyilatkozó Filaret Pathrarchát 1995-ben átkozta ki a moszkvai patriarcha az ortodox egyházból. Ennél is durvább az 1921 óta illegális Ukrán Autokefál Ortodox Egyház, mely illegalitása ellenére 10%-nyit fed le az ukrán lakosságból. Ez a sokszínűség egyrészt érthetetlen nyugatnak, másrészt az oroszok szemét is csípi, ezért is történt több „testvérgyilkosság”. 1933-ban Sztálin majdnem meg is felezte Ukrajna lakosságát a mesterséges éhínséggel, ahol sokan a kannibalizmustól sem riadtak vissza, ez volt az „ukrán holokauszt” a Holodomor. De a „ruszinok” a mai napig tiltakoznak az ellen, hogy őket „ukránnak” nevezzék. Szóval bonyi a helyzet nagyon, nem is várhatjuk egy nyugatitól, hogy tovább jusson agyilag, mint Delacroix festménye, meg a „szabadság versus rabság” leegyszerűsítése.

1991-ben az "ukránok" egy pici időre újra ki tudtak mászni a ruszki mackó mancsaiból, amire korábban csak az orosz polgárháború idején volt lehetősége, akkor is nyugat és közép Ukrajnának, azaz az egykori lengyel területeknek. Ez volt az úgynevezett Ukrán Népköztársaság kora, melyet Mihailo Hrusevszki vezetésével kiáltottak ki, és valójában 4 évig volt csupán független, míg Leninék 1922-ben vissza nem nyúlták, és csatolták az akkor már kelet és dél-Ukrajnából összetákolt „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz” mely természetesen instant az oroszokhoz csatlakozva voltaképp a Szovjetunió nevének az értelmét is adta elsőként. Hasonló sorsot amúgy Belorusszia is bejárt, ők a lengyel-litván buli litván része, hasonlóan 1945-ben végleg lenyúlt „Khiméra.”

Ezért is aggasztó az ukrán helyzet, hisz simán átterjedhet a szomszédba, ahol „Európa utolsó kommunista diktátora” Lukasenkó tervezgeti azt, hogyan is tudná az Oroszországi Föderációhoz csatolni a kis diktatúráját, miközben nyugaton a majd 1 milliós lengyel kisebbséggel is rendelkező területek pedig szeretnék azt az országot is nyugat felé vinni, még az ukránnál is kevesebb sikerrel, és hosszabb ideje tartó, brutálisabb elnyomással harcolva.

Most persze megy a hatalmas kelet-nyugat, haladás-reakció és ehhez hasonló értelmetlen szövegelés, itt, nálunk is, ami Ukrajnához képest már nyugat, szóval Fletó is lecsillapodhat, mert azért azt kétlem, hogy egy atomerőmű-építés rögvest Putyin csicskájává tenne, vagy úgy fenyítene be orosz gyarmattá, mint Belorussziát. A költészet szép dolog, a stand up meg vicces, Fletó meg pszichopata. Ennyi, ezzel azokat az aggodalmakat, hogy „nade akkor most mi?” le is lehet zárni, és a hisztiliberálisok aktuális rettegésének betudni. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a mostani konfliktusban az oroszok, az ukránok és mi is elég hasonló cipőben járunk, csak épp ott vér is folyik, itt meg még nem. Ugyanis amerikai netes lapokban már jelennek meg a cikkek arról, hogy a Soros Alapítvány hirtelenjében mennyi pénzt is utalt át Kelet-Európába, meglehetősen titokzatos körülmények között. Mindeközben az „urkán forradalom vezére” tulajdonképp egy sehonnan nem jött, semmiféle támogatással nem rendelkező, 1%os poénpártot vezető ex-bokszoló, ilyen formán a balhé erősen hajaz a HaHa féle önjelölt demokratákra, amelyekből a csöcslóbáló feministáktól a katasztrófa-turista Occupy-os ürgékig most egymillió hemzseg Kijevben, és hát nem a Sándor palotára meg a Lánchídra mászkálnak, hanem így megmolotovozzák a rendőröket, elfoglalnak ilyen kormány épületeket, meg barikádot emelnek.

A nyugati sajtó egyértelműen a „lázadók” mellett áll, és Janukovicsot és Putyint alázza, aki utóbbi állítólag megvásárolja kilóra az ukránokat, egy „hopp egy Kárpátaljával több lett… Maradhat?” - alapon nyúlná le Nyugat-Ukrajnát. A helyzet ennél árnyaltabb, hisz Bölcs Vezérünknek is volt oka bőven arra, hogy a mosolygós cuki Christine Lagarde nénit a pitlibe elküldje a megszorítás-fétisével együtt, és inkább orosz-kínai hitelek-kötvények mellett döntsön, mert ezek a rohadt oroszok manapság képesek arra, hogy olcsóbban adnak pénzt, és nem kérnek érte olyant, hogy akkor önkezünkkel legyünk kedvesek egy kis húst kivágni magunkból, mint tette azt a pszicho csóka áldozatával a Hetedik című filmben. Janukovics valóban „testvérként” viszonyult keletiként Putyin papához, akinek az ajánlata is testvéribb volt a paksi szerződésnél is, és erre szívta fel magát az IMF-EU tandem olyannyira, hogy egyes elképzelések szerint jól fel is használta a régóta feszülő belső etnikai és vallási ellentéteket, és most egymásnak ugrasztja ezeket a békés, kedves, úgynevezett ukránokat, hadd öljék halomra akkor a kisoroszok a ruszinokat és fordítva.

Az amcsi nagykövet dörög Janukovicsra, az EU is játssza az eszét, a „24 órás mediastream”-et meg nem kell félteni, hogy öt percenként toljon valami bombasztikus cikket Kijevből. És mit gondolunk végül mi? Mi, itt a toronyházban, minden ellentétes híreszteléssel szemben demokraták vagyunk. Nem a gyurcsányösszefogásferenci, hanem a szó klasszikus értelmében. Épp ezért azt gondoljuk, nekünk egy „Ruszin Demokratikus Köztársaság” szomszédjaként sokkal jobb lenne. Jobb lenne ez a kárpátaljai magyaroknak mindenképp, akik évszázadok óta éltek békében a Magyar Királyság legjámborabb kisebbségével, a ruszinokkal, akik soha nem hányták kardélre őket, és akikkel együtt szenvedték végig Sztálin és az oroszok szörnyűségeit, és akikkel viszont most már nem olyan jó együtt élni, amióta felgerjesztették bennük a nacionalizmus tüzét, és amit nem tudnak leverni az oroszokon, azt kiélik a vereckei turulon. Egy lvovi nacionalistának egyszerűbb lezúzni Munkácsra magyarokat verni, mint átvágni az országon Donyeckbe, hogy aztán ott meg őt verjék pufira, hisz kb. az egész város full orosz. 

Olyan, hogy „orosz kisebbség” nincs is, hisz tömborosz területek képeznek országrészeket. Így marad a szimbolikus harc, vagy az ország-szakadás. Ami közül egy utóbbi az egész kelet-európai önrendelkezéses játékot újra indítaná, és lehet több évre csatatérré tenné megint a térséget a térképen tőlünk jobbra. Szóval, nem lehet tudni, mit hoz a jövő, az viszont biztos, hogy a vérontás befejezése mindenkinek elemi érdeke. Nekünk is.

Tovább..

Európai Ukrajnia

Nem lehet nem szimpatizálni az ukránokkal. Ha készítenénk egy képzeletbeli rangsort, ahol Európa a történelem során legtöbbet szopó népeit állítanánk rajtvonalhoz, ott az ukránok biztos dobogósok lennének. Az utolsó kanyarban kicsit lemaradva az önálló államiságukat örökké keresgélő baszkoktól és a progresszió jegyében mind egy szálig kiirtott bretonoktól. És akkor még szóba sem hoztam a két Klicskót…

Kiev utcáin hetek óta elkeseredetten tüntetők nem másért, mint az önálló ukrán államiságért tüntetnek. Az orosz anyácska ölelő karjaiból szeretnének a gazdagabb európai unió felé nyújtózkodni, oda, ahol nem keleti szlávként, hanem ukránként, önálló nemzetként tekintenek rájuk. Ahol nem a szovjet birodalom nyugati, iparosodottabb, a Fekete-tengerhez kijáratot biztosító kereskedelmi útvonalnak nézik azt a cirka 600 négyzetkilométeres valamit a térképen, hanem független országnak.

Ez szépen is hangzik. George Clooney rögtön támogató videóüzenetet küldött a tüntetőknek, a következő La Liga fordulóban kék-sárga színekre mázolt cicivel fog berohanni néhány teljesen hülye spanyol lányka, az Európai Unió megfelelő bizottságaiban pedig végeláthatatlan tanácskozásokba kezdenek a soha még semmit meg nem oldó európai bürokraták. Mindenki csinálja, amihez ért.

Én meg azt mondom: ha EU, akkor első lépésben próbáljanak európaiak lenni. Lélekben legalább. Vagy európaiként viselkedni, aztán majd sajnálom őket, együtt érzek velük és a következő fordulóban festett brével beszaladok a Bozsik gyepére. De eddig annyira ukránok akartak lenni, a pár milliós orosz és krimi tatár kisebbségeikkel, hogy a másfél százezres kárpátaljai magyarságot kezdték el basztatni, hátha eltűnnek alapon. Mert ők kevesen vannak és nem ukránok. De azért az uniót is akarják, legalábbis azt, ami a tévéből látszik az belőle. A Cobra11 menő rendőrautóit és a bécsi kávézót.

Mert azért a jó dolgokat megtartanák. Például megtartanák a Sahtar Donyecket, ami egy rendezett uniós gazdaságban középcsapat sem lenne, de legfőképpen a kötelező ukrán nyelvű oktatást. És megtartanák azt a gondolatot, amelyik „Kárpátalja ukrán föld”, „egy nemzet egy nyelv” skandálásokban ölt testet, miközben lebontják a magyar honfoglalás vereckei millecentenáriumi emlékművét, szétbarmolják az ungvári Petőfi-szobrot és meggyalázzák a tiszaújlaki Turul-emlékművet.

Viszont a Klicskó tesókat szeretjük. És ha a Majdan narancsos tüntetői két rendőrattack között ráébrednek arra, hogy úgy lesznek Európa részei, ha nem pont úgy bánnak a saját kisebbségeikkel, ahogy az oroszok velük, akkor őket is. Mert ezzel teszik meg az első lépést az uniós tagság felé, nem egy teljesen lényegtelen előszerződés ratifikálásával. 

Tovább..