Infantile pride avagy menjetek a picsába, a tüntetésnek vége!

Láthatóan nem csak az első sorban tülekedő, lökdösődő nyílt tekintetű fiataloknál a munkaidőt munkában töltőket beelőzendő, időben megfelelő pozíciót foglaló dékás nyugdíjasoknál volt kissé több a kelleténél a galaktikus gégepusztítóból, hanem a HaHás felszólalók is rendesen betermelhettek a lámpalázra. Érthető, hisz az eddig kisebb termeket elfoglaló és a Lánchídon negyed órácskányit seggretottyanva ellenálló kis szociológuspalántáknak ez volt az első olyan fellépésük, amit nem kizárólag a saját szórakoztatásukra csináltak. A netadó miatti megnövekedett tömegdemostrációs hajlamra építve végre összejött nekik egy olyan rendezvény, ami nem kizárólag a pesthidegkúti villatulajdonosok teljesen hülye, marxista gyerekeit érdekelte (akiket a kedves beküldőnek köszönhetően a fenti képen is láthatunk - Marx kicenzúrázott Tőkéjével.)

Nem éltek a lehetőséggel, a kreténség és a legsúlyosabb inkompetencia megnyilvánulásaként sikerült egy „Menjetek a picsába, a tüntetés véget ért!” zárással feltenni a produkcióra a koronát micisapkát.

Meleg szívvel gratulálunk!

Pedig cukorédes volt, ahogy megküzdöttek és alulmaradtak saját korlátaikkal vívott küzdelemben kedvenc zöldövezeti marxistáink. Úgy látszik a pesthidekkúti élet, és a villa kertjében rendszeresített, Nuriel Roubini Marx-kritikájának a kritikája szakesteken nem készítették fel magukat megfelelően a nyilvánosság előtti értelmesen beszélés kihívására.

Hiába, no, akik Marxot is csak a kommunisták által megfelelően cenzúrázott változatában képesek olvasni, azoktól túl sokat nem érdemes elvárni.

Tegnap toltam egy előzetest, hogy mit várok a fellépőktől, korrekt módon megfeleltek a nem kifejezetten magasra helyezett mércének. Egyedül a CéCéCéPés pulóveres kommunista ceremóniamester okozott meglepetést, akinek sikerült a tüntetés záró szakaszára az önkívületig forradalmi állapotba hergelnie magát, és útszéli fenyegetőzések társaságában küldte el a picsába az Orbánt és a kormányát. Nyilván mi nem akadunk fenn ezen a kocsmai stíluson, és valószínűleg a Fidesz részéről sem Deutsch Tomi fog bíráló hangnemben véleménycikket írni a Népszavában erről.

Viszont (tudom viszonttal nem kezdünk mondatot) meglehetősen érdekesen vette ki magát ez a hörgés Nemes Balázska beszéde után, aki félelemről, diktatúráról, a jól megszokott toposzokat hibátlanul elővezetve tartott kiselőadást. Nála ott akadt ki a kultúra-meter, amikor kijelentette: mi, akik itt összegyűltek a téren, azok nem félünk kimondani, hogy igazuk van.

Miben, kisfiam? Ahhoz mondani is kell valamit.

Jegyezzük fel, Leninnek nagy szerencséje volt a matrózokkal! Ha neki Nemes Balázsék jutnak, most a cár atyuska kezelné a Barátság kőolajvezetéken a kombinált fogót, miután francia vörösbort kortyolgatva meghallgatta az amerikai nagykövet önfeledt dalolászását Ladiszlav Bitovics nappalijában.

Hát, kb. ennyi maradt meg a tüntetésből, mert mielőtt sikerült volna az elhangzottakat feljegyeznem, beindult a roham a parlament irányába, és mindenképpen látnom kellett, ahogy a kötöttsapkás mámikák csatárláncot alkotnak a HaHásokkal, Mécs Imrével, KoppányGézaBendegúzBélával a DéKá részéről és próbálják felöklelni azt a 10 darab rendőrt, akiknél sokszor egy 12. kerületi óvodai farsangot jobban és többen biztosítanak.

Tovább..

Miért téved a baloldal?

Olvasgatva egy a Népszabadságban megjelent cikket – amit az E14 honlapja is közölt – az ember sokadjára is elgondolkozik azon, hogy mi is jár egyes baloldali "értelmiségiek" fejében. A korábban még bicskanyitogató feltételezések mára inkább gyengécske próbálkozásokká silányodtak, de megmutatják, hogy a magyar baloldal képtelen a XXI. század kihívásainak megfelelően gondolkodni.

Mint az említett cikk is mutatja, képtelenek elszakadni egy negyedszázados sémától, s így természetesen nem is érthetik az Orbán-kormány működése mögött húzódó logikát. Próbálják a már meghaladott keretekbe beleerőltetni a belpolitikai események értelmezését, s ez szükségszerűen vezet ahhoz, hogy teljesen elszakadnak a valóságtól. A sajtószabadság és a jogállamiság megszüntetéséről beszélnek – szabadon a közmédiában. Eközben nem tudnak egyetlen érdemi választ sem adni a hétköznapi polgárok problémáira, így egyfelől marad szokásos rettegő szólam, másfelől pedig az ígérgetés.

Ha összehasonlítjuk az elmúlt évtized szocialista kormányait és az Orbán-kormány munkáját látványos a különbség. 2006 után a pillanatnyi túlélés logikája dominált. Előbb a Gyurcsány-kormány ámokfutásában az őszödi  beszéd után: állandó kapkodás, újabb és újabb ötletek, amiknek a végrehajtása rendre kudarcba fulladt. A 2009-ben a hatalomra került Bajnai-kormánynak pedig már a puszta léte is csak a szocialista klientúra egy évvel hosszabb élősködését segítette.

Velük szemben a jobboldali kormánynak a történelem legnagyobb világválságait megidéző helyzetben kellett helytállnia, és így is képes volt egy víziót felfesteni, s annak megvalósításához fogni. A kormányzás vezérvonala a munka becsületének helyreállítása, s az erkölcsében megrontott ország talpra állítása. A munkára és az erkölcsre épülő társadalom a jövő sikerének a kulcsa. A Nyugat, és különösen Európa nem azért torpant meg, mert eljárt fölötte az idő. Csupán azért, mert az elmúlt évtizedekben elkényelmesedett, s megfeledkezett azokról az erényekről, amik sikeressé tehetik.

A munka értéke, becsülete és az innováció az, ami sikeressé teszi a társadalmakat. Európa ennek köszönhette az újkori sikereit, s ez az, amit ma a Kelet kezd felfedezni. S miközben a magyar baloldal a múltban rekedt, a mai magyar kormány képes jövőképet is festeni.

Tovább..

Coolcat Károlyi és Badass Horthy

Kicsit unjuk magunkat ezen a héten. Pangás van. Persze igazából csak várjuk, hogy Bajnaihoz megérkezzenek az Obama-stáb nagyszerű tudósai, akik majd aktivizálják az egész 37 százaléknyi pártot nem választott, passzív szavazópolgárt Orbán ellen, és győzelemre viszik a nemzetközi demokrata liberálisok legkedvesebb magyarországi helytartóját barátját. Addig is, amíg ez megtörténik, és lesz megint min kiakadni, elmerenghetnénk azon, hogy valójában azok között a „csendes tömegek között” mi lehet az a mozzanat, az az indok, vagy az a kis érzés, amit aktivizálva majd jól elmennek szavazni Bajnaira.

Okos bácsik okos könyvekben már lassan egy évtizede megírták, hogy igazából egy választás nem konkrét döntéshozatalról szól, hanem látens, már meglévő prekoncepciókon alapuló érzések aktivizálásáról. A modern demokráciákban a pártok „háborúja” a mozgosításon dől el. Azon hogy kinek van erősebb hátországa, kinek áll rendelkezésre több emberanyag, és ki lesz az, aki a rá potenciálisan szavazó, és jellemzően (és ideáltipikusan) fele-fele arányban megoszló polgárokat maga mellett mozgósítani tudja, és ráveszi arra, hogy a mexikói sorozatok helyett egy órácskát arra szánjon, hogy elmegy szavazni. 
 
A magyar demokrácia története általában arról szól, hogy otthon maradni a baloldaliak szeretnek, ám – általában jobboldali kormányok uralkodását követően – ezek azok a polgárok, akiket a legjobban lehet mindenféle populista szólamokkal (több pénzt az embereknek, kevesebbet a románoknak) rávenni arra, hogy végül mégis elbaktassanak ama bizonyos vasárnap reggel a helyi suliba vagy sztk-ba, és bedobjanak egy baloldali voksot.

Ez az elmélet* azonban azt is mondja, hogy igazából amerikai értelemben vett „swing voter” nagyon kevés van, sokkal fontosabb, hogy hány „bizonytalan szavazó” passzivizálódik, az egyéb iránt stabil preferenciával rendelkező szavazók közül. Ennél is ritkább az, hogy egy szavazó stabilan átállna egyik oldalról a másikra, lévén általában valakinek a politikai nézetei hosszú szocializációs folyamat részeként alakulnak ki. Ha úgymond „rajtakapja” saját politikai oldalát azon,hogy rosszul csinál valamit, a legkevésbé keresgél a másik háza táján megoldást, inkább bízik a saját oldalának a megújulásában.
 
Ilyen folyamatok a baloldalon is végbementek, mennek 2010 után, még akkoris, ha jobbról látva csak annyi tűnk fel, hogy Fletó papa két egykori protezséje szkanderozik egymással, a „nyugatos” Bajnai, és a „keleties-oldschool” Mesterházy. A passzív baloldaliak most azon morfondíroznak otthon, hogy melyik tűnik biztosabb befutónak, és jobb választásnak ahhoz, hogy jól elsöpörje ezt az idegesítő ürgét a francba. A passzív jobboldali meg olvasva a híreket, látva a baloldal gyűlöletkampányát leginkább azon morfondírozik, hogy elég-e neki a puhapöcsű Fidesz, vagy jól rászavaz a Jobbikra, mert azok legalább biztos elfenekelik ezt a sok szemtelen ballert. És van a harmadik fajta passzív, aki úgy látja semmi sem érdemes, semmit sem érdemes, tehát marad otthon, „majd ezek lejátszák ezt a meccset helyettem”.
 
Ezek után biztosnak tűnik, hogy a „passzív” szavazó nem tudatlan, sőt nem is pártatlan, csak épp passzív. Kivár. Ám a lelke mélyén egész biztos van egy viselkedésforma, amit ha épp aktív, akkor követ, és ebben két meglehetősen ambivalens személyiség lehet az a támpont, akik épp ellentmondásos, ha úgy tetszik költőien eltúlzott életükkel és történelmi szembenállásukkal példázzák azt, hogy mitől is jobb a jobb, és bal a baloldal. Ez a két személy meg Károlyi Mihály és Horthy Miklós.

Károlyi mint zsúrfiú

Károlyi Mihály személye akkoris történelmi támpont a magyar baloldalnak, ha épp nem élőláncban védelmezi a Károlyi szobrot. Ő az a „demokrata” aki igazából ott lakik minden baloldali lelkében. Laza dzsentri, nagyvilági fickó, értelmiségiek haverja, trendi coolcat, egy hipster, akinek igazából saját víziója nincs, de simán „alkalmazkodik” az  erősebbik Európához, s onnan várja a megváltást. A franciás republikanizmustól a társutas sztálinizmusig egy személyben járja be mindazokat az alternatívákat, amiknek egyetlen közös nevezője az őt magából kivető, őt lenéző „úri Magyarország” eszméjének szisztematikus tagadása, hovatovább gyűlölete. Azé az országé, amelyik őt mindig nevetséges nyúlszájú kis gyíknak tartotta, keshedt, gyenge, kétszínű kis pondrónak. Ez a lenézés alakítja ki benne a bosszút, és vezeti mindazokhoz, akik ezt az országot megváltoztatni, ezt az elitet elsöpörni akarják.

Károlyi Mihály ezért a progresszió, a haladás ámulatába zuhan. Szeretné a sérelmeit okozó „régi Magyarország” halálát, átalakulását valami mássá. Nem azzá, ami őt kivetette magából, hanem valami olyanná, ahol ő „menő” lehet, „trendi” lehet. Ez a dolog, ez az „alternatív Magyarország” lesz az, amely minden baloldalit összeköt. A mi kis keleti Hollandiánk, vagy mini-Németországunk, vagy a közép-európa Frankhon. Bármi, ami NEM az a Magyarország, amiben élünk, ami mucsai, saras, piszkos, elmaradott, keleti, bunkó és sorolhatnánk.

Vele szemben van az a jobboldal, aki épp abban a Magyarországban hisz, amit Károlyi tagad. Minden iránt szkeptikus, amiért Károlyi rajong. A jobboldal épp ezért nem szereti a gyenge hipstereket, a szemüveges, beesett vállúakat. Igen, kimondhatjuk nyugodtan: az a megvetés, amit Károlyi érez, igenis létezik. Ebben a másik Magyarországban ugyanis vannak olyan szabályok amiknek meg kell felelni. Ezért ez a jobboldal mindig jobban szereti a „tökös csávókat”. Amikor Károlyi politikája révén a független Magyarország első évei káoszba fulladtak, és az őszirózsás forradalomtól hamar eljutottunk a vörös terrorig, a „jobboldal” egy igazi „badass” csávót vágyott. És meg is kapta a tetovált tengerészt: Horthyt. Aki igazából fele annyira sem művelt, vagy kifinomult, mint a menő írókkal és művészekkel egy szalonban teázó Károlyi. Nyers, a maga módján egyszerű, egyenes ember, aki ahelyett, hogy a különböző megoldások mérlegelése során gyakoratilag kieressze a kezdeményezést a kezéből és a körülmények rabjává lenne, fogja magát, felpattan egy lóra, szervez egy sereget, és nem teketóriázik.

Horthy, a tetkós tökös tengerész

A baloldali lélek igazából még akkor is Károlyihoz áll közelebb, ha tudja, hogy azért nem volt ő akkora ász politikus. De művelt volt (legalábbis a legenda szerint) és kifinomult, és trendi. A passzív jobboldali azonban szereti látni, ha az, akit választ ezzel ellentétben határozott, kemény csávó, aki nem pislog meg hebeg-habog, hanem szúrósan néz és jól megmond. Persze a jobboldali lélek is tudja, hogy azért Horthy egyenessége át tudott csapni konkrét korlátoltságba, és hogy mindkét szereplője a modern magyar történelemnek valójában saját történelmi tévedései áldozataként vonult be a történelemkönyvek lapjaira, de valahol mindketten egy upgrade-elt, demokratikus verzióról álmodoznak, és ha megkapják, akkor simán rá is szavaznak. A fenti elmélet persze vitatható (azért íródott) ám úgy tűnik, hogy Bajnai „tétovasága” egyáltalán nem biztos, hogy nem direkt van, illetve az se biztos, hogy amikor Orbánnal szemben jön egy „új arc” akkor egy konszenzusosabb figurával rukkol elő a baloldal. A kérdés azonban az, hogy 2014 miről fog szólni: a tökösségről, vagy a simulékonyságról.

* Az elmélet, persze, attól elmélet, hogy nem mindig állja ki a valóság próbáját, így 2010-ben lazán el is bukta azt. 2010-ben nem az alapvetően jobboldalinak mondott attitűdökkel rendelkező szavazók totális mozgosítása hozta össze a kétharmadot, hanem a totális protest szavazás.

Tovább..