Előre bocsátom, nem én vagyok az, aki fogta magát és az ügyeletes permanens forradalmi hisztijét a „szervezett zavarkeltés” keretében épp Húsvétra időzítette. Én most csak igyekszem reagálni az eseményekre. Húsvét szellemében.
Fiatal, életerős, termékeny, lelkes és őszinte fiatalokat látni, amint képtelenek arra politikai küzdelmük során, amire a legalább iszlám terrorista is képes: elhallgatni, elmélyülni, visszavonulni. És ez nagyon szomorú dolog.
Mert még az „Intifáda” is szünetel Ramadankor, mert az iszlám terrorista számára is létezik ünnep. Sajnos a mi fiatal, életerős, termékeny ifjaink egy részében (néhány száztól az ezerig) nem létezik ünnep. Egy is sok lenne Nagyszombaton, ami ezeknek az embereknek egy hosszú hétvége, amikor lehet csinálni az újabb heppet. Természetesen a forgatókönyv ismert: előző nap, ezúttal a Nagypénteket elrondítva már hírt kell csinálni a „letartóztatásokból és megszállásokból”. Gerjeszteni kell a Facebookon is a hisztit, mert szemmel láthatóan semmiféle túlkapás, akadályozás nem áll fenn a „rezsim” részéről szólásuk és gyülekezésük Szent Szabadságának kinyilvánításában.
Lehet tehát betört koponyákkal menni és csinálni a balhét. Hogy a Nagyhét helyett holmi olcsó párhuzamokkal fárasszák az embert a 25 évvel ezelőtti „demokratikus” és a mostani „rezsimfidesz” közti ellentétekről. (Mindenesetre kíváncsi leszek rájuk 25 év múlva, hátha normális felnőtté érnek és nem valamiféle Cohn-Bendit epigonná...)
Nem ez a fontos azonban, hogy hányan vannak, mit mondanak, hanem hogy ezt a balhét igazából akármikor megcsinálhatnák. Sőt. Poénból Húsvét-hétfőn egy flash-mob keretében lelocsolhatnák és meglocsolhatnák szimbolikusan ugyanezt a székházat, így mosva el a gyűlölt vezérkart.
Akármi, ami legalább minimálisan úgy tűnik, mintha tisztelne bármit ebből a hétvégéből, ebből az ünnepből, ami elvileg Karácsony után a második legfontosabb az évben. Nagyszombaton tüntizni ugyanis már nem pusztán ízléstelenség, hanem (mint azt már írtam) egy nagyon szomorú dolog, aminek szomorúságát fel se fogják azok, akik ezáltal kiállítják magukról ezt a szegénységi bizonyítványt. Ők az a generáció és azok az emberek, akik már nem érzik mi a különbség ünnep és hétköznap között, mert már semmi sem jutott nekik ezekből. Az ő világukban már nincsenek ünnepek, ahogy igazából család sincs, tehát ezek helyét mind „pótlékok” töltik ki. Vannak az „átlagnapok” meg a „bulinapok” és van a „stabil kapcsolat” a család helyett. Ez meg most bulinap az ünnepnapon, amikor végső soron a „stabil kapcsolatért” tüntetnek a „család” ellen.
És tüntetnek. Ez tény.
„Ünnep? Az mi? Bulinap. Hát, akkor most Nagyszombaton vagy mi, ami ezeknek a keresztény-konzervatív pöcsöknek valami templomban vonaglós izé, hát ezen én megyek tüntizni azt csá, mert azt mondják, hogy a család az felnőtt+gyerek, érted? Beszólsz? Mész a rezsimeddel együtt a darálóba apukám!” Amíg ez a mentalitás passzív, addig az ember szimplán pironkodik, és lefuttat pár bevett konzervsirámot arról, hogy „hát igen a család intézménye…” meg olyanokat, hogy „de hát mit várunk tőlük, amikor az elmúlt évekig itt züllesztett a kommunista ármány?” És ezzel letudjuk az egészet. Pöffögünk, felháborodunk, lehülyézzük őket.
Most azonban, ha nem is nagyon, de azért hangos az utca. Talán majd pár békemenetes ellenmami lesz olyan kedves kiabálni egy jót az ATV kamerájának, hogy minden jobboldali öreg, intoleráns, befordult vénembernek legyen este maszkírozva, szemben a fiatal életerős ifjúsággal, akik ugye a jövő maga. A duzzadó erőről szólhat a tudósítás, amelyik épp elsöpri az öreg kádáristává züllött Orbán-rezsimet. Megy tovább az „Orbánfasizmus versus Demokrácia” baromság az egyik, meg az „ezek a fiatalok meg vannak vezetve” szólam a másik oldalon. De nekik továbbra sem lesz ünnep az életükben, pláne nem Feltámadás, Remény és végső soron Isten.
G. K. Chestertonnak volt egy nagyon jó mondása. Azt mondta: „Ha az ember megszűnik hinni Istenben, akkor nem az lesz, hogy nem hisz semmiben, hanem hogy bármiben képes lesz hinni.” Ez mélyen igaz, hisz a „demokráciában” hinni nem több, mint Harvey Dentben a Batman trilógiából, vagy a South Park Mr Hankey-jében. Elvégre – ezen logika szerint - tökmindegy, hogy most „Nagyszombaton otthon zabálom a sonkát, és azt hiszem, hogy egy zsidó csávó 2000 éve kimászott egy barlangból, vagy kint rázom az öklöm és azt hiszem, hogy ezáltal én most teszek valamit a demokráciáért. Akkor meg?”.
Mert ebben a pillanatban meghalt az ünnep, és meghalt a párbeszéd is. Egymás mellé került két dolog, aminek nincs egymás mellett helye: Isten és a lator. Szépen csöndben kinyírták a jövőt. A toleranciát is vele halt együtt, hisz innentől naivitás azt várni, hogy bárki tiszteletben tartson holmi zsidó és keresztény 6000 éves tradíciót. Ugyanolyan nonszensz elvárás, mint hogy valaha elmagyarázza egy is az itt összegyűlő „lelkes” fiatalok közül, hogy épp mi az aktuális baromság, amivel megtölti a fejét. Mert hát az ünnep érzete a családban születik, a családban öröklődik és „atyáról fiúra száll”.
Az ünnep hiánya a család hiányát jelzi, s ha nincs „család” onnantól már annak a fogalomnak a helyét is meg lehet tölteni bármiféle baromsággal. Elvégre onnantól már az is mindegy, hogy kikből áll egy „család”, hisz az a valami ami ott van, akár két széklábból is állhat. A végén pedig minden mindegy.
A vicc az, hogy ez a mostani akció csodálatosan megerősíti a keresztényekben Húsvét üzenetét. Nagypénteken és Nagyszombaton „a Világ Erői” úrrá lesznek Jézuson, akit igazából nem tisztelnek,s latrok közé vetik. Előző nap már ahelyett, hogy az ő nevét kiáltották volna, már kikérték maguknak Barabást, a tolvajt. Üvöltik teli torokból, hogy takarodj, mondjál le, menj a keresztre, dögölj meg. A „demokratikus többség” tehát egyértelműen Jézus kivégzésének ügye mellé áll. Annak a Jézusnak a kivégzésére esküszik, aki korábban Virágvasárnap szerzett „kétharmadot” Jeruzsálemben. Még mielőtt belegabalyodnánk ebbe, és azt hinné a kedves olvasó, hogy az elvakult viktoriánusok már ott tartanak, hogy Orbán Viktor a magyar messiás, ezt a felvetést szeretnénk rögtön eloszlatni.
Támogatni egy politikust ≠ hinni benne. Ha Jézus neve helyett Orbán Viktorét kiáltják Nagypéntek este, ugyanolyan bánatosak vagyunk, mintha Barabás vagy Bajnai nevét halljuk. Nagyszombaton ugyanis nem Orbán Viktor ellen, vagy Bajnai Gordonért kiáltozik az, aki a Lendvay utcában didereg. Hanem végig egy rossz sztorit követ. Rossz nevet kiabál, hisz csendes ünneplés helyett valami teljesen másik Istent, ha úgy tetszik a Politika Istene az, akit imád.
És így kimarad a Feltámadás misztériumából. Ha nyernek, azt hiszik tényleg nyertek, ha veszítenek, megszűnik számukra a remény, és elvesznek. Ha ezt megmondja nekik valaki, azt hiszik, hogy vagy vallási, vagy politikai agitációval próbáljuk Őt megváltoztatni, és eltéríteni őket a demokrácia szent ügye mellől. Pedig nem erről van szó, hanem szomorúságról, hisz az „Ünnep” tisztelete, ismerete révén ő lenne gazdagabb. Nem jelentené ez azt, hogy ő elveszti a gondolatait, csak annyit, hogy tudja, hogy van fontosabb Orbán Viktor, Bajnai Gordon vagy bárki győzelménél. Van ennél a játszmánál, sőt horribile dictu még a demokráciánál is fontosabb. Olyan érték, mint szeretet, türelem, egyetértés, igazság, élet.
Minden keresztény olvasónak üzenem: nekünk sem gyűlölni kéne a most tüntetőket, sőt nem is bizakodni abban, hogy „nálunk az igazság”, és „ők meg hülyék”. Mert nincs nálunk semmi. Istennél van az Igazság, annál, akit megöltek, keresztre feszítettek, és akinek a követői szétszéledtek, amikor ezt látták. A keresztényeknek, de minden Húsvétot ünneplőknek - így a zsidóknak is - van fontosabb, mint a politika. Van fontosabb a győzelemnél, a rendszerváltozás (ilyen-olyan irányú) kiteljesítésénél. Ezekben a napokban mindenképp. Mert ünnep van, az elgondolkodás és elmélyülés ideje. A keresztényeknek Feltámadás, a zsidóknak a Megszabadulás ünnepe. Ünnepeljünk együtt lélekben azokkal is, akik most nincsenek velünk. Boldog ünnepet.
