Amikor a kilencvenes években fiatal gyerek voltam, mentünk ki Bécsbe a
családdal. Apa, anya, tesóka be a kocsiba, zúzás ki a Mariahilferre. Én nem
élveztem a Mariahilfert, mert rondának tartottam, de a nővérem teljesen bezsongott
egy Walkman-re.
Emlékszem, hogy narancssárga vattás
fülhallgatója volt, és irdatlan piros betűkkel volt ráírva, hogy WALKMAN. Én
meg irigykedtem rá, hogy mennyire menő, mennyire frankó, tuti, király az egész.
FAJA (azt hiszem ez volt a szó akkortájt). A nővérem büszke daccal sétált a
Walkmannel, én meg néha ácsingóztam, hogy legyen. Aztán kurva sokáig kellett
várni, hogy végül 2000-ben szerezzek egy Walkmant. Nos ekkor már igazából
mindenkinek Discman-je volt, és úgy jutottam Walkmanhez, hogy épp a kifutó
modelleket szórták ki, és tök olcsón dobálták mindenkihez a műsoros kazettákkal
együtt, amik emlékszem, szürkék voltak, és valami párszáz forintba kerültek,
tehát lehetett vásárolni őket kiló számra. Aztán most megnéztem az egész
halmot, a tengernyi kazettát, meg rajta a kék walkmant, és felhívtam, mi van a
nővéremmel, megkérdeztem tőle mi a helyzet a walkmannel. Röhögött, és mondta,
hogy megvan, csak a fia kibelezte a francba, és most a legók között van és
űrhajóként szolgál. De megvan, a kazikat viszont nem tudja hova lettek, de
esélyes, hogy költözéskor kicseszte őket lomiba, amikor házasodott.
Miért mesélem ezt el? Mert ilyen a politika. A kétharmad rohadt jó dolog.
Tényleg. Az, hogy konkrétan úgy tűnik,
hogy kétharmadot ismétel a Fidesz, ez még akkor is csodálatos és felemelő, ha
persze a balos elemzőknél most – ahogy megírtam – kezdődik a legitimitás
hiszti. Vígasztaljon, hogy Török Gábor már este megírta: konkrétan nincs olyan
választási rendszer a Föld nevű bolygón, ahol ne rohadtul marhára győzött volna
egyértelműen a Fidesz. A kétharmad meg
vagy meglesz, vagy nem: mindenesetre eléggé érdekes, hogy pont Kunhalmi Ágnes,
a Simon Gábor helyett induló diplomátlan szoci amazon körzete billeg 22
szavazaton. Mesterházy, a Főnök, azonban pont akkora szánalomtenger, mint
amilyennek mi láttunk korábban, Bajnai meg aki a „nem tettünk eléggé vonzó
ajánlattal” már hátrál is ki az Összefogásból, elkezdte az autofellációt,
csakúgy, mint Megélhetési Gábor (A következő Boogieman féle tuti-tipp: Gordon és
Timi 4 fője + Gabi fog együtt hipermodern menőbalos, külön frakciót alakítani,a
Szoci-DK old school csapattal szemben! )
A DK sorsa kérdéses: az azonban biztos, hogy Feri és Gábor egyaránt
győztesei az Összefogás történetének, főleg Fodor Gábor, aki most a
liberalizmus letéteményeseként képviselheti önmagát a Parlamentben. Azért az elég durva, amikor épp az index adja
a Megélhetési Gábor nevet Orbán Viktor egykori koleszos társának.
Szóval győztünk. Nem kicsit, nagyon. De arra gondoltam hirtelen, hogy is jártam
én a halomnyi kazival meg a hozzám dobott walkmannel jóval azután, hogy a
nővéremet nyálcsorgatva néztem vonulni a magáéval. És hogy soha nem lett
discman-em, mert épp a walkmanből tanulva a következő körben már gyűjtöttem az
első mp3 lejátszóra. Amit jóformán nem is használtam, mert alig telt el pár
évig az okostelefonhoz, és már az is szemét.
Most valami ilyent érezhet a
bakelit Kuncze Gábor, akit 2014-ben bedobtak egykori szűkebb pátriájába,
Szigetszentmiklósra, és ott vert rá egy noname fideszes valami kétszámjegyűt.
Ott, ahol ötször is győzött a XX. század összes szavazásán. Mert tudni kell,
hogy az 1994-es kétharmad szenvedte el azt a vereséget, ami után úgy
nézünk rájuk, mint egy halom kazira és egy elnyűtt walkman-re a padláson. Ők a
huszadik század utolsó lejárt technológiája. Egy meghaladott korszak mementói. A
politika ugyanis ilyen, és a 21. században még gyorsabban cserélődnek a pártok,
elvek, eszmék. Az MSZP-t majdnem olyan hosszú ideig nyűttük, mint nővérem a
maga walkmanjét, de igazából ő is annyit kezd vele mint én, aki alig élvezte A
siker múlandó, és most megnézhetjük a sértett Atteszt, a lesujtott Gordont és
mindnyájukn Ferijét, ahogy betekeredik a szalag a walkmanbe, és anyázva dobják
őket egy nagyon mély dobozba, amit úgy hívnak: XX. század.
Az MSZP valószínűleg kimúlt. És vele elmúlt a XX. század is,
és láthatjuk, hogy átalakult a választási térkép véglegesen. Lecserélődik az
elavult technológia, de nem tudjuk, hogy milyen stabil lesz ez, meddig marad
így. A mai nap legnagyobb kérdése: ki lesz az ellenfél 2018-ban? Hol lesz a következő
kihívás? Mivé alakul 2018-ra Magyarország, és ki fogja jelenteni a Fidesz és a
konzervatív jobbközép számára az új kihívást? Tagolódik-e a Fidesz és a KDNP?
Marad-e az egység? Egy feltörő és középre tartó Jobbik révén egy lengyel modell
honosodik meg hazánkban egy partvonalról kiabáló, jelentéktelen posztkommunista
pártocskával és két nagy jobboldali erő küzdelmével? Az LMP megvalósítja
terveit és levezényli az olyannyira várt baloldali megújhodást és az ország ma
lappangó tartalékaiból új többséget szervez maga mögé? Az biztos, hogy az
elkúrók, akik most már harmadszorra kúrták el, nem valószínű, hogy még egyszer
elkúrhatják. Fletó álmodozik, megakadt, karcos kis polgárháborús szövege, vasárnap esti részeg beszéde szánalmas. Nagy francokat nem töltjük ki ezt a ciklust. Ki
fogjuk, és remek dolgok fognak végbe menni, ha meglesz a kétharmad, ha nem
lesz! Mesterházy helyzetelemzése arról, hogy a passzívak Orbántól féltek, nem
pedig őt utálták, sértett ostobasága még inkább idegeníti el saját korábbi
szavazóitól, és a jövőtől. Bajnai egymást
követő kétszínű nyilatkozatai pont olyan jellemtelenek most, mint voltak
korábban, tehát valószínű, hogy ezek közül a srácok közül nem fog kikerülni
olyan politikus, akiből 2018-ban Orbán valódi kihívója lesz, az a kihívó,
akivel szemben már nem lesz elegendő a békemenet, nem lesz elég a kör-sms, és a
választási rendszer győztest jutalmazó rendszere, hisz az épp ellenfelét
jutalmazná épp.
Mert nem véletlen van az, hogy kétszer is lelkesítő cikket írtam vasárnap, hisz
érezni lehetett, hogy a CÖF-ös Békemenetek és a Rezsicsökkentés világa már nem
az, amihez mi egykor a szívünket adtuk. És hogy vannak, akik hiányoznak. Hogy
lehet, hogy nem lesz elég, lehet, hogy nem lesz jó. De nem hittük, hogy a
totális mozgosításos Werberes MSZP már arra is alig képes, hogy 5%-kal megverje
a Jobbikot, és egy teljesen másik kategóriában játszik eleve, mint a
Kormánypárt. És rá kellett döbbenni, hogy mi is a XX. századhoz mértük
magunkat, és nem hittük el, hogy ez már a XXI. század.
Nagyon szeretném, ha nem ismétlődne most meg velem a gyerekkori sztori, hogy akkor veszem meg végső leárazáson a maga Walkmanjét és halom kaziját, amikor már úgy dobják hozzám akciósan. Aztán nézegetnénk ezt a második kétharmadot 4 évig, hogy kijöjjön egy új, számunkra teljesen ismeretlen technológia, amivel szemben nem tudunk versenyezni. Nehéz lesz belül, ilyen felhatalmazás, ilyen dicsőség mellett lezárni egy korszakot, és hozzászokni ahhoz, hogy ez már nem a múlt század, ahol működik a „komcsik és mi” felállás. Komcsik ugyanis nincsenek többé, utoljára működött az, hogy Orbán összekürtölje egy végső csatába a népet, mint egy XVII. századi nagyúr, és még az olyanokat is csatába hívja, mint én. Ezért – bár ez egy győzelmi poszt, dicsőségről szóló, örömteli – egyet igérhetek: lesz dolgunk továbbra is a toronyházban, és ha lehet ilyent mondani, még inkább érezzük a felelősséget is, ami a vállunkon van. Mert az antikommunista jobboldalnak át kell alakulnia ugyanúgy egy értékelvű, modern, sőt annál is modernebb jobboldalisággá, hogy ne járjunk úgy, mint most a komonisták. És ne a Tutiblog legyen a jövő Galamusa. Mi mindent megteszünk. Maradunk, dolgozunk. Mert – ahogy Orbán Viktor mondta – minél nagyobb a többség, annál nagyobb az előttünk álló munka. Állunk elébe!
