Je suis kiábrándult értelmiségi

Michel Houellebecq-et a legtöbb fészbukkfüggő ismerheti, mert ő a „kiábrándult értelmiségi” nevű mém arca. A legnagyobb poén most, hogy épp január 7-én, azaz a lövöldözés napján jelent meg Soumission – azaz Alávetettség című utópisztikus-szatíra regénye, amiben Franciaországot egy muzulmán elnök irányítja a saría alapján. A könyv már megjelenése előtt botrányt kavart: és miután Marine Le Pen konkrétan elismerően nyilatkozott róla, már kapta is az ívet. Aztán jött a lövöldözés, és nem kis esélye van Michel bácsinak arra, hogy újra, majd 20 évnyi intellektuális száműzetés után újfent a toplisták tetejére röppenhessen.

Michel Houellebecq karrierjét igazi francia csárlihebdóként kezdte: komcsi szélsőbalos sálashippi francia értelmiségi arc, aki a pornográfiát súroló, ultra-lehúzós agyhalál ateista-nihilista novelláival vívta ki a csárlihebdók rajongását. Az összes párizsi Foucault-függő, hatvannyolcas francia liberálkomcsi értelmiségi elmehagyott Michel Houellebecq mániában szenvedett a kilencvenes években, amikor ez a fajta posztmodern pornó-nihilizmus a toppon volt. De az öreg megirigyelhette Csurka István babérjait, és a hirtelen jött sztárság kapcsán publikált egy könyvet 2001-ben, Platform címmel, ami kb. olyan volt neki, mint Csurkának az a bizonyos tanulmány. Iszlamofób, szélsőjobboldali, nihilista, tabudöngető, saját fészkébe szaró, és sorolhatnánk azokat a vádakat, amiket azzal okozott, hogy saját „köztársaságpárti, liberális tabuival” szemben pont olyan nihilista módon volt bunkó, mint az összes többivel, és hát ugye ezt nem szabad.

Houellebecq ugyanis mint mondtuk, egy igazi 100% Charlie Hebdo, aki számára ez a bizonyos „köztársasági laicité és szabadságeszmény” pont annyira üres és semmitmondó dogma, mint az egyéb vallások elképzelései. Michel bácsi az iszlámot primitív vallásnak tartja, és néhol már-már azon lamentál, hogy Európa és azon belül Franciaország totális elidegenedése, gyökérvesztése, a kereszténység és az „Európai etika” végleges elmúlása azt eredményezi, hogy 2030-2040 környékére, pusztán biológiai alapon, az iszlám, mint virulens és erős ideológia végleg elsöpri a döglődő köztársaságot. Amelynek húsát zabálva aztán kinő a Francia Iszlám Kalifátus, a hozzá hasonló maradékokat úgy söpörve el, mint a frankok a gallokat, a gótok a rómaiakat, stb. Hát ez a gondolat nagyon nem fér bele a „balos kánonba”, a sztárírót sikerült a kétezres évek elején először perbe fogni, hisz „uszít a vallások közt”, másrészt a kétezres évek közepére egy marginalizált, csak az akadémiai irodalmár körök számára ismert szereplőjévé tenni az intellektuális életnek.

2006-ban a németek a sztárkorszak regényéből az 1998-as „Elemi részecskékből” csináltak egy közepes sikerű fesztiválfilmet, amiben aztán saját vállukat veregetve adtak is gyorsan rá egy Ezüst Maciot. De az is csak azért tudott futni, mert a regényben egyébiránt erősen jelen lévő tabudöngetések és metaforák amolyan szoftpornóvá puhítva feleltek meg a „PC-kódex” igényeinek, és kínosan kerülgették azt a témát, ami már a regényben is feltűnik: a ’68-as hippik tulajdonképpen erkölcsi, emberi értékeiktől totálisan megfosztott zombik tömegét gyártották le, akik ok és cél nélkül lézengenek Európa díszletei között. Amíg ez csak egy lehúzós liberális toposz, addig oké. Amikor ebből a párizsi merényletek lesznek, rögtön tabuvá lesz.

A jól ismert kettős mérce.

Ha kicsit jobban benézünk ama bizonyos „köztársasági eszmény” mögé, láthatjuk, hogy a francia szekularizmus korántsem békés, kedves, szeretetre méltó, hanem már-már sátáni erő, amihez képest az inkvizíció egy cserkésztábor, az iszlám saría meg egy korrekt elképzelés. Már az „Trial verzió” amit 1789 után épp a franciák kezdtek el feltelepíteni Európa történetében, a „Guiottine” nevű nagyszerű találmánnyal gazdagította azt, ezzel megismertetve velünk az „osztály alapú népirtás” fogalmát, amit aztán sikerült is a Francia Forradalom eszméjébe belebolondult kommunistáknak egészen a szibériai GULAG rendszeréig fejleszteni. De a francia forradalomnak köszönhetjük az első szisztematikus népirtást is Vendeé-ban, amit aztán a nagyszerű amerikaiaknak sikerült az indiánokon kimaxolni szintén a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, emberi méltóság, felvilágosodás, fejlődés, haladás és hasonló ideológiai dogmák mentén.

Mert hát vannak szabadok, és picit szabadabbak, egyenlők, és akik náluk egyenlőbbek.

A vallásüldözés terén szintén nem kellene sokat ugrálnia pont a Francia Államnak, amelyik az első nyíltan ateista és erőszakos vallásüldöző formáció volt, amelyiknek eme „vívmányait” jelenleg a kommunista Kínában élvezhetik a jóformán pármilliós kisebbséggé irtott buddhisták, mint Kína „modernizációjának” egyik jeles eredményét. De a „nemzeti kisebbségek elnyomása” témáról is mesélhetnének a bretonok és baszkok például, vagy a „kisebbségi kollektív jogok” témakörről meg az elszászi németek, az occitánok, normannok, francia vallonok és sorolhatnánk tovább, arról nem beszélve, hogy Erdélyben is a „francia köztársasági eszmény” az, amire a románok hivatkozva asszimilációs prés alatt tartanak másfél millió magyart. Ha pedig az etikai-filozófiai és intellektuális romlást nézzük, azt a szemmel látható és mondjuk úgy a „felszínt ellepő” nyílt szexualitás, relativizmus, fogalmi zűrzavar jelent, szintén főt hajthatunk 1968 „szellemisége” és a Sartre és komcsi társulata illetve a posztmodern értelmiség áldásos tevékenységének, hogy aztán a Charlie Hebdo magazin, mint ennek az „értelmiségnek” egyfajta sajátos terméke egyáltalán létrejöhessen, eredetileg épp De Gaulle-ellenes szélsőbaloldali pamfletként. Nos, ezek után állíthatjuk azt, hogy a „szabadság egyenlőség és testvériség eszménye” amibe most a Kouachi fivérek beleeresztettek egy sorozatot lassan 300 éve konkrétan inkább számít Európában egyfajta lassú mételynek, semmint valami védendő, szolidaritást érdemlő, értékes dolognak.

A szolidaritás tehát kizárólag az áldozatokat és azok családját illeti meg, és ezzel a dolog végleg le is van zárva. Mert minden további lépés, ideológiai vagy bármilyen kiterjesztés, allegorikus értelmezés csak oda vezet, hogy ebben a meccsben korántsem ott húzódnak a valódi törésvonalak, hogy egy hanyag mozdulattal elintézhetnénk „a jóságos áldozatok és az ő tiszta eszméik, versus őrült terroristák és az ő elborult marhaságuk” értelmezés mentén, rakosgatva magunkra olyan jelzőket, amiket ha picit is átgondolunk, biztos nem vállalnánk. De hát Michel Houellebecq is kb. leszarja ezt, velünk együtt. „Nem gondolom, hogy provokálni akarnék bárkit is, egyszerűen azt hiszem, hogy alapjaiban hazug dolog az, ha valakinek az idegeivel játszanak. Azt hiszem, hogy van egy intellektuális fejlődés, egy történet, ami megy régóta, és hogy ennek véleményem szerint, reális következményei lesznek. Erről szól a regény” – nyilatkozta az Alávetettség kapcsán Michel Houellebecq.

Mi meg erre azt tudjuk mondani: egyetértünk.

Valóban van egy folyamat, ami a franciáknál most érik be az utóbbi két évtizedben. Szemmel látható, hogy ami olyan jól ment a bretonokkal, occitánokkal, normannokkal, elszásziakkal, megakadt az algériaiakon. Míg Napóleont tekinthetjük akár a franciák Klaus Johannisának, addig a „muzulmán szélsőségesek” kb. olyasmi srácok lehetnek iszlám szemszögből, mint voltak anno Asterix és Obelix a mocskos rómaiakkal szemben. Pont úgy van ez, hogy ami a rómaiaknak ment a hispánokkal, gallokkal, trákokkal, az a folyamat akadt meg a gótokon valamikor 400 körül, a következmények meg ismertek. „A barbárok a kapuk előtt vannak.” Ezt a gondolatot boncolgatja Michel Houellebecq is a könyvben. Michel Houellebecq vázolta forgatókönyvet mi magyarok pláne megértjük, hisz történelmi tapasztalatunk, hogy ami nekünk is olyan jól működött a kunokkal, palócokkal, besenyőkkel, az egyébként muzulmán böszörményekkel, később a svábokkal, részben a zsidókkal, tótokkal, az akadt meg a szerbeken és a románokon.

A következmények meg számunkra is elég jól ismertek.

Tovább..

Nem leszünk bevándorlók!

A magyari libnyaf 01/07 poszttraumás sokkja pillanatok alatt fordult át elszánt orbánozásba. Olyan szemekkel írnak a szavakban elutasított gazdasági bevándorlásról szóló orbáni fejtegetésről, mint akik most álltak fel az Alkonyat-trilógia elől. Ilyet nem lehet mondani, ez már széljobb – fejtegetik sorra a magyari véleménypurifikációs bizottság zászlóshajói. Lehet, ha a Bencsikandrás ír ilyet, akkor a galamuszos bíró böribe is rakja, rögtön miután elégedett dörmögéssel nyugtázta, hogy a fejlettnyugati, bezzegdemokrácia Franciaországban mennyi polgár vonult utcára a sajtó és a vélemény szabadságáért.

A meghatározó ellenzéki szereplők közül Goodfriend ügyvivő roppant cselesen egyből ki is twitterezte Szent István intelmeiből a vonatkozó fejezetet, amely az egykultúrájú államok gyengeségére figyelmeztet. Nos, amellett, hogy István királyunk tanításából érthetetlen miért csak ezt az egy bekezdést tarja a multikulti-érzékeny libnyaf máig érvényesnek, és például a keresztényi hit megőrzésének fontosságáról szóló ciklust nem, azt az apróságot is nagyvonalúan elengedték, hogy a korabeli világtérképen a Karácsony-szigetek mellett többek közt Ázsia se nagyon szerepelt. Tehát a 10.-11. század fordulóján a különböző kultúrák alatt a különböző európai kultúrákat kell érteni, aminek az egyik végén az Ibéria-félsziget, a másik végén néhány orosz fejedelemség egyensúlyozott a sztyeppe szélén lábujjhegyen.

Ezek a 21. században már nem is tűnnek olyannyira különbözőnek. Ugyeugye…

Persze egy demokráciában, ahol a Le Monde álláspontja ellenére is szabad a sajtó, nyugodtan lehet bírálgatni bármilyen közjogi méltóságot, akár karikatúrát rajzolni róla, ahogy Charles Martelként üti-veri a muszlimokat. Ugyanakkor sajtóetikai kötelesség is volna, némi háttéranyag-bányászással egybekötve, valami magyarázatot keresni erre a meglepő kirohanásra.

Miközben a fél világ a Sárli vagyok, nem vagyok Sárli, én Ahmed vagyok, én meg nigériai vitákkal oldja az európai terrorizmus mindennapossá válására való rádöbbenést, valóban minimum fura, de inkább érzéketlennek és populistának tekinthető Orbán párizsi nyilatkozata. Főleg abban a fénytörésben – egy span ironikus megfogalmazásával élve – a rendkívül bölcs és előrelátó vezetőink az elmúlt 65 évben mindent megtettek, hogy hazánk ne legyen célállomása a jobb élet reményében nyugatra vándorlóknak.

A gazdasági bevándorlást élésen elutasító orbáni nyilatkozatra, ami azért messze nem tekinthető egybevágónak az európai értelemben vett nyugati szélsőjobboldal bevándorlókkal és úgy ánblokk az iszlámmal szemben megfogalmazott kritikájával, tényleg csak két magyarázat létezhet. Az egyik szerint – a libnyaf véleményformálóival összhangban – Orbánnál rendesen elmentek otthonról. Viszont létezik egy másik, talán reálisabb és értelmesebb megfejtés.

2004-ig kell visszamenni az időben, a hágai program kapcsán kialakult európai vitákig. A hágai program nagy vonalakban arról szólt, hogy közös európai politikát kell kialakítani - mint minden másban - a migráció, a határőrizet, az illegális bevándorlás területén is.

És ebben a vitában merült fel meghatározó európai politikusokban, hogy bevándorlási kvótákat kellene osztani az tagállamoknak, ne a fejlettebb, nyugati régióban összpontosuljon a migrációs katasztrófa, hanem szépen terítsék ki, egyenlően simítsák el a teljes Európában. A kvótademokrácia, mint az közismert, a legmagasabb szintű társadalmi berendezkedési forma az európai baloldaliak szemében. Kell kvóta a nőkre, az uborkára, a szőlőszemekre, miért is ne legyen az emberekre… Csak ne numerus claususnak nevezze el valamelyik Kelet-Európa történelmében járatlan fantaszta…

Szerencsére akkor ebből semmi nem lett, szépen el is felejtettük az ötletet.

Persze csak találgatok, de simán elképzelhető, hogy a párizsi békemenet résztvevőinél, a felvonulás utáni kávézgatás közben, ismét előkerült a közös európai migrációs politika szorosabbra fonásának ötlete. Az, amikor már nem tagállami hatáskörben döntenek arról, hogy a legális és illegális bevándorlók ezreinek mi lesz a további sorsa, hanem bekerülnek egy nagy közös kalapba, ahonnan tyúkmellű és tyúkeszű európai bürokraták a kvóták alapján szépen leszámolják egyesével őket a tagállamoknak.

Nekünk, akiknek Észak-Magyarország integrálása is megoldhatatlan problémát okoz, valóban nem érdekünk még néhány százezer fekete-afrikai és ázsiai muszlim pátyolgatása. Ezért volt hát a gyors állásfoglalás.

Tovább..

A világ vallásai és a CSÁRLIHEBDÓK

A Metropol nevű újság kihozta a világ vallásairól szóló listát. A felmérés 2010 és 2012-es adatok alapján készült, és népszámlálási és egyéb „saját vallomás” alapján származó anyagokat tartalmaz. Az egyik legújabb vívmányként láthatjuk rajta „felekezeten kívüli” megjelöléssel azokat az emberkéket, akik úgymond a „maguk módján vallásosak" vagy egyáltalán nem.

A további már a szokásos infógrafikai zsonglőrködés, százalékok, milliárdok, stb. Viszont nagyon komoly tendenciák olvashatóak ki az európai elvallástalanodásról. Ugyanakkor mutatják azt is, hogy Charlie Hebdo és társaik igazából kit és mit képviselnek, és miért robbanhatott ki alig pár nap alatt a „je suis – je ne suis pas” vita Charlie Hebdo ügyileg, és látható kik is egymás igazi ellenségei és hol vannak a valódi törésvonalak.

Kezdünk ott tartani kb., hogy az ember fia konkrétan bármelyik újságot csapja fel, csak hülyeséget lát. Iszlamofób cikkek a széljobbról, vallás-gyalázó cikkek a szélbalról, nyámnyogó tolerancia-bullshit a libnyafftól, meg ilyen áporodott tapicskolás a semmi körül, szemben a hatalmas mű-szolidáris csárlihebdózással, ami már a legtöbb jóérzésű, vagy szimplán normális ember számára is viszolyogtató és álságos.

Visszatérve a grafikonhoz: a 2012-es világadatok szerint a Világ össznépességének 31.5 %-a magát kereszténynek vallja. Tehát konkrétan keresztény vallású, hogy értsük. Ennek a számnak, ami a 7 milliárdból 2.2 millárd ember jelent, a fele, tehát 1.1 milliárd ember pedig konkrétan római katolikus. Jelzem: gyakorló, magát annak valló, hívő, Egyházához, vallásához kötődő római katolikusról van szó, olyanokról akik magukat vallják annak. Ez azt jelenti, hogy Charlie Hebdo a kottongumit mutogató pápával, az egymást farba illető Szentháromsággal ezt az 1.1 milliárd embert is szembeköpte, ergó ez az 1.1 millárd ember a Földön egész biztosan nem lesz Charlie Hebdo. Ezen az alapon, mint egy az 1.1 milliárdból, jómagam sem vagyok Charlie Hebdo. Az egy másik kérdés, hogy az én könyvem azt mondja, hogyha megütik az egyik orcád, tartsd oda a másikat, így miután pofon vág egy Charlie Hebdo nem gépfegyverrel fogok elégtételt venni, hanem szépen megyek „hét helyett hetvehét lépést” tőlük. Ha meg géppuskával lelövik őket, sajnálom őket, imádkozom a lelki üdvükért, reménykedek Isten kegyelmében irántuk, siratom a családjukat, mert elvileg az embert nem a cselekedetei határozzák meg az én elképzelésem szerint, és az ő számukra is van bűnbocsánat, és lehetőség a megbánásra, azon túl, hogy az Úr útjait nem is ismerem, s nem is fürkészhetem.

Ugyebár.

Ezt hozzám hasonlóan még ismétlem, 1.1 milliárd ember teszi és gondolja így. Azért fogalmazok így, mert ugye a nagyobb, a teljes „világharmadát” kitevő 2.2 millárdban ott vannak még elég szép számban az ortodoxok, akikről azért nem tudok nyilatkozni, mert talán nem véletlen, hogy az iszlám terrormókusok tanultak a csecsen és ingus kollégák sorsából, és viszonylag ritkábban robbantgatnak az ortodox területeken.  Ortodox testvéreink kevésbé szívbajos módon darálják le a túl sokat ugráló kaukázusi szélsőségeseiket csakúgy, ahogy saját csárlihebdóikkal szemben sem feltétlen mutatnak túl sok toleranciát. Voltak próbálkozások az illiberális, sátáni Putyin ortodox Oroszországában ilyen dolgokkal, de a csárlihebdók épp azon voltak kikészülve akkor, hogy az orosz kommandósok milyen módon mészárolták le a csecsen túszejtőket és úgy en block Csecsniát, valamint a kaukázusi Al Quaida ingusföldi bázisait.

Az orosz csárlihebdók pedig pucér ribancokat ugráltatnak a szép hagymakupolás katedrálisokban, viszont az ortodoxok nem katolikusok, tehát ők szépen be is vágják a maguk szexi csárlihebdóit a szibériai börikbe, hogy picit elgondolkozzanak az élet múlandóságán. Igazság szerint a szintén ortodox szerbek sem épp arról híresek, hogy a muszlimokkal szemben túlzott szimpátiával vagy toleranciával viseltetnének. De az ortodoxokhoz hasonlóan nem tudok Korán égető amcsi protestáns „lelkészek” nevében sem nyilatkozni, vagy olyan antiiszlám protestáns szekták nevében beszélni a kereszténységről, akik a saját csárlihebdizmusukat Jézus nevében cselekedve ártanak pont úgy a kereszténység ügyének, mint ahogy a gépfegyveres pszichopaták az Iszlámnak. A magam 1.1 milliárd katolikusának nevében azonban halkan megjegyezném,hogy aznap, amikor a mészárlás történt, a Vatikánban épp európai imámok és iszlám vallási vezetők küldöttsége imádkozott együtt a pápával, melynek üzenetértékét épp az egy időben történt tragédia árnyékolta be.

Mert hát igen, a muzulmánok, a világ második legnagyobb vallási közössége sem csárlihebdó. Az ő könyvük azonban mást ír arról, hogy miként kell viselkedni a csárlihebdókkal. A Korán nem beszél másik orcáról, meg hét helyett hetvenhét lépésről, meg a Megváltás Kegyelméről, vagy arról, hogy szeresd a felebarátodat, de még az ellenségedet is.  Arról beszél, hogy teljes alávetettséggel kell lenni Isten akarata iránt, és mindent meg kell tenni annak érvényesítésért. A barát az barát, az ellenség az ellenség. Istent kell egyedül imádni, és a többi opcionális. Aki meg Istennek szembeszáll, azzal szemben kötelesség a dzsihád. A Korán arról beszél, hogy ezeket az embereket nem szabad eltűrni, a Könyv Népeivel szemben azonban igenis toleránsnak, sőt elfogadónak, és barátinak kell lenni. Mohamed odáig megy, hogy az igazhitű, gyakorló keresztényeket és hithű zsidókat egyenesen „proto-muszlimnak” kell tekinteni, hisz ők is Isten, azaz Allah igaz prófétáinak, és korábbi kinyilatkoztatásainak követői a „maguk módján.”

A csárlihebdókhoz alapvetően máshogy viszonyul azonban. Esetükben arról beszél, hogy fel kell venni a kesztyűt ellenük.

Ugyanakkor, mielőtt átmennénk dzsonlennonba, és elkezdenénk dúdolni az Imagine-t, meg megröptetnénk a fehér galambot, nem mehetünk el csukott szemmel azon jelenség mellett sem, hogy a Metropol vallási térképén túl van még kettő másik is: a „vallástalanok aránya a népességen belül” térkép, meg a „mindennapos, állami szintű keresztényüldözés” térkép. Nos, ha ezeket is szépen egymásra tesszük, rájövünk, hogy csárlihebdó egy „keresztény” jelenség, míg a napi szintű, vallási szintű keresztényüldözés meg iszlám sajátosság. Leszámítva a történelmileg is „ateista”, ma pedig kommunista Kínát és Észak Koreát (mely kettő állam, érdekes módon, a többi térképen, tehát a keresztény- és iszlámüldözőn is előkelő helyen szerepel) – a „többségében vallás nélküli” államok között kettőt találunk, Lettországot és Csehországot, mindkettőt Európában. Három további, nyugati fejlett bezzegállam, Svédország, Hollandia és Franciaország esetében rezeg a léc a „vallástalanság” relatív többségét illetően. Ezt épp az Iszlám erős jelenléte akadályozza meg, hiszen a cseheknél és a letteknél úgy lehet többségben az ateizmus, hogy nincs jelentős muszlim kisebbség az országban.

A „legnagyobb arányban vallását gyakorló” országok egytől egyig a Harmadik Világ országai. A legbuzgóbb keresztények Dél Amerikában és Afrikában vannak, a muszlim világ többsége pedig komolyan is veszi a vallást. A „vallásgyakorlási mutatók” az iszlám világ egészében 70% fölött vannak, míg Európában a keresztény közösségeknél nem érik el a 10%-ot sem. A vallásgyakorlás az európai, tehát asszimilált, szekuralizált, sokgenerációs iszlám közösségben is több mint 50% fölött van, ezért Európa „vallásgyakorlati” mutatóit látható módon az európai iszlám teszi pozitívabbá. Csárlihebdó ezek után tekinthető „a vallási közösség” a vallástalanok, tehát ateisták, agnosztikusok közösség nélküli tömegének jelensége, ahol a csárlihebdóság most épp valami egységes ideológiai hátteret kezd jelenteni.

Ne legyünk igazságtalanok. Ahogy a muszlimok és keresztények, úgy a csárlihebdók sem egységesek. Csak eddig még nem látszottak. Nem voltak egyben, nem volt matricájuk, nem volt felismerve a tény, hogy ők már nem a keresztényen belül alkotnak egy „elfekvő” réteget, hanem önálló entitás a Világ vallási térképén. Ahogy nem lehet általánosítani a keresztények, a muzulmánok esetében, úgy a csárlihebdóknál is vannak egészen rendes, jóravaló, kedves, cuki ateisták, vagy épp agnosztikusok, akik így barátkoznak emberekkel, adnak kölcsön pénzt elsejéig, vagy épp a Toronyházban írogatnak. És vannak persze a szélsőséges csárlihebdók, akik meg megrajzolnak ilyen mocsok lapokat a mocsok karikatúráikkal, és gyűlöletbeszédet gerjesztve akarnak intoleráns módon ráerőltetni egy ateista-liberális maszlag-vallást az emberekre, nem tolerálva mások eltérő nézeteit, legyenek azok muszlimok, vagy katolikusok. Van nekik John Lennon, Richard Dawkins, egyfajta tudomány-vallás, racionalista dogmatika és liberális tolerancia-etika. Még istentelenségükben is van egy Isten kép, amit tagadnak, egyre inkább egybe szerveződő, egységesülő „tanítások” mentén, ami minél rendezettebb, annál ijesztőbb, hisz végeredményben egy vallások nélküli utópiát kezd jelenteni, erőszakosan „evangélizálva” elsősorban a keresztény, de a muszlim és egyéb közösségek soraiban is. A csárlihebdóság legyen bár militáns vagy mérsékelt, alapvetően egy külön kategória, mint a muszlimság vagy kereszténység. Az utóbbi napok eredménye az lett, hogy talán elsőként a világtörténelemben megmutatkozott a vallási térképek "szürke, egyéb” metszete és kitette magára a matricát: Je suis Charlie Hebdo.

Tovább..

A nyugati civilizáció sokadig kijózanító pofonjának másnapján

Nyugat-Európát nem először borítják vérbe elmebeteg terroristák. Carlos, a szovjet blokk és az iszlamista fundamentalisták lieblingje működése során egyes számítások szerint 1000 feletti áldozatot szedett, de az olasz Vörös Brigádok és az német Baader-Meinhof csoport se szarral gurított. A 70-es, 80-as években, noha a Sakálnál számszerűleg kevesebb gyilkosság írható a számlájukra, de politikailag-gazdaságilag fontos célpontokkal végeztek.

Ahogyan ezekkel a szervezetekkel se próbáltak meg párbeszédet kezdeményezni, úgy a Charlie Hebdo fél szerkesztőségét kivégző yemeni Al-Kaidával se fognak. A francia szolgálatok szépen le fogják vadászni őket, ahogy Carlost is elkapták végül Kartúmban egy remekül kivitelezett, a nemzetközi jogot tökéletesen figyelmen kívül hagyó akcióban. Intő példa az ő sorsa a még szökésben lévő algériai fiataloknak, a franciák – minden hibájuk ellenére – egy konok, sajátjaiért minden körülmények között bosszút álló nép.

De vissza a 70-es évek terrorizmusához. Ahogy most a extrémista iszlamistapistáknak, úgy a múltszázadi, európai gyökerű kommunista terrorszervezeteknek sem volt értelmes, megvalósítható követelése. Gyökértelen, zavarodott, sikertelen emberek őrjöngése futott végig  - persze szovjet háttérrel és támogatással – Európán. Olyan emberek, akik a múlt század utolsó harmadában voltak képesek sikertelenek és csalódottak lenni Nyugat-Európában, ahol éppen virágzott a kapitalizmus, ahol még a 68-as nagyonkritikus, nagyonbaloldali nagyonértelmiségiek is kimentek inkább az erdőbe lakni egy barlangba, hátha onnan őszintébben lehet kritizálni a rendszert.

Most, amikor a lecsengőben lévő, de még hatásait bőven érezhető gazdasági világválság, és a következő, nyomokban már érezhető gazdasági világválság között vagyunk, annyi gondja sincs néhány ördögien gonosz manipulátornak a tömeggyilkos-rekrutációval, mint mikor a 70-es években a fiatalság abban találta meg a kibírhatatlan elnyomást, hogy nem mehetett be egyszál brében az egyetemi előadására. Ruhát erőltetett rá a rezsim…

A gyökértelen, önkéntes és nem önkéntes szegregátumokban élő, a befogadó ország kultúrájával és nyelvével maximum az előzetesbe kerülés előtti kihallgatáson találkozó fiatalok között pedig végképpen nincs nehéz dolguk…

Ehhez hozzájön még az egyik nem szándékolt következménye az Iszlám Állam szorgos szarrá bombázásának. A másodgenerációs bevándorló, nyugati jóléthez, illetve legalábbis polgárháborús területekkel összevethető jólétéhez szokott terroristapisták visszaáramlása a (mostoha)anyaországba. Mert az Iszlám Állam csak addig volt szórakoztató az otthon unatkozó, munkanélküli, fiatal felnőttként gyökereit kereső és iszlámra hitre (vissza)tért, de a Koránt soha el nem olvasó utcagyerekeknek, ameddig védtelen embereket kellett lefejezni, vagy rosszul felfegyverzett, nulla harci morállal bíró helyi milíciákkal kellett lövöldözni.

Most, hogy amerikai fegyverekkel vissza is lőnek rájuk a kiirtandó népcsoportok, meg néha el-elzúg fölöttük egy bombázó, hirtelen elment a kedvük az egésztől. És három ilyen patkány döntött úgy, hogy akkor „otthon” hősisen legyőz néhány karikaturistát…

És, hogy mi a megoldás? Nem a párbeszéd, nem az egymás megértésének szándékának keresése. De nem is a nyugati multikulti tagadása, mivel itt nem kultúrák, hanem civilizációk nem képesek egymás mellett élni. A Nyugat most abban a sokkban van, mint mikor a távoli keleten megjelent az első mosdatlan, ápolatlan, seggét sose törlő portugál hajós, és mindenfélét nekiállt követelni az ápolt, kulturált, civilizált kínaitól.

Túl kell lépni a sokkon, majd szépen, zsákba varrni egyesével az összeset!

Tovább..