Gáza és a mainstream média

Ezek a zsidók meg arabok folyton ölik egymást, ahelyett, hogy jó keresztényként leülnének, és megbeszélnék a dolgaikat. – szól a régi vicc. Ha azonban a mainstream médiát nézzük, azaz a baller média jelentéseit, a „dőljünk hátra, és nézzük ahogy hasra esnek saját cipőfűzőikben.” típusú élvezetek egész sora várhat ránk. Főleg igaz ez, ha az amerikai megmondók bölcs kommentárjait vetjük össze egymással és a valósággal.

Első körben az Amerikában liberálisnak, hazánkban ballernak nevezett média munkásai már ott az elején egész érdekes aránytévesztésbe keverednek, amikor a The New York Times számára az ukrán polgárháború idején, Szerbia gazdasági összeomlásának közepén egy erdélyi szabadegyetemi beszéd kapcsán nyomatják immáron teljes hangerővel az international orban-bashinget. Ez nem meglepő, a The New York Times az utóbbi időben eléggé csúszik le a lejtőn, főszerkesztőváltás, anyagi gondok, és ilyen esetben – ahogy amúgy hazánkban is – hisztizős pubikkal szokták pótolni a drága és költséges újságírást. De ha épp nem a demokráciát féltik attól, hogy egy EU tagállam miniszterelnöke provokatíve bedobta az - egyéb iránt elvtársaik által kitalált - „illiberális” kifejezést a köztudatba, akkor jön a lassan kétévente, menetrend szerint érkező előkerülő nemzetközi hiszti.

És ez a nemzetközi hiszti a gázai konfliktus. Mert hát gyakorlatilag a nyarunk a gázai konfliktusról szól, és úgy potyognak a jó kis liberal logic 2.0 baromságok, és a kettős mércék, mint a hullócsillagok így augusztusban.

Az egyik ilyen érdekesség, hogy „ki támogatja Izraelt?”. A randa, putyinista Orbán például elég jó kapcsolatokat ápol izraeli testvérpártjával, a Likuddal, ami eleve ellentmondás, hisz a konfliktus arab résztvevői meg orosz fegyverekkel lődöznek az IDF-es katonákra. Tehát a nemzetközi felállás – beleértve a másik közel keleti konfliktus-gócot, Szíriát – egyaránt arról szól, hogy az oroszok mindenhol Izrael ellenségeit támogatják. Elolvasgatva a The New York Times beszámolóit, ezek alapján leginkább ők tűnnek hard core Putyinistának, hisz konzekvensen az oroszok szövetségesei mellett állnak ki.

Amúgy jellemzően Amerikában is mély hallgatás van arról, hogy a Hamasz (Izrael nem győzi hangsúlyozni, hogy ez a hadjárat ellenük megy) előszeretettel használja élő pajzsnak a civil lakosságot. Épp azért, mert az ún. „liberális médiával” egy ideje úgy vannak, hogy szinte bármi is történik, rögvest sokkoló képek tömegei reppennek tova, halott csecsemők, szétlőtt kislányok, porig rombolt imaházak, kórházak. Persze nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azok a gyermekek nem áldozatok, és hogy Izrael nem lő túl kőkeményen a célon, hanem azt, hogy az igazsággal nem törődő, bombasztikus sztorikat hajtó katasztrófaturista-média felelős azért, hogy a Hamasz taktikájának részét képezi a nyugati média által gerjesztett Izrael-ellenes hangulat, ami a tárgyalási pozícióit – hiányzó katonai sikerek híján – alapvetően meghatározza. A halott csecsemő tehát olyan a Hamasznak, mint egy falat kenyér, ha végcélját el akarja érni, ezért bármilyen abszurdul hangzik, tényleg arról van szó sok esetben, hogy nem átallják a civileket nekitolni a tüzérségnek, mint a South Parkban a feketéket, hogy lehetőleg minél több civil áldozat jelenhessen meg a hírekben. Így működik a XXI. század, ez meg valami kollektív-gyilkos-öngyilkos-merénylet-szerű furcsa dolog.

Ami meg az IDF-et illeti, őket sem kell félteni. Nem két jó keresztény vitatkozik, hanem két közel keleti nép, ahol a „megbocsátás” intézménye nem képezi részét a kultúrának. Az izraeliek egész biztos nem fognak engedni a Hamasznak, sőt! Izrael mindig egy eléggé illiberális, militarista állam, hisz több háború is bizonyította, hogy az arab világ hosszú távon úgy tekinti Izraelre, mint anno a keresztes államokra: minden megegyezés időleges lehet csak, a cél, a zsidó állam végleges megszüntetése. És ennyi. Az arabok hol erősebben, hol gyengébben, hol időleges előnyök miatt békülékenyebben, hol komoly háborús fenyegetést jelentve nem szándékoznak együtt élni egy zsidó állammal, ami az ő szent városukra telepedve, a Levantei-régióba ékelődve van jelen.

Szóval a Hamasz épp azt a vonalat képviseli az arab világ képviselői közt, akik Izrael megszüntetésének radikális, azonnali megoldásait javasolják, s a többi állam is maximum abban mérsékelt, hogy ez miként, mennyi idő alatt, és hogyan legyen megoldva. De az, hogy Izrael ne legyen, mondható egyfajta hallgatólagos konszenzusnak arab részről. Talán épp ezért történik meg az is, hogy Izrael a nemzetközi (baller) totális figyelmen kívül hagyásával számolja fel a Hamasz állásait, pláne, hogy annak leghűségesebb támogatói, az oroszok épp Ukrajnában vannak lekötve, és az általuk támogatott, és a Hamaszt pénzelő rezsim, Assadé meg épp polgárháborúban leledzik.

Ha innen nézzük, akkor Izrael tudja mit jelent a „putyinizáció”, mert ott nem atomerőművek építése, és nyári tábori beszédek kapcsán dobálóznak a nagy szavakkal, hanem konkrétan a ruszkik puskákat és adott esetben katonai szakértőket visznek a térségbe. Ahogy teszik Ukrajnában is.

A magyar kormány ebben a kérdésben is a népszerűtlen álláspontot képviseli, bár halkan, mintegy közvetve, hisz egyébiránt a palesztin civilek szenvedése, az ENSZ iskolák szétlövése, a kórházak bombázása semmiképp sem kerülheti el egy normálisan kifejlődött igazságérzettel rendelkező ember figyelmét. Izrael állam létének hosszútávú megkérdőjelezése azonban nem tartozik a mérsékelt jobber vérvonalhoz (az a szittya Jobbik idejétmúlt, zavaros és nevetséges programpontja), nem beszélve azokról, az egyéb iránt kettős állampolgár magyar zsidókról, akik így vagy úgy, de kötődnek Izrael államhoz, és a magyar nemzet részét is képezik. És miután az izraeli „magyar kisebbség” számarányában megközelíti a kárpátaljait, így egy százezres magyar ajkú, magyar állampolgár közösséget akkor sem fog ellökni magáról, ha – a széljobb legendárium szerint – charter járatokkal jönnek ide négyévente az SZDSZ-re szavazni. Mert a mostani egy nemzeti kormány, amelyik felelősséggel tartozik az állampolgárai, nemzettársai iránt, és Izraelben vannak ilyenek, Gázában meg nincsenek.

Mindenesetre ezek a meggondolások fényévnyire elkerülik a baller média érdeklődési köreit, ők leakadtak a sasos-buzis emlékműnél, meg hogy az milyen antiszemita. Pörögnek a magyar kormány és a MAZSIHISZ nevű gittegylet cicaharcán, és naponta rettegnek a putyini rémvilágtól, amit Orbán itt illiberálisan felbootol. A The New York  Times-nak sincs jobb dolga, minthogy Népszabis információk alapján követelje az EU-tól, hogy verjék el a fenekét egy EU tagállam szabadon választott miniszterelnökének, de legalábbis szívassák meg jól ezt az országot, ha már másodszorra felkétharmadolta a Gonoszt.

Végezetül: minden áldozat áldozat. Minden kioltott élet sok. De a körvonalazódó nagy civilizációs összecsapás hajnalán nem árt tudni ki kinek az oldalán áll, mielőtt a véleményünket a látványos képek, a kereskedelmi híradók, és a különböző okoskodó blogok alapján alkotnánk meg.

Tovább..

Miért folyik háború Izrael és Palesztina közt?

A szerző részben vallása, részben humanista meggyőződése miatt elkötelezett a gázai és ciszjordániai palesztinok jogainak biztosítását illetően, de azért igyekszik a képességeihez mérten „sine ira et studio” tárgyalni az éppen aktuális gázai eseményeket, elsődlegesen abból a szempontból, hogy a konfliktusban résztvevőket a Hamaszt és Izraelt milyen célok motiválták a háborúban való részvételben, és milyen taktikai vagy stratégiai céljaik lehetnek e háborúban…

A konfliktus most is nagyjából úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Persze az eszkalálódást szokás a három izraeli diák elrablásához és megöléséhez kötni, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy az idei évben, januártól májusig az IDF mintegy 20 palesztinnal, köztük négy gyerekkel végzett, még bármilyen gyermekrablást megelőzően. Evvel párhuzamosan pedig május végéig összesen 119 rakétatámadás is érte Izrael területét.

A jelenlegi konfliktussal, mint a korábbiakkal kapcsolatban tehát lényegében tetszőlegesen lehet megválasztani a kezdeti időpontot, és ennek alapján állást lehet foglalni a „ki kezdte” kérdésében is. Míg izraeli oldalon láthatóan a három yeshiva növendék elrablását tartják a fordulópontnak, a palesztin oldal szerint a konfliktus elsődlegesen a palesztin egységkormány június 3-i, amerikai támogatással, de Izrael heves ellenzése mellett történő megalakulásához köthető.

Én – bár tisztában vagyok avval, hogy létezhet más olvasata is a történéseknek – a következőkben igyekszem ez utóbbi perspektívából megközelíteni a helyzetet. E perspektíva relevanciája persze több szempontból is alátámasztható tényszerű adatokkal is, elsődlegesen akár avval, hogy az egységkormány megalakulását  követően Izrael – még bőven a három fiatal elrablását megelőzően módszeresen kezdte előkészíteni a Hamasz felszámolását, illetve helyezte nyomás alá a Palesztin Felszabadítási Szervezetet.

Izraeli oldalról már az egységkormány megalakulása napján döntés született a PLO-t illető adóbevételek folyósításának befagyasztásáról, és a PLO-tisztviselők mozgási szabadságának korlátozásáról. Ezt követően az IDF alig két hét alatt 14 palesztint (elsősorban ciszjordániai Hamasz-tagokat) likvidált és 284 főt helyezett vádemelés nélkül adminisztratív őrizetbe. nem mellékesen jegyzendő meg, hogy a palesztinok – nem egészen alaptalanul – az adminisztratív őrizetbe vétel intézményét egyszerű túsz-szedésként értékelik.

Ebben a helyzetben rabolták el – s mint később kiderült – ölték meg a három fiatalt, ami jelenlegi ismereteink szerint egy hebroni – a Hamasszal szoros kapcsolatot ápoló klán akciója volt. Izraeli oldalról ekkor még formális hadműveletről nem beszélhetünk, a hivatalos válasz azonban messze túlmutatott egy „rendes” nyomozás keretein, és a ciszjordániai Hamasz felszámolását célzó átfogó intézkedéssé vált. A Tzahal egységei pár nap alatt megöltek újabb hat palesztint, köztük egy 15 éves fiatalt is, (nem számolva az izraeli szélsőjobbosok által megölt hebroni fiút) adminisztratív fogságba helyeztek több, mint 400 embert, és több, mint kétezer ciszjordániai lakásban tartottak razziát.

Evvel párhuzamosan a Hamasz egyre gyakrabban hajtott végre rakéta és aknavető-támadásokat Izrael déli része ellen. Csak június során összesen 57 ilyen támadás történt, ebből 22 június utolsó három napján.

A Hamasz ebben a helyzetben kettős nyomás alá került. Egyrészt ciszjordániai hálózatának felszámolása gyakorlatilag kiírta volna a komolyan vehető politikai szereplők közül, másrészről Gáza az egyiptomi katonai puccsal hatalomra kerülő új vezetés alatt totális elszigeteltségbe került nem csak diplomáciai értelemben, hanem gazdaságilag is. A terület minimális életfeltételekhez szükséges ellátását jobbára már csak a csempészalagutakon bejuttatott ellátmány tette lehetővé, a közalkalmazottak már több hónapja nem kaptak fizetést, a minimálisan is működő termelés pedig összeomlóban volt.

Ebben a kettős nyomásban a Hamasz számára a fegyveres konfliktus felvállalása ésszerű opciónak tűnhetett, a következő okok miatt:

• • az, hogy a hadműveletek hangsúlya Gázába tevődött át, egyben tehermentesítette a Hamasz Ciszjordániában is aktív politikai szárnyát, hiszen Izrael kifejezetten igyekszik elkerülni azt, hogy a fegyveres konfliktus az egyébként viszonylag nyugodt ciszjordániai területre is kiterjedjen. Ez viszont – az előbb említett okoknál fogva létfontosságú a Hamasz számára.
  
  
  • másodsorban elég egyértelműen látszik, hogy a Hamasz elsődleges célja a harcok folytatásával, hogy a megkötendő fegyverszünet csökkentsen Gáza gazdasági elszigeteltségén. Fegyverszüneti követelései – mint a rafahi és erezi határátkelő megnyitása, a blokád feloldása, vagy egy nemzetközi repülőtér fejlesztésének elkezdése kivétel nélkül ezt a célt szolgálják, míg az adminisztratív fogságba helyezett palesztinok elengedésének követelése a ciszjordániai hálózat helyreállítását célozza.
  
  
  • E két fő ok mellett a háború egyben pozíciószerzésre is használható, megerősítheti az a képet, hogy a Hamasz az egyetlen erő, ami képes erőt mutatni a „cionista megszállók” ellen, és képes akár harctéri, akár politikai sikereket is elérni evvel a stratégiával.

***

Izraeli oldalról természetesen egészen mások a fegyveres konfliktus felvállalásának indokai. A hangoztatott rövid távú cél, a Hamasz, mint Izraelre támadó terrorszervezet felszámolása és tartós, stabil nyugalom biztosítása.

Ez így rendben is lenne, ha feltételezzük, hogy az izraeli vezetés komolyan azt gondolja, hogy ha három korábbi tökéletesen a jelenlegihez hasonló beavatkozás nem járt tartós békével, akkor most majd negyedszerre ugyanezekkel a módszerekkel biztosan sikerül elérni a célt. Ehelyett érdemes végignézni, hogy az izraeli kormány mit várhat egy ilyen hadművelettől – amivel előre láthatóan nem fogja megsemmisíteni a Hamaszt és nem fog tartós békét kialakítani.

Egy részről az izraeli kormányzat – ha már belekezdett a Hamasz ciszjordániai felszámolásába, egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ne reagáljon katonai erővel a Gázából érkező, egyre szaporodó rakétatámadásokra. Ez nyilván magyarázat a közvetlen katonai akció elindítására, azonban mégsem nevezhető kiváltó oknak, hiszen a gyakori rakétázás a Hamasz előre megjósolható és kézenfekvő reakciója volt az IDF ciszjordániai lépéseire.

Részemről a konfliktus kiélezésének fő okát – bevallom nem függetlenül a palesztin állásponttól – az izraeli kormány azon törekvéseiben látom, hogy a palesztin egységkormány ne legyen életképes. Hogy ez miért fontos az izraeli kormány számára, annak okaira egy kicsit részletesebben is kitérnék.

Az béketárgyalások eredményeként az osloi egyezmény, a nemzetközi közösség álláspontja és a PLO által felvállalt álláspont alapján a 67 előtti határok alapján – esetlegesen némi módosítással - független és önálló palesztin államnak kellene létrejönnie.

Csakhogy ez a terv már a 90-es évek közepén sem volt elfogadható az izraeli közvélemény számára. E területekről és a telepesekről való lemondás már húsz évvel ezelőtt is egyenlő volt bármely izraeli párt számára a politikai halállal. Rabin esetében a politikai mellett a fizikai halált is jelentette, a Munkapárt pedig másfél évtizede nem tudja érdemben befolyásolni a politika alakulását. Azóta ráadásul gyökeresen megváltoztak a belpolitikai viszonyok. Egyrészt az eltelt időszakban Izrael Judea és Szamária néven belső használatra gyakorlatilag annektálta Ciszjordániát, és ennek során több, mint félmillió izraeli telepes költözött be a területre, míg az itteni palesztin népesség egyre inkább néhány egymástól elszeparált városi gettóba szorul vissza. A legutóbbi választások során pedig egy kifejezetten szélsőjobbos vezetésű kormányzat jött létre, amit csak részben tud ellensúlyozni a centrista- jobboldali pártok részvétele a koalícióban.

Ennek megfelelően az izraeli kormányok előtti egyetlen járható út a békekötés folyamatos elodázása, és a status quo fokozatos elbillentése az izraeli pozíciók erősítésének irányába. E stratégia egyik nagyon fontos pontja, hogy a palesztin oldal lehetőleg minél kevésbé egységesen tudjon megjelenni a tárgyalóasztal mellett, ilyen módon lehessen arra hivatkozni, hogy a tárgyalás felesleges, mivel a tárgyalófél nem képviseli a palesztin frakciókat.

Egy egységkormány – egy tárgyalások felvételébe beleegyező Hamasszal éppen ezért a lehető legrosszabb opció ezen izraeli stratégia szempontjából.

A Hamasszal való fegyveres konfliktus kiszélesítése Izrael szempontjából tehát jó eszköz az egységkormány, és a Hamasz tárgyalásba való bevonásának megakadályozásába. Ezen alapvető stratégiai cél mellett persze nyilván vannak más – inkább taktikai jellegű célkitűzések is.

Egy korlátozott fegyveres konfliktus lehetőséget teremt az IDF számára a Hamasz katonai értelemben történő meggyengítésére. A két évente – most már rendszerszerűen ismétlődő konfliktusokban a Hamasz katonai infrastruktúrájának nagy része rendszeresen megsemmisül, ez pedig lehetővé teszi Izrael számára a Hamasz által jelentett kockázatok szinten-tartását.

A konfliktus egyben belpolitikai hasznot is jelent, hiszen a békés időszakban értelemszerűen lanyhuló fenyegetettség-érzés, és az erélyesen fellépő erőskezű vezetés nem elhanyagolható politikai tőkét képes kovácsolni a kormányzat számára.

Itt tartunk hát jelenleg, több, mint 600 halálos áldozatnál, és 4000 sebesültnél.

Hogy a Hamasz és Izrael fent vázolt céljai közül mik fognak teljesülni, azt gondolom, hogy egyelőre még nem lehet látni.

A Hamasz egyelőre sikerrel tehermentesítette ciszjordániai hálózatát, persze kérdéses, hogy ez mennyi ideig marad így. Propaganda értelemben a 32 általuk megölt izraeli katona kifejezett katonai sikernek tekinthető, ráadásul mivel emellett a rakétatámadások „csak” két civil áldozatot követeltek akár nemzetközi téren is vállalható „szabadságharcosként” tűnhetnek fel. Mindazonáltal a fő stratégiai cél elérése, a gázai övezet elszigeteltségének tartós csökkentése egyelőre meglehetősen bizonytalannak tűnik, annak ellenére, hogy pusztán humanitárius szempontból is jól kommunikálható követelés.

Izrael nyilvánvalóan sikeresen gyengíti meg a Hamasz jelenlegi katonai infrastruktúráját, annak ellenére, hogy az eddigi eredmények még nem tükröznek 100%-os sikert.

Belpolitikai téren a háború és a kormány intézkedéseinek támogatottsága magas, tehát ez egyelőre kiszolgálja a társadalmi elvárásokat, és erősíti a kormány helyzetét. Kérdéses azonban, hogy az izraeli társadalom mennyiben táplál túlzott elvárásokat a katonai akciót illetően, és ez hosszabb távon nem csap-e vissza a kormányzatra.

Nagy kérdés azonban, hogy a stratégiai cél, az egységkormány működésének megakadályozását illetően mennyire lesz sikeres az akció. Jelenleg egyik frakció sem mondta fel az egységkormányt, a PLO alapvetően kiáll a Hamasz tűzszüneti követelései mellett. A kérdésre a háború lezárása után kapunk majd választ, jelesül, hogy a Hamasz a továbbiakban lát-e majd lehetőséget a tárgyalásos rendezésre, avagy sem.

Tovább..

Nácibeszéd verboten

Kertész Ákos bácsi bajban van, és bajban Amerikai Népszava is. És bajban még számos baloldali publicista, és megmondó és alámondó és ismétlő. Ennek a sok embernek most mélyen a zsebébe kell nyúlni, és be kell szerezni egy úgynevezett Szinonima Szótárt. A nácizás ugyanis egyre kevésbé menő, és egyetértő bólogatásért - úgy tűnik - nem lehet immár Izrael felé fordulni…

Meglepő módon az izraeli parlament jobbszárnya szerdán olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely komoly bírsággal büntetné mindazon megnyilvánulásokat, amelyek minden valós tartalom nélkül bélyegeznek valakit nácinak, vagy hasonlítják tevékenységét a Harmadik Birodalom rémtetteihez. Ez vonatkozna a Holokauszthoz köthető szimbólumok indokolatlan felhasználására is. A törvényt benyújtók szerint Izraelben, de az egész világon sajnálatos tendencia a nemzetiszocialista ideológiához köthető szitokszavak felelőtlen alkalmazása, amelynek ezzel a törvénnyel kívánnának gátat szabni. Legalábbis Izraelben. Az indoklás külön kitér arra, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz, a pontos és kifejező érveléshez kellő számban állnak rendelkezésre egyéb szavak is a nácin kívül.

A törvény által felvetett probléma nem új keletű Izraelben. Sok esetben verte ki a biztosítékot, hogy a média felelőtlenül bánik a történelmi tragédiához köthető szavakkal és jelképekkel. Egy televíziós show például az izraeli belügyminisztert, mint egy koncentrációs tábor felügyelőjét ábrázolta, míg a pénzügyminiszter egy interneten terjedő fotón, mint SS tiszt látható, utalva ezzel a kormány bevándorlás-politikájára. A közbeszéd sem mentes a felelőtlen rágalmazásoktól, és miközben a Holokauszt-ütőkártya sokszor szerepel érvként egyes katonai lépések megindokolásaként, a képviselők nem riadnak vissza egymás lenácizásától. Hovatovább Itamar Ben Gvir jobboldali aktivistát egy újságíró piszkos kis nácinak nevezte. A hasonló rágalmaknak kitett Dov Lippman rabbit pedig különösen mély fájdalommal érintette, hogy ugyanannak szörnyűségnek nevezik, ami annak idején nagyszüleit elpusztította.

A törvényt ellenzők szerint a szabályozás súlyosan sértené a szólásszabadságot. Példaként hozzák fel azt a lehetőséget, hogy ha egy diák Izraelben lenácizná a tanárát, súlyos pénzbüntetésre számíthatna. Bár egy demokratikus országban valóban különös egyes szavak használatának betiltása, a példa is jól jellemzi a náci ideológiával összefüggő szavak hétköznapivá válását, erodálódását.

Kertész Imre korábbi kijelentésével foglalkozó cikkünk mindenesetre hasonló húrokat pengetett meg, mint ami az izraeli törvényt előhívta. Olvasói kritikaként a cikkel kapcsolatban ugyan elhangzott, hogy „A szándék dicséretes, a produktum csapnivaló!”, most mégis megpróbálkozunk a probléma újbóli boncolgatásával.

Egy baloldali számára természetesen meglepő, hogy egy jobboldali számára sértő, ha lenácizzák, bármit is mondjon vagy tegyen. Egy jobboldalinak el kell viselnie, ha a kitűnő történész Lendvai Pacsi bácsi magyarokról szóló munkájában a nácizmus fészkét Németországtól keletre tolja el, hogy az osztrákok mellet alkalmasint bennünket is belesugallhasson az ideológia kibontakoztatói közé. Sőt, jobboldali politikust nemcsak nácizni, de zsidózni és cigányozni is lehet egyszerre, kinek hogyan tetszik (ahogyan azt például Orbán rendszeresen megkapja különböző portálok kommentejiben), azért mert csak alapon. És bár ezek a hozzászólások élesen rámutatnak arra, hogy a hazai szélsőségeseink között koránt sincs olyan éles határvonal, az eredmény végül ugyanaz lesz. A náci, fasiszta, karhatalmista szavak elvesztik jelentőségteljességüket, kiüresednek, elértéktelenednek. Senki sem fogja őket komolyan venni. Ezt pedig nemcsak egyes Izraeli politikusok nem szeretnék megvalósulni látni a saját országukban, de mi sem a miénkben.

Ha úgy tetszik történelmi lehetőség ez a lázasan megújulni próbáló baloldal és annak értelmisége előtt. Az ominózus Bajnai-féle kávézgatás feltárta előttünk a baloldali szellemi elit azon rétegének gondolkodását, amely pénzért és hatalomért bárkit összeterel bárkivel. Minden ideológiai vagy erkölcsi megfontolás nélkül. Ők azok a megélhetési rettegők, akik miatt valódi párbeszéd sosem alakulhatott ki, mert a véleménykülönbségre egy jó kis nácizással egyszerűen rácsapták az ajtót. Aztán fölvették érte a fizut. Reméljük, lassan elhalkulnak, kifakulnak ezek az emberek a közéletből, ahogy a baloldal fokozatosan ráébred, hogy a politikai palettán való értelmes megjelenés valódi elkefélői ők.

Az összeborulósdi nem megy nekünk idehaza. De továbbra is hiszek abban, hogy az embereket (legalábbis egyeseket) a jószándék vezérel, és hogy léteznek olyan társadalmi problémák, vagy mindannyiunkat érintő kérdések, amelyek felé közösen tudunk odafordulni. Ráadásul még jobboldaliként is megnyugtatóbb lenne egy épkézláb, hiteles baloldali jelölt, akinek esetleges megválasztása nem jelentene egyet az ország WC-n való lehúzásával. Persze egyelőre nincs ilyen személy, csak a 3+1 vállalhatatlan. Meg néhány habzószájú nácizós maradék…

Az izraeli törvényt egyelőre nem véleményezik idehaza a baloldalon. Vagy annyit mondanak róla, hogy antidemokratikus. Ezt mindenre mondják. Ez az egyetlen szinonimája a nácinak. Viszont ebben a sűrű csöndben és hullaszagban nem fog kialakulni diskurzus. És nem lesz baloldali szellemi megújulás sem.

Csak a Hellerági, aki marad.

Tovább..