2011-ben változott meg Putyin?

„Bizony így volt. Putyinával, aki akkor még a felesége volt, külön is találkoztam. Zárkózott asszony, de jóban voltunk. Az orosz nyelvet népszerűsítő alapítványi munkájában is részt vettem. De visszatérve Putyinra, vannak nagy csalódások, és Putyin egy ilyen nagy csalódás nekem. Egy rendkívül karizmatikus és intelligens ember. Az a típus, aki ha belép a szobába, azt rögtön észre lehet venni. De a 2011 előtti és a 2011 utáni Putyin teljesen más. Nagyjából olyan, mintha az 1994 előtti és utáni Orbán Viktort hasonlítanánk össze.

Az a Putyin, akit mi megismertünk, és akivel izgalmas beszélgetéseket lehetett folytatni, az rendszeresen találkozott a NATO vezetőivel, a nagy orosz medvét lassan és óvatosan próbálta tolni a modern világba. A 2011-es parlamenti és a 2012-es elnökválasztás, amiket nagy valószínűséggel elbukott volna, ha tiszta, demokratikus szabályok szerint játszódik, gyökeresen megváltoztatta ezt az embert. Szembemegy mindennel, amit előtte képviselt. Az óvatos demokratizáló vezetőből az önkény embere lett. A nyugatos Putyinból keleties despotává vált. Ezzel a Putyinnal már nem szívesen találkoznék. Akkor nem éreztük, hogy politikai kompromisszumot kellene kötni, mert egy asztalnál ülünk.”

Dobrev Klára; Origo 2015. 01.21.

Putyin (mint az akár a Vörös Cárok címmel, Gorbacsov, Jelcin és Putyin „munkásságát” feldolgozó dokumentumfilmben is látható, hogy mit örökölt Jelcintől) 2000-től következő években Oroszország belső stabilitásával, illetve annak megteremtésével volt elfoglalva. A gazdasági, társadalmi és hatalmi káoszból kellett rendet vágnia (nem tennie, hanem vágnia!!!). Hogy értsük a feladat nagyságát, a teljes ex-szovjetunió egy hatalmas roncstelep volt, egy anarchosztalkeriánus oligarchikus köztársaság, ahol az összes funkci a maradék szétlopásával volt elfoglalva.

Hatalmas munka volt, hatalmas és mindenkinek fájó leszámolásokkal. Ám azok Oroszországon belül fájtak. Csak egy rövid felsorolás, hogy kikkel, milyen feladatokkal állt szemben Putyin a színre lépésekor: csecsen háborúk, az oligarchákkal való leszámolások, a moszkvai tízemeletes lakóépület robbantások (amelyek mögött valószínűleg maga az orosz állam állt, belső hatalmi harcokat próbáltak így megoldani - sok azóta kioknyomozott dokumentum szerint), maffia, az oligarchák külföldre menekülése vagy éppen "száműzése" (lásd Abramovics, aki Londonba ment, és a Putyin mellé felsorakozó névrokon repülős Abramovics-ikrek, akik a Malévvel lettek ismertek, de Putyinnál 2007-ben mégis kegyvesztettek lettek, vagy lásd Hodorkovszkij-t aki pedig felvette a harcot Putyinnal)

Beállsz a sorba és talán maradhatsz, vagy megszöksz, vagy elkaszállak. Ez a három opció volt, amikor Putyin hatalomra kerülése után. Ezek persze messze nem merítették ki a dobrevklárai éretlemben vett keleti despota definícióját.

Ahhoz persze, hogy mindezt békében tudja otthon folytatni Putyin, a külvilág felé a legkevésbé érdes, mézes-mázos arcát kellett mutatnia. Putyin utazott és tanult, kapcsolatokat épített és figyelt, barátkozott. A megtépázott orosz medve nem is tudott volna a szétlopott, forráshiányos hadseregével és semmivé foszlott diplomáciai tekintélyével kakaskodni a nagyvilágban. A folyamat 2008 augusztusára futott ki:  a Grúzia által is belső ügynek tekintett megszállás orosz olvasatban a poszt-szovjet térségen belül van, tehát belpolitika. De a világ se nagyon kapkodott az ENSZ elé vinni a grúz kérdést. Itt halkan megjegyeznénk, hogy Ukrajna is a poszt-szovjet térség része, ahogy a grúz-orosz háborút, úgy a szomszédunkban zajló ukrán-orosz és oroszanyanyelvű ukránok háborúját is nyugodtan tekinthetné a fejlettnyugat poszt-szovjet, belső problémának, csak éppen a világ és legfőképpen az Egyesült Államok azóta átértékelte saját szerepét és céljait a térséggel kapcsolatban.

A világ remek piacot látott Oroszországban (igaza is lett), hagyta felzárkózni. És az amcsik lepődtek meg a legjobban, amikor két éve éppen Oroszország tudott visszautasíthatatlan ajánlattal előállni a szíriai vegyifegyver-lefegyverzés kapcsán, ezzel fájó sebet ejtve a pénzből háborút/háborúból pénzt elvet követő USA-n.

Dobrev Klára Putyinnak azt az arcát látta, amit nagyvilágnak akkor mutatni akart. De Putyin akkor sem volt más, mint ma, csak despotikus-keleties viselkedése a határon belülre irányult. A belső rend 10 évig tartó, rekordidejű helyreállítása után pedig Putyin a világban betöltött szerepét is vissza akarta kapni, hát most kilépett a világpolitika színpadára is a naivok, az ostobák és a bolgár titkosszolgálati gyermekek hatalmas meglepetésére.

Dobrevklárák valóban naivok vagy csak - mentve a menthetőt és a Putyin-ellenes hisztériára való ráfeszülésnek megfelelve - be akarják vezetni azt a narratívát, miszerint Oroszország 2011 előtt egy aranyos kis barna maci volt, aztán valami történt vele?

Egyik olvasatból se jönnek ki jól...

A poszt elkészültéhez az irányoroszország.hu szakértője és szerzője nyújtott nélkülözhetetlen segítséget.

Tovább..

Ki a világ legnagyobb Weyerbélája?

Kompenzálandó, hogy a megmajdanozós ígéretek ellenére minden maradt a régiben, OCCRP, ami neve alapján a robotzsarut készítő OCP egyik kelet-európai leányvállalata lehet, gyorsan közzé is tette elemzését, mely szerint Orbán, holtversenyben a montenegrói miniszterelnökkel, Putyin cár után a világ második legkorruptabb politikusa.

Kellett ez, mint falat lakhatás az előtakarékoskodást burzsoá különcködésnek érzékelő antropológusleánynak, meg a forradalminak mondott év második napján kifulladt új-, legújabb- és mégújabbellenzéki mozgalmaknak. Az önnönmagát pamutinges Jim Starkba erőltető Vágógábor, az LMP-ből kifordulva megbillent egzisztenciákkal és futóbolondokkal korrupcióellenes szövetséget alkotva a felszínen úszó korrupciószakértő is, tények hiányában inkább egyszerű magyari állampolgárként mutatkozott be a demokráciát jelentő deszkákon, majd sajnálkozott azon, hogy a magyari emberek nem elég érettek és felvilágosultak még az ő vezetésükre, mivel másodéves szociológusok helyett rendre politikusokra szavaznak a választásokon.

De majd tanítva lesznek, eljött a tettek ideje…

Amellett, hogy mostanában talán a szobanövények jogaiért nem vonultak az utcára még (ismétlem: MÉG), a korrupciós konfabuláció többnyire mindegyik tüncikén központi témaként szerepelt. Nyilván csak szlogenszinten, mert ugye senkit nem sikerült rajtakapni, hogy egy whiskeydobozban hordja ki az Államkincstárból a stadionszéksorokat, így maradt az „ők is megmondták”, „szerintük is” meg hogy „az amerikaiaknak biztos van valami a kezükben”. Egyébként igen, van. Horváth András összegyűjtött munkahelyi sérelmei. (Most elegánsan jelezzük, hogy itt a Toronyházban messze tájékozottabbak vagyunk, mint a teljes honi sajtó. Például tudunk egy HG monogrammal bíró kitiltottról is…)

Szóval ez a korrupciós meseszövés elengedhetetlen része, hogy meg lehessen hivatkozni valami tekintélyt, és itt lép a képbe a roppant tudományos nevű OCCRP, ami olyan sok betűből áll, hogy biztos egészen fontos intézmény, sok köpenyes tudóssal, akik fehér gumikesztyűben, bonyolult műszerekkel matatva mutatják ki a korrupciós százalékokat a hozzájuk beküldött mintákból.

Ennek még különösebb hírértéke nincs is, bárki alapíthat betűszavakat, majd jelentheti ki, hogy a repülőgépek alumíniummal csíkozzák az eget. Az viszont érdekesebb, hogy az amúgy Soros-istállóba tartozó médiumok egyik gyűjtőszervezeteként funkcionáló OCCRP-ből hogyan lesz tekintélyes intézmény.

Mi is kérünk olyan ágvégződést...

Magyarországról a szintén Soros kitartott (azért a norvégcivil pénzekre is ráestek véletlenül…) átlátszó.hu tagja ennek a kelet-európai aktivistákból álló újságíró-szervezetnek. És ezek a tagok szavazgatják meg évről-évre, hogy ők kit tartanak a legkorruptabbnak, azaz kit nagyonnemszeretnek.

Ha már átlátszó.hu, akkor érdemes megjegyezni, hogy az átláthatósági világbajnokok nagyvonalúan elfeledkeztek beszámolni a eredményhirdetésről beszámoló kis cikkükben, hogy egy olyan szervezetről van szó, melyben ők tagok. Hasonlóan ahhoz, hogy a Sorosgyuris kitűzőt is csak a mannaosztás során teszik fel. Mert ugye így kb. annyit ér az eredmény, mintha a Századvég kimutatná, hogy a magyari nők szerint Habonyárpi öltözködik a legelegánsabban...

Hogy erről a ravaszkodós weyerbélázásról miért nem képesek lejönni végre, azt valaki elmagyarázhatná egyszer.

Tovább..

Szász szónak is román a vége

Klaus Johannis személyében szász elnöke lett Romániának. A jobboldali orgánumok is, leszámítva pár kritikusabb hangot, örömmel áradoznak a nagyszerű hírről. Nos, mi megint kisebbségi véleményt fogunk hangoztatni, de nem is azért, mert annyira áhítanánk innen Pestről a székely autonómiát (azért igen), hogy kiakadjunk Johannis kijelentésén, amiben csípőből elutasítja már a regionalizációt is.

Szóval a történet annyi, hogy Johannis legyőzte Pontát, igen, azt a Pontát. Amikor még az MSZP képes volt megtölteni egy csarnokot, együtt szónokolt Mesterházy Attilával a két párt szoros és megbonthatatlan barátságáról. Johannis (direkt írjuk J-vel)az úgynevezett Keresztény-Liberális Szövetség színeiben aratott jobboldali győzelmet Romániában, és köztudott, hogy ezek a pártok a Fidesszel és a magyar jobboldallal általában véve is jobban elvannak, mint a korrupt, velejéig posztkommunista, sumákolós nacionalista PSD-vel barátkozó magyar szocialistákkal.

A sztori azonban ennél jóval árnyaltabb, és kár lenne a jelenlegi események fényében, melyek szomszédságunkban, sőt hazánkban is folynak, megkapargatni a felszínt a román választások első nézésre egyértelmű felszínén. Valójában már régebben jeleztük, talán még tavaly, hogy amit Amerika elkezdett Ukrajnában, az valójában egy jóval szélesebb stratégia, amiben számos térségbeli országnak lesz még szerepe. Ezért kell egy kicsit visszaugranunk a sztoriban, hogy értsük a komolyabb összefüggéseket!

Egy ottani szaklap jelent meg ez az írás, amiben bírálják azt a ma már eléggé nyilvánvaló amerikai külpolitikai stratégiát, aminek a lényege az, hogy Oroszországot leválasztják korábbi európai szövetségeseiről. A „buffer zónát” a Dnyepperig tolják, és voltaképp a lényeg az, hogy az Urál legyen az új geopolitikai választóvonal a „nyugati” és a „keleti” szférák között.  Ez a stratégia voltaképp az összes világháborúban meg volt, de már Napóleon sem véletlen ment neki a ruszkiknak. Az első VH-alatt a németek próbálkoztak „cordon sanitaire”-t húzni németbarát rezsimekkel az oroszok és nyugat közé, tulajdonképpen a bolsevik forradalom is az ő „titkosszolgálati ügyködésük” side-effektjeként jöhetett létre. Végül ezt az új „buffer zónát” a franciák hozták létre 1920-ban és lám, ki volt ott is a „fekete bárány”: talált süllyedt, igen, Magyarország.

A második VH alatt megint egész Sztálingrádig mentek a nácik, és ugye ma már hülyeségnek tűnik az egész, megfagyasztani annyi ivarérett szőke svábot a -40 fokban, de mégis: a mindenkori európai birodalomnak kell az a szép nagy lapos határvidék, ahol terem a búza, meg jó csajok vannak. A második VH után az oroszok azonban egészen Németország közepéig tolták ki a korábban valahol a lengyel vidékek tájképét meghatározó képzeletbeli vonalat, aminek ugye épp 25 éve, 1989-ben lett vége. Kialakult egy egypólusú világ, és az amcsik odáig jutottak, hogy képesek voltak Jelcin személyében tulajdonképp egy helytartót ültetni a megzuhant Szovjetunió élére, ebből mellesleg még film is készült Jeff Goldblum főszereplésével, hisz magának a nagyszerű Clinton elnöknek az emberei „faragtak győztest” az akkor is már

idült alkoholista, agy nélküli és alkalmatlan Jelcinből a „demokratikus Oroszország” élére.

Ez az állapot, ha úgy tetszik Amerika számára idilli volt: egy épp egyesülő, tehát a korábbi buffer-zónát bezabáló Európa és a csicska Oroszország. Ebben a felállásban tulajdonképp édes mindegy volt, hogy mennyire haverkodik és kicsoda még mindig az amúgy sem túl népszerű, és eleve vesztes oroszokkal, nem tulajdonított ennek senki jelentőséget, és az egész „cordon sanitaire” is Nyugat ámult imádatában volt, álmaikban Amerika integetett vissza, és nem is mondott nemet. Csak hát jött Putyin. És alapvetően ráunt erre a szerepre, amit országának hosszú távon a hidegháború győztesei szántak, és úgy gondolta magában, hogy kimaxolja a status quo-t, és szövetségeseket szerez magának a korábbi szatellitállamokban, de ezt immár nem a bal, hanem a jobboldalon teszi.

Az EU választáson is hír volt, meg pár hete nálunk is, hogy a szélsőjobboldali populista pártokon keresztül egészen messzire jutott eme tevékenységében, és a gázcsap csavargatásával a korábbi áldásos helyzet is erősen megváltozott. Amerika és Európa tehát berágott, mert a maci kijött biza a barlangból, megrázta magát, és mivel a téli álomnak vége, eléggé éhes is lett. A történet 10 évvel ezelőtt kezdődik Grúziában, ugye akkor még Orbán se volt, sőt Obama sem, mégis Amerika „rózsás forradalomban” támogatta a grúz ellenzéket, meglebegtetve nekik annak lehetőségét, hogy az „euroatlanti integráció” révén érdekszférát cserélhetnek. Ebből nem lett semmi: Putyin lépett, kitört egy függetlenségi háború Dél-Oszétiában (ez kb. annyit jelent, hogy Jászság) és készpassz.  De Amerika nem nyugodott, pár év múlva már a ragyásra mérgezett Juscsenkó arcát nézhettük, meg a narancsos forradalmat, de végül ez se jött össze:

Putyin lépett, és jött Janukovics, az ő embere.

Az Obama adminisztráció tulajdonképp ezt a stratégiát folytatja, bár a módszerek változtak. És bizony van egy kulcsszereplő is a sztoriban: Soros György, aki a maga kis civil társulatával karöltve végső soron az „oszd meg és uralkodj” elvét követve szakítja le a közép és kelet-európai orosz szövetségeseket, és nem szívbajos. Az ő „narancsos forradalma” már kissé véresebbre sikeredett. Az ő „oroszországi civil forradalma” már jóval hangosabb, zajosabb, és Putyin globális karaktergyilkossága is jobban megy ebben a közegben, hisz a sajtó mindig is "demokrata" volt Amerikában, és diktálja is a világsajtónak az irányvonalat rendesen. A törésvonal itt is az, mint korábban: keleti szövetség, vagy nyugati integráció. 10 éve ez a szöveg azon, hogy az Euro-atlanti fél, tehát „nyugat” ugyanúgy „nyugatbarát” rezsimek felbootolásával akarja megszerezni az európai érdekszférát, ahogy Napóleon a lengyelekkel haverkodott, az első és második VH alatt meg „baráti köztársaságok” láncát akarták létrehozni. Most ezek adottak, így elég csak a politikai széljárást megváltoztatni, nem kell a nyílt háború, csak polgárháborúk kis láncolata, egymástól elszigetelt, de egy irányba mutató konfliktusok, melyek valahogy mindenütt az oroszokat kötik le.

A stratégia lényege, hogy kulturális és társadalmi, valamint történelmi paradigmák mentén kettészakítják az országokat (ahogy tették Kelet és Nyugat-Ukrajna esetében) majd az így kialakult konfliktusban a leginkább nyugatos felet segítik hatalomra. És akkor most itt az idő visszatérni Johannishoz, a „szász román elnökhöz” mert az elmondottak fényében nézzük meg, hogy néz ki ebből a szemszögből nézve a történet: van egy ország a „buffer zónában” amelyiket 1920-ban, részben szintén az Orosz Birodalomtól is benyúlt területek (Moldova) beillesztésével hoztak létre egy kulcsfontosságú térségben. 2011-ben ebben az országban az uralkodó Szociáldemokrata kormány (Victor Ponta) olyan szerződést kötött a Lukoillal, aminek révén a fekete tengeri olajmezők kitermelése, a Constantai kikötő üzemeltetésének nagy része, valamint a PETROTEL olajfinomító egyaránt orosz kezekbe került.

A román baloldal hatalmas orosz-barátságán túl korrupt a velejéig, és a románok – lévén a második legnagyobb létszámú orthodox vallási közösség – kulturálisan is közel állnak az oroszokhoz.

2014-ben Ponta az első fordulóban meg is nyeri az elnökválasztást. Azonban a második fordulóban hirtelen „fordulat történik”. Egy voltaképp a semmiből érkezett kisvárosi polgármester, akinek a családja nagy része ráadásul Würtzburgban él, nem is román, ráadásul német ajkú protestáns, a nyugati, fejlett, progresszív, demokratikus Románia jelszavával meglepetésszerű győzelmet arat Victor Ponta felett. A választóvonal csodák csodájára az a történelmi határ, amihez hasonló Ukrajnában a Lengyel – Litván Nemzetközösség egykori határvonala, ami úgy rajzolódik ki a választási térképen, mintha egy történelmi térképet tennénk rá. Ami alapján most egy ország szakad ketté, polgárháború folyik, és emberek halnak meg.

Szóval, mi, akik Erdély nagy barátai vagyunk, igazából örülünk a magyarok bölcsességének, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyékben (ahol abszolút vagy relatív többségük van) kettős üzenetet küldtek a román közvéleménynek. Egyrészt távol maradtak a szavazástól, másrészt jeleztek, hogy

„Erdély, az Erdély, Erdély meg Európa”.

Ennyit tettek, de talán mert ösztönösen látják a valós eseményeket, talán jobban is mint mi, valamint látják azt is, hogy Magyarországon mit művelnek ugyanennek a világpolitikai forgatókönyvnek a részeként, bölcsen kivárnak. Az egyszer biztos: ahogy kiderül, hogy a román nemzeti egység kerül veszélybe, ahogy Johannis túltolja a nyugatbarát biciklit, a románok számára a magyarok lesznek a bűnbakok, az meg nem egy hálás szerep.

És bár az autonómia és a transzilvanizmus eszméje közel áll szívünkhöz, de ha azt azok teremtik meg, akik nem mellesleg Magyarországon majdanoztatják a soroscivil ifjú kommunistákat, akkor köszi, nem kell ez a torta. Mert nálunk épp a baloldal most a nagy „demokratikus nyugatbarát” és a jobboldal az, amelyik kicsit ráncoltabb homlokkal nézi az eseményeket, és a Gazprommal bizniszel. De a Nagy Játszmában tulajdonképp édes mindegy, hogy bal, vagy jobboldali az a kormány, amelyik épp van, hisz a cél azonos. 

Ha a székely autonómia és a transzilván föderalizmus ennek mentén jön létre, nem lesz hosszú életű, sőt hosszú távon a magyarok szívják meg, akár egy gerjesztett polgárháború bűnbakjaiként . Épp ezért jó, hogy a magyar kisebbség kivár, és ne hazaárulózzuk most le könyökből Kelemen Hunort se a kétértelmű nyilatkozatok miatt, mert lehet, hogy igaza van. Minden azon múlik azonban, hogy Johannis (aki amúgy Iohannis a románoknak) merre fog helyezkedni elnöksége során. Meglátjuk. A medve bőrére mindenesetre semmiképp se igyunk. Pláne, ha erdélyi. Azok elég veszélyesek.

Tovább..

Háborúzz, ne szeretkezz!

A máskor kedélyesen béketáborozó, az erőszak hiábavalóságáról értekező médiahippik felugrottak a héjavonatra: bombázni kéne Oroszországot, lehetőleg máma még. De minimum merénylet áldozatává kell avatni Vlagyimir „Adolf” Putyint, aki egy felfuvalkodott, púposkodó Hitlersztálinpolpotmaodzsingiszkán.

Amióta kitört a balhé a szomszédos Ukrajnában, a liberálisok valamiféle krónikus monomániás betegség áldozataivá váltak. Mintha szó szerint beprogramozták volna őket valamelyik helyi OSI-irodában. Eszerint az ukránok elkötelezett demokraták, szabadságharcosok, és ez még akkor is igaz, ha épp kifeszítik a horikeris zászlót az elfoglalt épületekre; az oroszok meg köcsög agresszorok, ezért újra kell kezdeni (folytatni kell) a hidegháborút. Az embernek az jut eszébe, amikor randa New York-i entellektüelek háborúsdit akartak játszani, persze csak a fotelből, távirányítóval, de nem elégedtek meg a videojátékkal, ezért megfűztek egy elnököt, hogy rohanja le a Közel-Keletet. A srácok leginkább mindenki beavatkozását kérik, csak persze ők nem avatkoznának be. Menjen a NATO, menjen az USA, menjen Európa – és persze menjenek a kárpátaljai magyarok, hiszen ők úgyis megtelnek lassan a donyecki menekültekkel, indulás cserébe lőni az oroszt.

Néhány aprócska hiba azonban van ezzel a megoldási kísérlettel. Először is, Ukrajna nem NATO-tag. Így ha a NATO-t azóta nem hatalmazták föl arra, hogy minden országot, amelyre rákerült a demokratikus kóserpecsét, megvédjen, nem mehet ölre a ruszkikkal. Európa nem fog beavatkozni nagyon, mert egyrészt nincs neki mivel, másrészt eddig is csak ímmel-ámmal akart bármit is tenni a hamarosan becsődölő Ukrajnával. Addig volt nagy az arc mind Sam bácsinál, mind Európa kapitánynál, amíg a twitter-üzeneteket kellett küldeni, meg sütiket osztani a Majdan nackóinak.

Mivel akkor látunk majd fronton harcoló liberálist, amikor Obama hullamerevség nélkül fehér lesz, marad a fotelből héjáskodás, wifi-infúzióra kötve. Az biztos, hogy a ruszkik pont úgy bukják el a világnak ennek a felén a médiaháborút a nyugat által támogatott ukrán rezsimmel szemben, ahogy Izrael is elvesztette azt a legutóbbi gázai háborúban. Így fagyott a leköszönő szürke eminenciás Barroso arcára a vigyor – nyomában pedig az összes újonnan felkent héjának –, amikor Putyin azt mondta neki: "két hét alatt be tudná venni Kijevet." Ugye emlékszünk még a klasszikus riogató szövegekre a Kaijuval? „Az EU-n kívül is van élet”, a mondat második felét elhagyva? És a köteles beszédre? Bár szövegértési tanfolyamot csak kemény pénzekért vállalunk itt a toronyházban (jelentkezni itt: understanding_for_dummies@toronyhaz.gov.hu), ez azt jelenti, hogy ha akarná, megtenné, de le se szarja Kijevet.

Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy az oroszok nem gecik: ezt egyetlen magyarnak sem kell magyarázni. Ez idehaza Vlagyimir valagába ájuló, meggyőződésből vagy fizetésből elérzékenyülő idióták felismerhetnék végre, hogy Putyin szarik olyan dolgokra, mint „konzervativizmus” meg „keresztény értékek” – egyetlen dolog érdekli, hogy a kezében tartsa a hatalmat, és lehetőség szerint növelje azt. Legalább nem árul zsákbamacskát. Ezt egyébként már jól a kaviárjobboldali értelmiség arcába vágtuk a tavasszal, egy szerintünk IGEN JÓL SIKERÜLT POSZTOCSKÁNKBAN.

A probléma az, hogy az ukrán szabadságharctól elélvező, hidegháborúzó libbancsok meg azt nem veszik észre, hogy az ukrán rezsim semmivel sem jobb: épp most lehetetlenítették el a magyarokat az ígéretük és a saját törvényük betűjével szemben, persze azt is tudjuk, hogy a kisebbség nem lehet etnikai, csak szexuális-kulturális, ha meg mégis, azok maximum a romák lehetnek. A libsi mantra szerint persze nem kell félni az ukrán nacionalizmustól, mert azt csak az orosz propaganda mondja, hogy van ilyen, és különben is, két százalék. Az ukrán kormány persze nem tudta leszerelni a két százalékos nem is létező ukrán nemzetiszocialistákat, ezért inkább megegyezett velük.

Azt sem tudjuk a mai napig, kik lövöldöztek valójában a tetőkről a Majdanon, de biztosan nem a nackók, akik nincsenek is, és ha titkosszolgálat tette, az csak az orosz lehetett. A libsik érzékelése és érzékenysége olyannyira szelektív lett, hogy gyakorlatilag megszűnt: az itthon már egy Nagy-Magyarország matrica miatt vinnyogó emberjogi aktivista megrántja a vállát, ha meglátja a gyereket egy AK-val a svasztika alatt.

Csak a kelet-ukrajnai oroszok oldalán harcoló oroszok jelentik a problémát, miközben több nyugat-európai harcol az ISIS-ben, mint ahány orosz Ukrajnában. Az, hogy a jelenlegi ukrán rezsim alapja egy puccs, amit ráadásul egy nappal azután sikerült véghezvinni, miután az EU bábáskodása mellett megegyeztek a tüntetők a korábbi rezsimmel, mellékes. Most azt kéne eldönteni, hogy kell-e valamiféle normákhoz igazodni, vagy sem? Ha a puccs, a törvények látványos be nem tartása nem akadálya, hogy a haladó nyugat támogassa őket, akkor kérem, ez is a politika folytatása más eszközökkel, ahogy a keleti szakadárok tevékenysége is. Ha a nyugat baszott betartani azt a megállapodást, amit a hidegháború végén kötöttek az oroszokkal – ti. a NATO-t nem tolják tovább keletre –, miért törődne Putyin bármelyik korábbi megállapodással, egyezménnyel egy olyan ország kapcsán, amelynek jelentős része vagy de facto vagy de jure korábban Oroszország részét képezte?

Nem hagyhatjuk ki a sztoriból a Kaijut sem, hiszen mégiscsak tőle kapjuk a villára és terepjáróra valót, és nyilvánvaló módon meg kell védenünk bölcs és tévedhetetlen vezetőnket. A miniszaddám elleni vád úgy hangzik, hogy alátercel az oroszoknak, meg Paks, és különben is, illiberális demokrácia, irányított lófasz. Természetesen mindenki bizniszel a ruszkikkal, a bezzeglengyelek a korántsem diktatórikus Fehéroroszországon keresztül igyekeznek pótolni a betevőt; a finnek sem ugrálnak örömükben – összehasonlításképpen: ha a szankciók minket úgy érintenek, mintha bevágnánk a kislábujjunkat reggel, őket inkább úgy, mintha levágnák a végtagjaikat. A kép meg amúgy sem annyira egyértelmű, ahogy a wifiről hidegháborúzó, pattogó szarjancsik be akarják mutatni. És akkor a kétarcot játszót németekről még nem is szóltunk egy szót sem.

A minap egy rövidke figyelmeztetés elhangzott Donald Tusk szájából is. És ha már itt tartunk, kerekítsük le a történetet egy történelmi leckével, ami lehetne a figyelmeztetés folytatása is akár: a danzigi korridor ügyében „eljáró” brit és francia elit arra biztatta a lengyeleket, hogy eszük ágában se legyen a németeknek engedni. Szépen aláírták, hogy megvédik őket, intsenek csak be. A lengyelek beintettek. Minden nagy pofázás és írásos garancia dacára egy kurva töltény nem hagyta el a brit és francia fegyvereket, amíg a nácik nem trappoltak keresztül néhány párizsi kávéházon. Ez a valódi lecke. Vajon hány holland, hány francia halna ma meg Varsóért?

És Kijevért? 

Tovább..

Vlagyimir Vlagyimirovics és a kaviárjobboldali erők

Putyin külön kiemelte Orbán Viktor győzelmét – Piszkos Fred dicsérete. Mivel az egyre idiotoibb amerikai liberalizmus hatására sok magyar jobber gondolja úgy, hogy neki a KGB-s Putyin mellé kell állnia, nem árt, ha néhány dologra emlékeztetjük a Tutkó olvasóit. Hátha őket nem eteti meg félévente kaviárral az orosz elnök, így nem érzik kötelezőnek az ánuszbabújást.

Ukrajna káoszáért vastagon felelősek a nyugatiak, főként az amerikaiak. Mert az úgy nem megy, hogy amerikai hivatalosságok osztogatnak sütit a Majdanon a tüntetőknek, majd utána jön a szériőzkonszörn, meg a békesség legyen nektek. A bölcsesség teljes hiányát tanúsították a válság során Victoria Nulandtől a szenilis marhává váló John McCainig. Így távol álljon tőlünk, hogy őket dicsérjük, vagy az általuk támogatott ukrán nacionalisták érdemeit kezdjük sorolni – mindez emberként és magyarként is durva lenne.

A másik probléma azonban a kaviárjobboldalé, és azoké, akik elhiszik, hogy Putyin az „új konzervatív erő” Eurázsiában, és hogy a hanyatló nyugat helyett bizodalmunkat helyezzük a volt komcsi titkosszolgába. Attól, mert az amerikai héják beleragadtak a hidegháború fogalmaiba és képeibe, még nem lesz igazolt Vlagyimir Vlagyimirovics akciója.

Ne kerteljünk: az oroszok bizony gecik. És ezt Magyarországról nézve talán bizonyítani sem kell. Ha nem lenne elég a 45 évnyi megszállás – azt lehet persze „szovjetnek” minősíteni –, jegyezzük meg jól, hogy előtte sem voltak nagy barátaink az oroszok. A dicsőséges, cári időkben sem. Lehet valaki Dosztojevszkij-, vagy Bergyajev-rajongó, ettől még az oroszok alapvetően épp úgy jártak el, amikor érezték a hatalmukat, mint ahogy most. Hazudoznak, agresszorkodnak, felforgatnak, terrorizálnak. És ha arra gondolunk, hogy manapság az amerikaiak szoktak felforgatni ún. civil szervezetekkel – amelyek ellen Putyin törvényt hozott –, jusson eszünkbe, hogy a módszert bizony az oroszok találták ki. A nyugati országok felforgatása szélsőbalos-majd jobbos szervezetekkel, azok felduzzasztása és pénzelése bizony orosz praktika. A jelenlegi ukrajnai beavatkozás a Donyecknél pedig, amit nevezhetnénk „élő pajzs hadműveletnek” is, álá South Park, nettó terrorizmus. (Az agyhalott amerikai adminisztráció és a lelkes szenátorok bűne pedig az, hogy fellázították az ukránokat, ébren tartották a lelkesedésüket, azt éreztették velük, hogy ott állnak mögöttük, majd hagyták őket ebek harmincadjára, hadd csócsálja szét az egészet Putyin. Ebben a meccsben továbbra sincs „jó oldal” – az ukrán kormány, amelynek hatalma leginkább Kijev határáig ér csak el, úgy néz ki, mint egy rossz politikai kabaré: néhány korrupt zsebes és feketeöves nackó szövetsége.)

Köszönjük a méltatást, Putyin elvtárs, de nem kérünk belőle. A rendes magyar ember ugyanis minimum szkeptikus az elmúlt néhány száz év tapasztalata alapján az orosz törekvésekkel szemben, ha nem egyenesen rühelli azokat. És leginkább azért, mert amit most Ukrajna keleti részében látunk, az a sunyi erőszakosság netovábbja – nagyjából az, amikor megindulnak kifelé a tankok az országból, majd az éj leple alatt visszafordulnak. Mert amíg nálunk azért kifejlődött valamiféle kultúra arra nézve, hogy még a kocsmában is vitatkozunk, mielőtt kitörne a verekedés, az oroszok érve mindig az erőszak volt. Az antikommunista érvekre a ruszki válasz a vörös hadsereg. Teljesen megértjük a lengyelek mélyről jövő gyűlöletét a tárgyat illetően.

Csak emlékeztetni szeretnénk jobboldali véreinket, hogy ne ájuljanak bele az ex-KGB-s medvebaszóba, mert nincs miért. Akkor sem, ha utáljuk a lembergi nacionalizmust, mert utáljuk. És akkor sem, ha tele a tökünk az Open Society-vel, és a leányvállalatok hisztijével. És akkor sem, ha elismerjük, hogy Putyinnak tényleg joga van olyan törvényeket hozni akár a homokos propaganda, akár a „civil szervezetek” kapcsán, amilyeneket csak akar – ez valóban az ő dolga, ő dolguk. Azt a kérdést érdemes feltenni, mi zavarna minket jobban: az Amerikából szponzorált jogvédők hisztije, vagy a felségjelzés nélküli símaszkos ruszki terror-kommandó, amely a civil lakosságot használja pajzsnak. A kérdés költői, Putyin anyja meg prostituált.

Ha több száz évig semmi, de tényleg semmi jót nem kaptunk a ruszkiktól, valószínűsíthetően a jövőben sem fogunk.

Ez a konzervatív tapasztalat.

Tovább..

Ukránia és Ukrániák

Kelet versus Nyugat, Demokrácia versus Diktatúra, Fekete versus Fehér + Delacroix. A tegnap esti események fényében mindenki Ukrajnáról beszél, ír, értekezik. Mi itt a Toronyházban szintén nem maradhatunk szótlanok, bár szokásunk szerint igyekszünk azért a most dúló forradalmi hevület helyett higgadtabb elemzést nyújtani.

Magyar nackó körökben elterjedt szokás olyan pólókban járni, amin az virít, hogy „Öregebb vagyok, mint Szlovákia.” Van ebben némi élc is, hisz ugye „egykor hozzánk tartoztak” és most mennyire jár a szájuk, aminek a sarkából csak úgy fröcsög a sztrapacska, amikor jönnek Szvatoplukkal, meg a nagymorvákkal, és utálnak minket. Nos, lengyel legjobb barijaink, ha olyan kis vérmesek lennének, mint mi, simán hordhatnának „Öregebb vagyok, mint Ukrajna” pólókat.

Ukrajna ugyanis a szétbomló Szovjet birodalom romjai alól kecmergett ki 1991-ben és vált történetében először „független” állammá, jelent meg a térképen. Persze ez a függetlenség amolyan illuzórikus volt, hisz a Szovjetuniót is „Független Államok Közösségének” hívták jó ideig, mely egyben tartotta az orosz érdekszférát. Mert persze ja! Azt elfelejtettük, hogy Ukrajna fele oroszul beszél napi szinten még otthon is, ezt csak a miheztartás végett.

Ukrajna egy olyan ország, amit tulajdonképpen a jó öreg Sztálin elvtárs tákolt össze, és jelen formájában soha sem létezett. Délen az egykori Krími Kánság egy alapvetően közép-ázsiai jellegű, oszmán befolyás alatt lévő terület volt egészen a XIX. századig, amikor is az oroszok kiebrudalták onnan az ottománokat. A keleti részen különböző, a Cár elit alakulatának számító kozákok szervezte katonaállamok sorakoztak, sőt, a Nagyorosz gondolat is ott, a Kijevi Ruszban született meg, míg az északi és nyugati rész tartozott a Lengyel- Litván Államközösség felosztásáig lengyel-litván fennhatósága alá. Aztán ezen területek szép lassan, némi osztrák fennhatóság közbeiktatásával, átvándoroltak az orosz maci kezébe.

A történet azonban igazából 1945-ben zárult le végleg, és a mai ország nyugati része valójában csak ekkor lett az oroszok által évszázadok alatt összeragasztgatott mesterséges közigazgatási államalakulat része. Ez volt az az időszak, amikor a Holokauszt után pár hónappal Lwow városát konkrétan átpakolták Breslau városába. Ez utóbbiból a németeket bevagonírozták, vagy simán gyalog eresztették útnak, míg a lengyeleket meg Lwowban zavarták addig, míg laza majd’ 1000 kilométerrel arrébb el nem foglalták új házaikat hazájukat. Jelezném azt is, hogy Trianon is ekkor teljesedett be azáltal, hogy Sztálin szerette volna, ha ezekkel az izgága magyarokkal van közös határa a Szovjetuniónak, ezért egy huszáros mozdulattal lenyúlta  a lenyúlt Kárpátalját a Csehszlovákoktól mondván, hogy az ottani ruszin, lemkó népesség alapvetően ukrán.

Ez is mutatja, hogy igazából olyan, hogy „ukrán” nem nagyon létezik, mint nép sem igen, mivel az egészet egy Tarasz Hrihorovics Sevcsenko (költő, nem a focista) névre hallgató ürge találta ki a 19. század közepén. Persze „nyugaton” az itteni szláv törzsek, népek sorsa sokkal szerencsésebb volt, a csehek, a szlovákok, a horvátok, a lengyelek mind megalkothatták saját államaikat, míg az Ukrajna területén élő számos különböző népcsoport, vallás, etnikum kényszerű, hamis identitást volt kénytelen magáévá tenni, és az oroszok szabta határok közt élni iszonyat nyomorban.

Jól mutatja ezt, hogy bár most a képeken „ortodox és görög katolikus papok együtt imádkoznak”, ortodox egyházból szám szerint 3 nagyobb, és tucatnyi kisebb működik Ukrajnában. Kétségtelenül a görög katolikus egyház fedi le a nyugati részt, de a moszkvai pátriárka, és ezzel együtt az ortodox egyházak közössége csak az úgynevezett Ukrán Ortodox Egyház – Moszkvai Patriarchátus fennhatóságát ismeri el, amelynek a népessége azonban a keleti és déli területeken meghatározó. Az Ukrán Ortodox Egyház – Kijevi Patriarchátus vezetőjét, a ma nyilatkozó Filaret Pathrarchát 1995-ben átkozta ki a moszkvai patriarcha az ortodox egyházból. Ennél is durvább az 1921 óta illegális Ukrán Autokefál Ortodox Egyház, mely illegalitása ellenére 10%-nyit fed le az ukrán lakosságból. Ez a sokszínűség egyrészt érthetetlen nyugatnak, másrészt az oroszok szemét is csípi, ezért is történt több „testvérgyilkosság”. 1933-ban Sztálin majdnem meg is felezte Ukrajna lakosságát a mesterséges éhínséggel, ahol sokan a kannibalizmustól sem riadtak vissza, ez volt az „ukrán holokauszt” a Holodomor. De a „ruszinok” a mai napig tiltakoznak az ellen, hogy őket „ukránnak” nevezzék. Szóval bonyi a helyzet nagyon, nem is várhatjuk egy nyugatitól, hogy tovább jusson agyilag, mint Delacroix festménye, meg a „szabadság versus rabság” leegyszerűsítése.

1991-ben az "ukránok" egy pici időre újra ki tudtak mászni a ruszki mackó mancsaiból, amire korábban csak az orosz polgárháború idején volt lehetősége, akkor is nyugat és közép Ukrajnának, azaz az egykori lengyel területeknek. Ez volt az úgynevezett Ukrán Népköztársaság kora, melyet Mihailo Hrusevszki vezetésével kiáltottak ki, és valójában 4 évig volt csupán független, míg Leninék 1922-ben vissza nem nyúlták, és csatolták az akkor már kelet és dél-Ukrajnából összetákolt „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz” mely természetesen instant az oroszokhoz csatlakozva voltaképp a Szovjetunió nevének az értelmét is adta elsőként. Hasonló sorsot amúgy Belorusszia is bejárt, ők a lengyel-litván buli litván része, hasonlóan 1945-ben végleg lenyúlt „Khiméra.”

Ezért is aggasztó az ukrán helyzet, hisz simán átterjedhet a szomszédba, ahol „Európa utolsó kommunista diktátora” Lukasenkó tervezgeti azt, hogyan is tudná az Oroszországi Föderációhoz csatolni a kis diktatúráját, miközben nyugaton a majd 1 milliós lengyel kisebbséggel is rendelkező területek pedig szeretnék azt az országot is nyugat felé vinni, még az ukránnál is kevesebb sikerrel, és hosszabb ideje tartó, brutálisabb elnyomással harcolva.

Most persze megy a hatalmas kelet-nyugat, haladás-reakció és ehhez hasonló értelmetlen szövegelés, itt, nálunk is, ami Ukrajnához képest már nyugat, szóval Fletó is lecsillapodhat, mert azért azt kétlem, hogy egy atomerőmű-építés rögvest Putyin csicskájává tenne, vagy úgy fenyítene be orosz gyarmattá, mint Belorussziát. A költészet szép dolog, a stand up meg vicces, Fletó meg pszichopata. Ennyi, ezzel azokat az aggodalmakat, hogy „nade akkor most mi?” le is lehet zárni, és a hisztiliberálisok aktuális rettegésének betudni. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a mostani konfliktusban az oroszok, az ukránok és mi is elég hasonló cipőben járunk, csak épp ott vér is folyik, itt meg még nem. Ugyanis amerikai netes lapokban már jelennek meg a cikkek arról, hogy a Soros Alapítvány hirtelenjében mennyi pénzt is utalt át Kelet-Európába, meglehetősen titokzatos körülmények között. Mindeközben az „urkán forradalom vezére” tulajdonképp egy sehonnan nem jött, semmiféle támogatással nem rendelkező, 1%os poénpártot vezető ex-bokszoló, ilyen formán a balhé erősen hajaz a HaHa féle önjelölt demokratákra, amelyekből a csöcslóbáló feministáktól a katasztrófa-turista Occupy-os ürgékig most egymillió hemzseg Kijevben, és hát nem a Sándor palotára meg a Lánchídra mászkálnak, hanem így megmolotovozzák a rendőröket, elfoglalnak ilyen kormány épületeket, meg barikádot emelnek.

A nyugati sajtó egyértelműen a „lázadók” mellett áll, és Janukovicsot és Putyint alázza, aki utóbbi állítólag megvásárolja kilóra az ukránokat, egy „hopp egy Kárpátaljával több lett… Maradhat?” - alapon nyúlná le Nyugat-Ukrajnát. A helyzet ennél árnyaltabb, hisz Bölcs Vezérünknek is volt oka bőven arra, hogy a mosolygós cuki Christine Lagarde nénit a pitlibe elküldje a megszorítás-fétisével együtt, és inkább orosz-kínai hitelek-kötvények mellett döntsön, mert ezek a rohadt oroszok manapság képesek arra, hogy olcsóbban adnak pénzt, és nem kérnek érte olyant, hogy akkor önkezünkkel legyünk kedvesek egy kis húst kivágni magunkból, mint tette azt a pszicho csóka áldozatával a Hetedik című filmben. Janukovics valóban „testvérként” viszonyult keletiként Putyin papához, akinek az ajánlata is testvéribb volt a paksi szerződésnél is, és erre szívta fel magát az IMF-EU tandem olyannyira, hogy egyes elképzelések szerint jól fel is használta a régóta feszülő belső etnikai és vallási ellentéteket, és most egymásnak ugrasztja ezeket a békés, kedves, úgynevezett ukránokat, hadd öljék halomra akkor a kisoroszok a ruszinokat és fordítva.

Az amcsi nagykövet dörög Janukovicsra, az EU is játssza az eszét, a „24 órás mediastream”-et meg nem kell félteni, hogy öt percenként toljon valami bombasztikus cikket Kijevből. És mit gondolunk végül mi? Mi, itt a toronyházban, minden ellentétes híreszteléssel szemben demokraták vagyunk. Nem a gyurcsányösszefogásferenci, hanem a szó klasszikus értelmében. Épp ezért azt gondoljuk, nekünk egy „Ruszin Demokratikus Köztársaság” szomszédjaként sokkal jobb lenne. Jobb lenne ez a kárpátaljai magyaroknak mindenképp, akik évszázadok óta éltek békében a Magyar Királyság legjámborabb kisebbségével, a ruszinokkal, akik soha nem hányták kardélre őket, és akikkel együtt szenvedték végig Sztálin és az oroszok szörnyűségeit, és akikkel viszont most már nem olyan jó együtt élni, amióta felgerjesztették bennük a nacionalizmus tüzét, és amit nem tudnak leverni az oroszokon, azt kiélik a vereckei turulon. Egy lvovi nacionalistának egyszerűbb lezúzni Munkácsra magyarokat verni, mint átvágni az országon Donyeckbe, hogy aztán ott meg őt verjék pufira, hisz kb. az egész város full orosz. 

Olyan, hogy „orosz kisebbség” nincs is, hisz tömborosz területek képeznek országrészeket. Így marad a szimbolikus harc, vagy az ország-szakadás. Ami közül egy utóbbi az egész kelet-európai önrendelkezéses játékot újra indítaná, és lehet több évre csatatérré tenné megint a térséget a térképen tőlünk jobbra. Szóval, nem lehet tudni, mit hoz a jövő, az viszont biztos, hogy a vérontás befejezése mindenkinek elemi érdeke. Nekünk is.

Tovább..

Az erősebb kutya rezsizik

Rábukunk mi is a csökkenő rezsire, mint pulyka a takonyra, és nyers komcsihúson acélozott állkapcsaink szorítóharapást találtak az aljas Brüsszelokratákon, akik csak finnyognak folyton, ha azt látják: van egy kormány, aki nem annyira és nem úgy kapitalista, mint ahogy ők szeretnék. Amelyiknek van pofája ama bizonyos „széles néptömegek” igényeit, érdekeit figyelembe véve kormányozni, ahelyett, hogy európai értelemben felvilágosulva ellenük kormányozna, ami progresszív fordításban a „még nem felismert önérdekük” megvalósítása akaratuk ellenére.

Csökken a rezsi hát, ki tudja hol áll meg, lehet a vége az lesz, hogy a ruszkik ingyen fogják tolni Paksról az áramot, később a gázt is, tehát nem is lesz rezsi egyáltalán, úgy elfogy. Max. a baráti tankok száma fog nőni, a karóráké meg csökkenni, de hát volt már erre példa: a baráti felszabadítást követően a hetvenes évek „új gazdasági mechanizmusának” csúfolt úgynevezett „kádári jólét” is a szovjetek által a KGST országoknak pumpált olcsó energián alapult. Sziszegett is a Nyugat, aki akkor épp az olajválsággal volt elfoglalva, mi meg vígan pancsoltunk a Balcsiban az eneszkásokkal, meg 1 forint volt a liter benzin. Ihaj-csuhaj.

A helyzet úgy áll, hogy nem sokat változott azóta se. Nyugat megint sziszeg, a ruszkik meg játszadoznak az olcsó (és ezáltal növekedés-serkentő) energiával, mi meg épp újratanulni látszunk a szokásos közép-európai Kállay kettőst, jelenlegi köreinket épp a mackóval táncolva. Nyugat, aki most a hetvenes évek EGK-ja helyén támadt „Brüsszeli EU Központ” lett, a maga „eneszkás” gazdasági szakembereivel természetesen nem örül, hogy itt atomerőmű épül. Pláne, hogy nincs már olyan 35 alatti szavazópolgár a germánoknál, aki ne feküdt volna atomvonat elé. Annak se örülnek tehát, hogy csökken a rezsi, főleg, hogy azt látják, hogy Orbán az ő zsebükből ki kotorja ki a zsét, és épít belőle atomerőművet a ruszkiknak. Ruszkik által. Ruszkikkal. Whatever.

Hiába, a látszat akkor is kemény dolog, ha mi a Toronyházban tudjuk, hogy nem erről van szó, és a Putyin-biznisz és a rezsicsökkentés közti összefüggés csupán a véletlen szülötte. (Nyilván, hisz a Putyin-bizniszt még Fletó kezdte megkötni, és 2035-ben lesz esedékes, ekkora spíler meg még a Fidesz sincs, a rezsicsökkentés meg elsősorban ennek a ciklusnak – és kampánynak - a gazdasági gumicsontja.)

Brüsszel azonban kivár, és valószínűleg az orbáni vízióban rezsiharcnak nevezett támadását a választások utáni immár „új” Orbán kormány elleni első offenzívának szánja immár 2018-ra koncentrálva, hátha végre 8 év után visszahozhatja a hatalomba kedvenc helytartóit, csatlósait, árulóit, pribékjeit, smasszerjeit, vamzereit, strómanjait. (Kérjük olvasóinkat, a kívánt jelzőt radikalizmusuk függvényében válasszák ki, és azonosuljanak vele! Köszönjük - a Szerk.)

Az biztos, hogy bár Bajnai Gordon már az ATV híradóban is kb. mint a reaktiválódott Gyurcsány mögötti béna sidekick jelenik meg, az Amerikai Gazdasági Kamara szemében továbbra is sztár. Legutóbb például a Columbia Egyetemen osztotta hallgatóságának az észt arról, hogy miként kell Orbánt szétküldeni és Föld körüli pályára állítani, de úgy, hogy lehetőleg ne zuhanjon vissza a Földre, mert akkor megsemmisíti Európát. Az amcsi demokrata fejesek meg könnyes szemmel bámulták ezt a remek embert, aki oly okosakat mondott egy távoli földrész szörnyű mindennapjairól. Mi meg egy Amerikában sosem járt német kommunista indiános regényein nőttünk fel, tehát 1:1.

Senki ne gondolja, hogy ebben a nemzetközi küzdelemben, ami a végső soron újfent az oroszok és Amerika közt őrlődő Európán belül zajlik, nem fontos és lényeges eme konfliktus résztvevőinek az, hogy leképezzék érdekeiket a belpolitikai szcénán belül. Nyugat kb. ugyanúgy „válságban van” mint volt a hetvenes években, s ezalatt Kelet megint jön fel, mint a gejzír. Más kérdés, hogy pont 1988-89-ben fordult legutóbb a kocka, amikor nem volt épp vidám „kelethez” tartozni. Fizettük a gulyáskommunizmus árát, Nyugat meg csóválta a fejét, hogy „na ugye megmondtam”. Emlékezünk? Naná. Nem volt olyan rég. Nyugat úgy tűnik már akkor választott és megkapta az oroszok egykori szövetségeseit. Újakat nem nevelt magának, ezért most tapsolhat Bajnainak, meg retteghet a demokráciáért, a hátország korántsem olyan erős, mint volt rég. Elmúltak a mézeshetek, amikor az EU pénzeken ülve, paternalistán simizheti a keleti kormányok készséges buksiját, ők meg a Shrek Csizmás kandúrjának cuki szemeivel várják, mit mond nekik a Nagy Tesó.

Ugyanennyire fura azonban a váltás az egykori antiszovjet, antikomcsi oldal részéről, és annak kacsintgatása az oroszok felé. Ezt még érlelni kell így lelkileg, mert szép a kelet szép nagyon, de azért mi nyugathoz tartozunk 1000 éve, ahogy ezt Lukács professzor a nyílt levelében, és ahogy Farlaine prof. is megaszondta’ nálunk a minap. Még akkor is, ha Nyugat elég furcsán viszonyul hozzánk, ehhez a közép-európai régióhoz. Valahogy az „együtt sírunk, együtt nevetünk” náluk azt jelenti, hogy „ti sírtok, hogy mi nevethessünk”.  Nem számíthatunk tehát igazából soha semmi jóra, de mivel ez egyfajta történelmi paradigma, valahol az itt túlélt 1000 év is annak ékes bizonyítéka, hogy az élelmes magyarság mindig meg tudta úszni.

Itt, Európa közepén soha nem lesz lehetséges a végleges elköteleződés. Nyugatnak mi „úgy” nem kellünk, hogy nem adjuk fel az odatartozásért minden szuverenitásunkat, minden önbecsülésünket. Nekünk meg a Nyugat nem kell úgy, hogy pusztán az különbözteti meg az oroszoktól, hogy jobbra vannak a térképen, nem balra. Ez tény, és ebben egyet értünk Viktorral.

Másik tény, hogy ezzel szemben korántsem hamis dilemma a „ha ezek nem, akkor azok” felállás Közép Európa vidékein. A Kállay kettős nem csupán a második világháború sajátja, de Kádár is ezt járta. Sőt. Igazából már Bethlen és Bocskay is úgy tudták megőrizni a magyar identitást. Báthory úgy tudott közép-európai birodalmat építeni Európa leginkább vérzivataros századai során, hogy ügyesen navigáltak a globális hatalmak érdekei közt. Ha nem a Nyugat, akkor a Kelet. Ha nem Brüsszel, akkor Moszkva. És ugyanez fordítva, ha éppen annak látjuk hasznát.

Hát most építenek sok pénzért atomerőművet az oroszok, és ugrálhatnak a hippik, meg tolhatnak látványos performanszokat, akkor is atomot' fognak építeni. Ha meg nem, akkor nagyon morcosak lesznek, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a kiebrudalt francia multiktól kell tripla áron visszakönyörögni az orosz földgázt, mert Putyin random elzárta a csapot. Magyarország sorsa és feladata, hogy elkerülje azt, hogy egy adott globális hatalom rajta akarjon példát statuálni, és eközben éljen a ritkán adódó lehetőségeivel, miközben megőrzi függetlenségét és identitását. Ez történik most is, és hívhatjuk rezsiharcnak is akár, egy biztos: nem ez a harc lesz a végső. Mert ez nem egy olyan harc, ahol bármit is el lehet nyerni. Amit lehetett, elnyertük: itt vagyunk, s a cél az, hogy ez így is maradjon. Мы не будем колонией!

Tovább..