Az Erópunói Ember (Homo Eropunicus)

Képzeljük el, hogy 2015-ben a brüsszeli találmányok olimpiájának győztese magyar, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Győztesnek (alias Viktor), és aki olyan zseb-hazugságvizsgálóval utasítja maga mögé a mezőnyt, amely nem igényel fizikai kontaktust: a készülék a hallottak és a valóság összevetése alapján, diszkréten, rezgő üzemmódban jelzi a kamuzást, a hantát. Nos, a bajnok és a helyezettek egyik jutalma, hogy megtekinthetik az EU híres székházát belülről egy körséta keretében.

Az idegenvezető ki más lenne, mint a nyugdíjas Daniel Cohn-Bendit (aliasVörös Dani): maximálisan felkészült, az épület minden zegzugáról órákig tudna mesélni. A meghívottak izgatottan követik őt, de Dani is kíváncsi a csúcsminőségű találmányra. A Horn Gyula-teremhez érve Győztes, aki töriből is ott van a szeren, előveszi találmányát, és ártatlan képpel Vörös Danihoz fordul:

-              Who was Mr. Horn? Csak nem a magyar…? Nem, az nem lehet!

-              De, bizony, Horn Gyula, Magyarország egykori külügyminisztere és miniszterelnöke!

-              Az egy kommer!

-              Ööö… régebben egy ideig valóban tagja volt a kommunista pártnak, mert munkáscsaládból származott, de áldozatos tevékenységével belülről igyekezett megreformálni pártját és a társadalmat. (jól hallható berregés)

-              De hát a felsőfokú tanulmányait is a Szovjetunióban végezte, 1970-ben meg önként és dalolva abszolválta az MSZMP Politikai Főiskoláját…

-              Igen, igen… kétdiplomás ember volt! (kuncogásszerű berregés…)

-              … és már 1954-től tagja a kommunista pártnak. Ráadásul az ’56-os forradalom és szabadságharc idején karhatalmistaként legalábbis „jelen volt” a Nyugati-téri sortűznél, ahol a fegyvertelen tömegbe lőttek 5 halottat és 20 sebesültet hagyva maguk után!

-              Na és?! Illetve… elkeseredésében lépett be, mert a bátyját az ellenforr… szóval a megvadult felkelők megölték! (erőteljes berregés)

-              Ez nem igaz, mert egy szovjet katonai teherautó találta telibe, papír is van róla, meg tanúk! Ráadásul Horn már a bátyja halála előtt több héttel bezupált a pufajkásokhoz.

-              Jaj, te kis…izé… ne itt, mindenki előtt… Különben is, később ő vezette ki Magyarországot a kommunista blokkból a 80-as évek végén! (brrrrr…)

-              Ejnye, de hát még ’88-ban is betett az új pártkezdemények, mint pl. a Fidesz indulásának, és - bár ma már az ellenkezőjét terjesztik róla, de – erősen fosott Nagy Imre újratemetése és a várható szovjet reakciók miatt is!

-              Az nem ő! Horn Gyula büszke európai volt! Példátlan bátorsággal kezdte meg 1989-ben a vasfüggöny lebontását, és a keletnémet állampolgárok előtti határ megnyitásával kiütötte az első követ a berlini falból! *(brrrrrrrrrrrrrr…)

-              De hiszen akkor Németh Miklós volt a főnök! Gondolod, hogy egy vén kommer külügyér csak úgy, a miniszterelnök tudta és engedélye nélkül, magától nekiesik a határzárnak? Pont egy Horn-féle kaliber? Ez csak legenda, amelyet a posztkommunisták építettek Horn Gyula köré!

-              Nemá’, bazmeg… akarom mondani…le is van fényképezve! Egyáltalán, mi az, hogy posztkommunista?! Az MSZP egyik megalapítójaként egy teljesen új és megtisztult, demokratikus pártot hozott létre! A nulláról! (a találmány ekkor gyakorlatilag szétesik a berregéstől…)

-              Ugyan! Simán lenyúlták az MSZMP vagyonát annak ügynök-, pénzügyi- és médiahálózatával együtt! Horn Gyula titkosszolgálati dossziéját pedig SZDSZ-es testvérpártjuk szívességből kiemelte és hazavitte!

-              Elmész te a bús… ööö… búslakodott is a nép, amikor ’98 –ban az MSZP elbukta a választásokat az önkényúr Orbánnal szemben, mert Hornék rendezetten és jó pénzügyi helyzetben adták át az országot! (a készülék már nem működik…)

-              Dani, ezt marhára nem így gondoljuk ám Magyarországon! Horn szeretett pénzügyminisztere, tudod, a Panamai Doktor, Bokros Lali elszegényítette a lakosság nagy részét, leamortizálva a kormányzó balosok szavazótáborát is: erőteljes inflációval, folyamatos forintleértékeléssel, reálbér csökkenéssel, leromló egészségügyi ellátással és statisztikai trükkökkel. Szégyen, hogy az emberként és politikusként is ócska** Horn, akiről köztudott volt alkoholizmusra való hajlama, Magyarország miniszterelnöke lehetett! Horn Gyulát otthon a nemzet józanabb része rühelli, és szeretné elfelejteni. Sőt annak idején Sólyom köztársasági elnök az állami kitüntetésére is beintett! Nálunk még egy takarítóhelyiséget sem neveznének el róla!

-              Na, jó, húzzunk… Nekem megy a repülőm Brazilba!

-              Még egy kérdés, Dani: mondd, mégis, mi a pék bütykös f…ért neveztek el egy prosztó, pufajkás, vén kommunista piásról termet az EU-ban, aki még azt sem tudta rendesen kimondani, hogy Európai Unió?

-              Nem én voltam! Az a Tabajdi volt, meg a szocdemektől az erőszakos Pitt Udo Bullmann!

*   idézet Tabajdi Csaba szerdai nyilatkozatából

** Gyurcsány Ferenc engedélyével (kizárólag a HírTV-nek és munkatársainak fenntartott jelzője)

Tovább..

Horthy: szobor az embernek, aki ott se volt

A Jobbik szobrot állított Horthy Miklósnak a Szabadság téren. Magánterületen tette mindezt, pontosabban a Református Egyház területén, hogy konkrétak legyünk. A Hegedűs család által einstandolt Hazatérés templomának lépcsője lesz immár az, ahol Dániel Péter ügyvéd és a pesti ballik-brigád szokásos performanszát elő fogja tudni adni. Gratulálunk.

Arról polemizálni igazán, hogy Horthy érdemel-e szobrot, vagy sem, tulajdonképpen lényegtelen. Szerintünk inkább nem, mindjárt ki is fejtjük, miért. A jobbikosok szerint azonban igen, ami a Ballik szerint viszont ez világbotrány. (A ballik egy új, fiktív formáció, az akcióbaloldal, ami manapság gázrezsóra égett seggű bajnaisták és a begőzölt DK-sok baráti körét jelenti, akik napi szinten balhézzák szét a várost mindenki nagy örömére.) Teli torokból holokausztoznak, fehérterroroznak, sipítoznak, szörnyülködnek.  Szerintünk alapvetően egy plurális demokráciában, ha megdöglik a kutyám, akit nagyon szerettem, akár akkora síremléket tolhatok fel neki, amekkorát a világ nem látott. Más kérdés, hogy a szomszéd, akinek folyton a lábtörlőjére szart, mit tart az én édes kis Fifikém arany szökőkútjáról, de kit érdekel a szomszéd véleménye? Senkit. Ha őket ez ennyire felcseszi, az őket minősíti elsősorban. Minket az se izgatott épp ezért fel annyira az se, amikor ők és barátaik az MSZP székház folyosóján Naés Gyula államférfiúi méltatása közepette gyorsan odatoltak egy bronz büsztöt. Ízlések és pofonok. Kinek az ávós, kinek a tengerész.

Nem is az a kérdés, hogy szabad-e szobrot állítani, hanem hogy megérdemli-e.

Vona Gábor úgy gondolta, hogy Horthy Miklós akkora nagy ember volt, hogy azonnal szobrot kell állítson neki. Méltatta államférfiúilag, mint Mesterházy Horn Gyulát, és avatta is a fémet ezerrel, csak úgy suhant a lepedő. Furcsa logika: általában pont úgy méltatják a jobbikosok Horthy-t, mint a Ballikosok Kádárt: az ember, aki a szörnyű külpolitikai helyzetben képes volt meglépni a legkisebb rossz lépését. Ezen túl azonban általában az avatott és avató között vágyott szimbolikus kapcsolat is van: az avató szeretne azonosulni az avatottal. Az, hogy Mesterházy a zéró IQ-jával egy hasonlóan fejlett agyú karhatalmista munkásőr alkesszal talál közös hangot, azon ne csodálkozzunk. Similis similem gaudet. De mivel könnyes szemű Horthy ódákat már „rendes” fideszes-nemzeti háztartásokban is hallottunk, ideje a szobor kapcsán saját házunk körül is sepregetni.  Nézzük meg kivel is azonosul a Jobbik Gabija, és ki az, akit úgymond „védeni kell” mostanában a baloldali kommunista pribékek mocskos ármánya ellen. Mert ami alapján legtöbben viszonyulnak  Horthyhoz, az igazából annyi, hogy tökös csávó, aki rühellte a komcsikat. Már 1919-ben is fehér lovon alázta Kun Bélát, tehát olyan rossz fej nem lehet: el a kezekkel Horthytól, éljen Horthy. Ez az alap jobbos körökben, és ilyen alapokon nem nehéz a balleroknak sem trollkodni. Csak hát ez épp az a szint, mintha Horn Gyulát tartanám azért „nagyformátumú politikusnak” mert félrészegen a kezébe akadt egy drótvágó. Nemár.

Valószínűleg, ha kicsit más fénytörésben nézzük, Horthy sem lesz egyenlő azzal, akivel legtöbben – főleg a Jobbik-brigád - szeretnék, hogy egyenlő legyen, lévén Horthy Miklós egy olyan személyiség volt, akinek az életpályájából igazából tökre az derül ki, hogy senki számára sem példa. Térjünk vissza a legelejére: adott egy tökös, nemzeti érzelmű, református, sármos-izmos katonatiszt kivarrt vállal, cserzett arcéllel, aki igazából egy „hadivagány”. Pár csatában jeleskedik, ezért felviszi egész magasra. Tökös csávó, ez tagadhatatlan. Lehetett volna ő háborús hős, akihez Kenderes szülöttei koszorút visznek az I. Világháborúra emlékezve, de a Történelem mást vár tőle. A Monarchia összeomlása kell ahhoz, hogy hirtelen az ölébe hulljon az ellentengernagyi, flottaparancsnoki kinevezés. Igazából Dönitz admirális 1945-ös államelnökségéhez lehetne ezt a helyzetet hasonlítani, amikor a hatalmas fejetlenségben egyszerre csak egy tökéletesen alkalmatlan, és „rossz időben rossz helyen” lévő, ám épp valamiféle szétoszló hierarchiában „soron következő” figura ölébe pottyan a hatalom. Megjegyeznénk: Dönitz fényévekkel jobb tengerész volt Horthynál, és kategóriákkal nagyobb náci is.

A történelem ugyanis elég furcsa helyzeteket szül. Kun Béla ámokfutása után, a szétomlott, szétoszlott, kifosztott országban nincs semmiféle legitim hatalom, amely tovább vihetné az ügyeket. Totális a káosz, és Horthy vállán nem is felelősség van, hanem egyfajta determináció. Az antant nem akar Habsburgokat, nem akar bolsevikokat, nem akarja a balos héroszt, Károlyit sem, viszont kell találni egy gerinctelen férget, akinek az aktuális rezsimjét elismerve, végre valaki aláírja a trianoni diktátumot. Megjegyezhetnénk, hogy a törökök és Kemal pasa ezen a ponton köpi pofán a francokat, és hozza össze a modern Törökországot, igaz: görög és örmény népirtás árán. De lengyel testvéreink is elbulizgatnak még pár évig, mert nem akarnak belenyugodni a Curzon vonalba. Nálunk azonban ekkor ő az aktuális balek, aki vállalja ezt az árulást, persze azzal a hablaty propagandával, hogy „revíziót követel”. Na persze.

Ezt követően – leszámítva a numerus clausus sokat emlegetett epizódját – kb. 1933-ig a „jófej Horthy” időszaka jön el. (Apropó numerus clausus: erre a törvényre hivatkozva utasítja vissza Hitler próbálkozásait a Holokausztban való részvételre egészen a német megszállásig, tehát igazából konkrét életeket ment később ezzel a sokat anyázott törvénnyel, ahogy egyetlen valóban jó döntésével, a zsidó deportálások leállításával is.) Megpróbál tehát megfelelni egy szerepnek, amit nem rá szabtak. Túlélve saját, epizódszerűre szabott történelmi szerepét próbál erején és képességén felül egy királyságot vezetni. Mondjuk már „regnálása” terhelt az ellentmondásoktól: érdekes úgy egy királyságot kormányozni, hogy közben megpuccsolta a legitim uralkodót. Meg is teremti a maga „látszat-királyságát” s vizuálisan, gesztusaiban képes is lesz megteremteni egyfajta arisztokratikus atmoszférát. De ettől ő még egy kivarrt tengerész. Nem király, és valljuk be: nem is ő a jófej már ekkor sem. Önálló politikai karaktere ugyanis az ambíciók, a kiállás, a propaganda és a széles körű társadalmi támogatás ellenére sincs. Szerencsére a Bethlen István körül ekkor (újra)szerveződő egykori úri réteg egy jóféle államfőfigurát kreál belőle, hogy saját hatalmát stabilizálja, hogy a káosz évei után végre legitim, erős vezetése legyen az országnak. Úgymond egymásra találnak. Horthynak bejön Bethlen, felnéz rá, Bethlennek meg kell Horthy, hisz stabil hátteret biztosít széleskörű államszervező munkája végrehajtásához. Ez az a csodás korszak, amihez amúgy a Fidesz, és minden jóérzésű jobboldali szeret is igazodni. A történelmi helyzethez kényszerűen igazodva, de nagyon okos emberek nagyon jó dolgokat csinálnak ekkor. Konkrétan kihozzák a szarból az országot, amit a kommunisták szétvertek (minő párhuzam). Megerősítik a Pengőt unorthodox módszerekkel (jé, még egy) aztán rendbe rakják az oktatást (Klebelsberg Központ… Nahát) és sorolhatnánk a többi, hasonlóan menő dolgot: mezőgazdaság rendbetétele, folyószabályozás, építkezések, közmunkaprogram, iparosítás, etc. (hoppá, még egy). Ezt azonban főleg a magas, kefebajszos erdélyi arisztokratának, Bethlennek és hozzá hasonlóan a Monarchia apparátusának krémjéből jövő csapatának köszönhettük. És nem Horthynak, Horthy csak aláírt, megjelent, felavatott, tisztelgett tovább.  Ahogy egy államfőnek egy ilyen rendszerben kell. Reprezentált.

És a bajok Horthyval épp akkor kezdődtek, amikor feléledt a gólem. Állítólag Bethlen is azért állt fel székéből, mert úgy gondolta, nem tud együttműködni egy ilyen pöccsel, mint Horthy. Amikor ez az alapvetően csajozásra, nagy ivászatokra, urizálásra és haptákban tisztelgésre termett katona elkezdte elhinni magáról, hogy ő bizony egy nagyformátumú politikus, aki tényleg kihúzta a bolsevik szarból az országot. Hogy ő dinasztiát fog alapítani, és a Horthy család lesz az új Árpád-ház. Na innen jöttek a bajok, és legalábbis számunkra, itt jönnek elő a jobbikos párhuzamok is. Ugyanis ekkor úgy gondolta, hogy a „liberális konzervatív” Bethlen helyett inkább a „tökös nemzeti” Gömbös Gyulát kezdi el favorizálni. Gömbös azonban egy igazi barom volt. Nagyon jól meg is értették egymást Horthyval. Gömbös sokkal inkább az ő nyelvét beszélte. És - milyen érdekes - ahogy megváltozik Horthy mellett az erős ember, megváltozik Horthy karaktere is. Hát ennyire volt ő nagy jellem, államférfi, bármi. Egy gyík volt, egy alkalmazkodó, ostoba, bunkó reprezentátor. Miután Bethlen, a „konzervatív liberális” lelép, jön helyette a fehérterrorban edződött, keménycsávó, az igazi radikális, a jobboldali faszacsávó: Gömbös Vona Gábor… akarom mondani Gyula. Felturbózódik a zászlóarány, egyre több a masírozás, a jelkép, a tulipán, a népinemzeti, a külsőség, és az ájulás bele a fasiszta Nyugat karjaiba. 1936-ban, a Hitlert elsőként meglátogató Gömbös már azzal dicsekedett Göringnek, hogy el is pucolja nem soká a vén szivar Horthy-t és két éven belül egy igazi fullos fasiszta államot fog vezetni, amiben ő a góré. Horthy ehhez mit szólt? Semmit. Mert már ekkor se érdekelte túlzottan a dolog, hisz nem akart ő nemzetet vezetni soha, csak így esett a dolog. A gondviselés azonban közbeszólt és Gömböst elragadta a halál.

Ez lehetett volna az idő, amikor majd két évtized után ez a nagyszerű ember, Horthy, előlép az árnyékból, és hazánk vezérlő csillagává lesz. Francokat: a tökvakaró, maga mellett erős embereket megkívánó, és azok árnyékában reprezentáló, feladatához felnőni képtelen figura lassú, de biztos lecsúszása kezdetét veszi. A háború elején, egy rövid időre még felcsillan a remény: igazi erős emberek híján egy utolsó, erkölcsös ember, Teleki Pál próbálkozik menteni a menthetőt. Végül ő is feladja, és innen kezdve hazánk sodródik: együtt vezetőjével, aki igazából sosem vezette. Csak úgy tűnt, mintha vezetné, és ami a legrosszabb: ezt egy idő után nem csak a propaganda által az ország, de ő maga is elhitte magáról. Megjelenítette a Trianonban szétszaggatott, és felálló nemzetet épp úgy, ahogy később a revízió farvizein a Tengely öleibe omló hazánk történelmének egyre sötétebb korszakát. Vannak, akiknek Horthy ez előbbit, másoknak ez utóbbit jeleníti meg 2013-ban. Ami az egészben a vicc: a saját elképzeléseik szerint még igazuk is van. Tényleg megjelenítette ezeket, de semmit sem tett se a neki tulajdonított sikerek többségéért, se a ráolvasott bűnök nagy részéért. Azt tette, hogy nem tett semmit, amit kellett volna, és csak azt tette, amit muszáj volt. Pusztán csak volt. Őt okolni a Holokausztért, lefasisztázni, lenácizni, legyilkosozni épp akkora barom blődség, mint őt méltatni azért, mert ez az ország képes volt talpra állni a trianoni traumából, és magára találni, és bebizonyítani, hogy képes megmaradni. És, hogy van helye az európai nemzetek között, nem szükséges felosztani a kisantant rablóbandái között, mint ahogy azt ők megálmodták két sztrapacska között. De Horthy egész regnálása alatt igazából 2-3 olyan döntés volt, amit ténylegesen ő hozott, ezek többségét a háború alatt, és ezeket szinte egytől egyig el is kúrta. Nem kicsit, nagyon. De ne legyünk igazságtalanok: nem volt ő már békeidőben sem alkalmas a feladatához, hagyjuk már békén. Mert nem volt ő több egy szimpla tengerésznél egy sárkánytetkóval a vállán, akinek az élete 1918 után egy hullámvasút volt. Ő az ember, aki ott se volt: mindenki azt hitte róla, és úgy is tett, hogy ő tud valamit, miközben fingja nem volt a dolgokról alaphangon.

Horthy ma is ilyen. A propaganda vakította emberkék bal és jobboldalon egyaránt még mindig képesek elhinni, hogy Horthy egy valódi államférfiú karakterrel rendelkező „valaki” volt, és úgy viselkednek, mint akinek felelőssége, döntései, történelemformáló szerepe volt. Holott ő igazából ennek ellenkezőjéről 1944 októberében tett végleg tanúbizonyságot. Miután a szokásos töketlenkedései miatt a kiugrási kísérlet elbukott, Horthy előtt ott állt a lehetőség: vagy kitart a végsőkig, és lekaszaboltatja magát (és valószínűleg a családját is) a Gestapoval, vagy feladja: bedobja a kulcsot, és az országot tokkal-vonóval egy olyan embernek adja, akit ő maga tartott pszichopatológiai esetnek. És odadobja Szálasinak, aki mögött ott áll a Reich, ő meg menti a menthetőt: saját irháját és a családját. Felmerül a kérdés: ki NEM a családját mentené? A válasz egyszerű: a hős, aki szobrot érdemel. Horthy ugyanakkor, ahogy a kisszerű ember tenné, a családját választotta. Nem akart hős lenni. Más kérdés: soha nem is volt az. Szobrot azonban a hősöknek állítunk, nem a kisszerű, bukott embereknek.  Visszatérve tehát: kinek állít szobrot az, aki Horthynak állít szobrot? Ha valami posztmodern művész, akkor a Hiánynak, amit hazánk a „király nélküli királyság”-ban megélt, miután a „tenger nélküli tengerész” „hősiesség nélküli hősi tetteivel” apránként véget vetett az ezer éves magyar államnak: aláírta Trianont, és odadobta a Szent Koronát egy elmebeteg markaiba. Saját önsorsrontásunkba vetett ájult imádatunkat formálja meg. Ha Vonáék okosak, akkor nagyon gonoszak. Sokkal inkább azonban pont olyan hülyék, mint azok, akik rájuk hergelik magukat a baloldalon. Vélhetően Vona Gábor inkább egy új Gömbös Gyula, és őt már a saját szobra izgatja, a saját kis uralma, amihez hamarosan el is söpörné ezt a töketlen vén szivart az útból. Ezt mindenki döntse el maga, hisz a szimbólumokon túl a lényeg, hogy a szobor avatója azonosulni is akar a felavatott személyével. Mi ne akarjunk azonosulni se Horthyval, se a rendszerével. Ne akarjunk Horthy szobrot. Örüljünk a Bethlen szobornak, és akarhatunk még egy Teleki Pál szobrot is a későbbiekben, ezzel teljes is lenne a jobboldali Pantheon. Horthy azonban nincs benne. Az ő szobrát már életében megemelte, és le is rombolta. Most meg már nyugodjék békében. Örökre.

Tovább..

Coolcat Károlyi és Badass Horthy

Kicsit unjuk magunkat ezen a héten. Pangás van. Persze igazából csak várjuk, hogy Bajnaihoz megérkezzenek az Obama-stáb nagyszerű tudósai, akik majd aktivizálják az egész 37 százaléknyi pártot nem választott, passzív szavazópolgárt Orbán ellen, és győzelemre viszik a nemzetközi demokrata liberálisok legkedvesebb magyarországi helytartóját barátját. Addig is, amíg ez megtörténik, és lesz megint min kiakadni, elmerenghetnénk azon, hogy valójában azok között a „csendes tömegek között” mi lehet az a mozzanat, az az indok, vagy az a kis érzés, amit aktivizálva majd jól elmennek szavazni Bajnaira.

Okos bácsik okos könyvekben már lassan egy évtizede megírták, hogy igazából egy választás nem konkrét döntéshozatalról szól, hanem látens, már meglévő prekoncepciókon alapuló érzések aktivizálásáról. A modern demokráciákban a pártok „háborúja” a mozgosításon dől el. Azon hogy kinek van erősebb hátországa, kinek áll rendelkezésre több emberanyag, és ki lesz az, aki a rá potenciálisan szavazó, és jellemzően (és ideáltipikusan) fele-fele arányban megoszló polgárokat maga mellett mozgósítani tudja, és ráveszi arra, hogy a mexikói sorozatok helyett egy órácskát arra szánjon, hogy elmegy szavazni. 
 
A magyar demokrácia története általában arról szól, hogy otthon maradni a baloldaliak szeretnek, ám – általában jobboldali kormányok uralkodását követően – ezek azok a polgárok, akiket a legjobban lehet mindenféle populista szólamokkal (több pénzt az embereknek, kevesebbet a románoknak) rávenni arra, hogy végül mégis elbaktassanak ama bizonyos vasárnap reggel a helyi suliba vagy sztk-ba, és bedobjanak egy baloldali voksot.

Ez az elmélet* azonban azt is mondja, hogy igazából amerikai értelemben vett „swing voter” nagyon kevés van, sokkal fontosabb, hogy hány „bizonytalan szavazó” passzivizálódik, az egyéb iránt stabil preferenciával rendelkező szavazók közül. Ennél is ritkább az, hogy egy szavazó stabilan átállna egyik oldalról a másikra, lévén általában valakinek a politikai nézetei hosszú szocializációs folyamat részeként alakulnak ki. Ha úgymond „rajtakapja” saját politikai oldalát azon,hogy rosszul csinál valamit, a legkevésbé keresgél a másik háza táján megoldást, inkább bízik a saját oldalának a megújulásában.
 
Ilyen folyamatok a baloldalon is végbementek, mennek 2010 után, még akkoris, ha jobbról látva csak annyi tűnk fel, hogy Fletó papa két egykori protezséje szkanderozik egymással, a „nyugatos” Bajnai, és a „keleties-oldschool” Mesterházy. A passzív baloldaliak most azon morfondíroznak otthon, hogy melyik tűnik biztosabb befutónak, és jobb választásnak ahhoz, hogy jól elsöpörje ezt az idegesítő ürgét a francba. A passzív jobboldali meg olvasva a híreket, látva a baloldal gyűlöletkampányát leginkább azon morfondírozik, hogy elég-e neki a puhapöcsű Fidesz, vagy jól rászavaz a Jobbikra, mert azok legalább biztos elfenekelik ezt a sok szemtelen ballert. És van a harmadik fajta passzív, aki úgy látja semmi sem érdemes, semmit sem érdemes, tehát marad otthon, „majd ezek lejátszák ezt a meccset helyettem”.
 
Ezek után biztosnak tűnik, hogy a „passzív” szavazó nem tudatlan, sőt nem is pártatlan, csak épp passzív. Kivár. Ám a lelke mélyén egész biztos van egy viselkedésforma, amit ha épp aktív, akkor követ, és ebben két meglehetősen ambivalens személyiség lehet az a támpont, akik épp ellentmondásos, ha úgy tetszik költőien eltúlzott életükkel és történelmi szembenállásukkal példázzák azt, hogy mitől is jobb a jobb, és bal a baloldal. Ez a két személy meg Károlyi Mihály és Horthy Miklós.

Károlyi mint zsúrfiú

Károlyi Mihály személye akkoris történelmi támpont a magyar baloldalnak, ha épp nem élőláncban védelmezi a Károlyi szobrot. Ő az a „demokrata” aki igazából ott lakik minden baloldali lelkében. Laza dzsentri, nagyvilági fickó, értelmiségiek haverja, trendi coolcat, egy hipster, akinek igazából saját víziója nincs, de simán „alkalmazkodik” az  erősebbik Európához, s onnan várja a megváltást. A franciás republikanizmustól a társutas sztálinizmusig egy személyben járja be mindazokat az alternatívákat, amiknek egyetlen közös nevezője az őt magából kivető, őt lenéző „úri Magyarország” eszméjének szisztematikus tagadása, hovatovább gyűlölete. Azé az országé, amelyik őt mindig nevetséges nyúlszájú kis gyíknak tartotta, keshedt, gyenge, kétszínű kis pondrónak. Ez a lenézés alakítja ki benne a bosszút, és vezeti mindazokhoz, akik ezt az országot megváltoztatni, ezt az elitet elsöpörni akarják.

Károlyi Mihály ezért a progresszió, a haladás ámulatába zuhan. Szeretné a sérelmeit okozó „régi Magyarország” halálát, átalakulását valami mássá. Nem azzá, ami őt kivetette magából, hanem valami olyanná, ahol ő „menő” lehet, „trendi” lehet. Ez a dolog, ez az „alternatív Magyarország” lesz az, amely minden baloldalit összeköt. A mi kis keleti Hollandiánk, vagy mini-Németországunk, vagy a közép-európa Frankhon. Bármi, ami NEM az a Magyarország, amiben élünk, ami mucsai, saras, piszkos, elmaradott, keleti, bunkó és sorolhatnánk.

Vele szemben van az a jobboldal, aki épp abban a Magyarországban hisz, amit Károlyi tagad. Minden iránt szkeptikus, amiért Károlyi rajong. A jobboldal épp ezért nem szereti a gyenge hipstereket, a szemüveges, beesett vállúakat. Igen, kimondhatjuk nyugodtan: az a megvetés, amit Károlyi érez, igenis létezik. Ebben a másik Magyarországban ugyanis vannak olyan szabályok amiknek meg kell felelni. Ezért ez a jobboldal mindig jobban szereti a „tökös csávókat”. Amikor Károlyi politikája révén a független Magyarország első évei káoszba fulladtak, és az őszirózsás forradalomtól hamar eljutottunk a vörös terrorig, a „jobboldal” egy igazi „badass” csávót vágyott. És meg is kapta a tetovált tengerészt: Horthyt. Aki igazából fele annyira sem művelt, vagy kifinomult, mint a menő írókkal és művészekkel egy szalonban teázó Károlyi. Nyers, a maga módján egyszerű, egyenes ember, aki ahelyett, hogy a különböző megoldások mérlegelése során gyakoratilag kieressze a kezdeményezést a kezéből és a körülmények rabjává lenne, fogja magát, felpattan egy lóra, szervez egy sereget, és nem teketóriázik.

Horthy, a tetkós tökös tengerész

A baloldali lélek igazából még akkor is Károlyihoz áll közelebb, ha tudja, hogy azért nem volt ő akkora ász politikus. De művelt volt (legalábbis a legenda szerint) és kifinomult, és trendi. A passzív jobboldali azonban szereti látni, ha az, akit választ ezzel ellentétben határozott, kemény csávó, aki nem pislog meg hebeg-habog, hanem szúrósan néz és jól megmond. Persze a jobboldali lélek is tudja, hogy azért Horthy egyenessége át tudott csapni konkrét korlátoltságba, és hogy mindkét szereplője a modern magyar történelemnek valójában saját történelmi tévedései áldozataként vonult be a történelemkönyvek lapjaira, de valahol mindketten egy upgrade-elt, demokratikus verzióról álmodoznak, és ha megkapják, akkor simán rá is szavaznak. A fenti elmélet persze vitatható (azért íródott) ám úgy tűnik, hogy Bajnai „tétovasága” egyáltalán nem biztos, hogy nem direkt van, illetve az se biztos, hogy amikor Orbánnal szemben jön egy „új arc” akkor egy konszenzusosabb figurával rukkol elő a baloldal. A kérdés azonban az, hogy 2014 miről fog szólni: a tökösségről, vagy a simulékonyságról.

* Az elmélet, persze, attól elmélet, hogy nem mindig állja ki a valóság próbáját, így 2010-ben lazán el is bukta azt. 2010-ben nem az alapvetően jobboldalinak mondott attitűdökkel rendelkező szavazók totális mozgosítása hozta össze a kétharmadot, hanem a totális protest szavazás.

Tovább..