Az elmélet szerepe az ember majommá válásában

Ha felteszik a kérdést, hogy mi volt jó a kommunizmusban, akkor mindenki azonnal rávágja: semmi. Egy birodalom által fenntartott önkényuralmi rendszerben - mert ne legyünk naivak, Szovjetunió nélkül egy napig nem maradt volna életben egyik kommunista rezsim sem Európában - nem csak az a rossz, hogy nagyjából annyi szabadság joggal és szabad akarattal bírsz, mint az autók műszerfalán, azok a kis bólogató bábuk, hanem az is, hogy mindezt olyan emberek vezérelték le és tartották fent, akik előtte maximum a tejesüveget rakhatták le az ajtód elé. A régi elitet leváltották, az új meg minden volt, csak elit nem. Sokszor még az írás-olvasás peremfeltétele is hiányzott.

Ideológiai alapot mindenhez lehet gyártani. Bizonyítani is lehet, ha úgy akarjuk. A munkásosztályért folytatott harcban sikerült letörni a burzsoá osztályt, sikeresen eltörölték a születéskor kapott előjogok rendjét, és már-már úgy tűnt, hogy eljött a vörös Kánaán. Csak azzal nem számoltak, hogy a disznó disznó marad. Hogy hiába egyenlő mindenki, van olyan, hogy valaki még egyenlőbb akar lenni. Hogy egy ideológia addig működik rendesen, amíg legfeljebb egy ember fejében létezik.

Amikor Darwin megírta a Fajok eredete könyvét, nem számított rá, hogy mekkora sikere lesz könyvének. Arra sem számított, hogy ezzel a művével gyakorlatilag megágyazott a fasizmusnak, mint a megvalósult darwinizmus jobb szárnyának, valamint a kommunizmusnak is, mint a megvalósult darwinizmus bal szárnyának. Remek ötlet volt kinyírni Istent, és helyébe az embert emelni a csúcsra, mint az evolúció végtermékét. Hogy a táplálék megszerzéséért folytatott kiválasztódást majd a dolgozó/tisztavérű nép mindennapos küzdelmével állítják majd párhuzamba, nem számolt. Az a Darwin, aki rosszul lett az érzéstelenítés nélkül végrehajtott műtét látványától, lehet vakargatta volna a fejét egy picit, ha megtudja mivé lett a nagy műve.  

De a nagy mű, a Fajok eredete önálló életre kelt. Túlnőtt mesterén. Napokkal később, hogy megjelent, Engels írta Marxnak: „Mily csodás gondolatok”. Marx válaszában kifejtette: „Ez a mű tartalmazza a kommunizmus természettudományos alapjait”. Még Plehanov is megírta, hogy a marxizmus a darwinizmus szociológiai alkalmazása. Aztán ott van Sztálin, aki e könyv hatására lett ateista. Aztán meg kommunista. Kicsit később népirtó és tömeggyilkos.

Áradás után dögvész. Eső után meg vérszívók. Alighogy túléltük a második világháborút, a kertek alatt szépen besétált a kommunizmus vörös köpenyében és kezdetét vette a félelem kora. A nyílt színi hadviselésben az a jó - ha lehet így fogalmazni - hogy legalább tudod ki az ellenség. Legalább meg tudod különböztetni a sajátjaidtól. A második világháború után a kommunista párt vezetése határozta meg ideológiai alapon, de inkább pillanatnyi érdek alapján, hogy ki az ellenség. Emberek ezreit börtönözték be, vallatták, kínozták, tüntették el.

És nem csak azokat az embereket nyomorították meg egy életre, akik túlélték a kínzásokat, hanem azokat is, akiknek minden nap azzal a félelemmel kellett élniük, hogy mikor jön értük a fekete autó, hogy mikor nyomják fel a kommunista szimpatizáns szomszédok, hogy nem beszélhet még csak halkan sem bizonyos dolgokról.

Ám a kommunizmusnak nem csak azok az áldozatai, akik életüket vesztették, hanem mi is, akik évtizedekkel később még mindig annak a rohadt fának a gyümölcseit vagyunk kénytelenek enni, amit akkor ültettek el. Volt az elszámoltatás? Szembenéztünk azokkal az emberekkel, akik irányítói és haszonélvezői voltak a gyilkosságokra, elnyomásra, zabrálásra épülő rendszernek? Történt a szellemi, társadalmi, kulturális megújulás, sikerült magunk mögött hagyni a kádári posványt?

Nem. A kommunizmus szellemi öröksége itt maradt rajtunk. Minden ember egyenlő, vagyis mindenkinek az emberi élet legalja jár egyformán. Az erény, a kiválóság, a tekintély szavak olyan gyűlöletrohamot váltanak ki, mint a kommunizmus legvadabb tombolásakor a kulák vagy a burzsoá. Csak felvettük a nyugati felöltőt a koszos munkásőrkabátra. És közben minden rohad tovább, ünnepeljük a középszert.

Szóval Darwinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy az élet egy küzdelem. Csak nem a táplálékért vagy az élettérért, hanem az ostobasággal és szűklátókörűséggel szemben. Hogy küzdeni kell ellenük, ha végre magunk mögött akarjuk hagyni a kommunizmust. Erre vannak az olyan napok is, minta a kommunizmus áldozatainak emléknapja. 

Tovább..

Eszméből a halálba

Gulágok, Recsk, ’56, ’68. Mao Ce Tung, Kádár, Rákosi, Erdős Péter és Gerő Ernő. Emellett vas és acél, továbbá némi gyapot. Nevek, évszámok és alapanyagok. Minden hatalom a népé, munkás-paraszt szolidaritás. Hirtelen ezek a címszavak jutnak eszembe arról az elkorcsosult társadalmi kísérletről, mely Marx és Engels művein alapult kezdetben, viszont igazán a sokmilliós emberáldozaton keresztül teljesedett ki.

Kommunizmus egy eszme, melyet beszennyezett az áldozatok vére. Egy eszme, mely a társadalmi egyenlőség helyett a társadalom uniformizálását és a társadalom fölé magasodó uralkodóosztályt hozta magával. Ha egyiknek sem vagy tagja, veszned kell. Ha tagja vagy, elég rettegni, hogy valaki fölötted, vagy éppen melletted, alattad, beléd akar rúgni. Ha konszenzus van elveszejtéseddel kapcsolatban, akkor elvesztél. Jött a fekete autó, vagy szerencsésebb helyzetben csak hirtelen persona non grata lettél és vége lett a munkának, tanulásnak, utazásnak. Utóbbinak amúgy is, elvégre nem arra van a munkás-paraszt, hogy világot lásson. A hatalom figyelt és irányított mindent.

Ha úgy gondoltad, hogy téged nem, tévedtél. A barátaid, tanáraid, munkatársaid és ismerőseid jelentéseket írogattak rólad, némi alamizsna reményében, vagy azért, mert ragaszkodtak a körmeikhez, a kínzókamrák pedig nem a happy endről híresek. Akik magasan voltak, értettek a műfajhoz, tudták, hogy megosztani és uralkodni, helyett működik a leosztani és uralkodni is. A lényeg, hogy tiszteld a vezért és gyűlöld az osztályellenséget, legyen az a hanyatló nyugat, vagy éppen a szomszéd, aki sokat keres és nyugati autóval jár.

Forradalom. Ellenforradalom? Forradalom. Diáktüntetésként indult, vérbe fulladt. Nem voltunk olyan szerencsések, mint az Ukránok idén. Csak a harcokban hivatalosan 2652 áldozat, az utána következő megtorláshullámban ennek többszöröse. Akit nem végeztek ki, azt csak megnyomorították egy életre, gyakorlatilag elhúzódó haláltusára kényszerítettek egy országot. Nagy Imre és Maléter Pál pere és kivégzése, viszont a világ felfigyel. Sajnos a figyelem alábbhagy, a hidegháborút senki nem szeretné rendes háborúvá alakítani. Egy forradalom, minek az egész ország áldozata. Maradunk a Marxizmus-Leninizmus rendszerében, még sokáig. A legvidámabb barakká válunk, jön a gulyáskommunizmus és a puha diktatúra, az áldozatok is mások. Nincsenek már itthon statáriális kivégzések, de ha valaki nem illeszkedik, más jellegű vég vár rá. Ha rosszul szól, azt veszi észre, hogy életét egy kis lyukban kell leélnie, se iskola, se normális munkahely. Cenzúra mindenhol, persze a feljelentgetés megmarad. Ha rosszul veszi a levegőt, máris hárman rohannak az elvtársakhoz, hogy zavar van, kéne tenni valamit. És tesznek is, az egyenlőség jegyében.

Sajnos nem csak hazánk volt érintett a tragédiában. Oroszországban, Kínában, bárhol, ahol megpróbálták, milliók haltak bele. A rövidlátás rendszere volt: aki nem hal éhen, az osztályegyenlőség jegyében választhatott magának halálnemet. Elég volt egy rossz szó és szinte biztossá vált a gulág, a tábor, kisbetűvel, mert ez nem egy terület, hanem egy eszköz. A nagy egyenlőségben a hatalom külön réteget képez, és az arctalan tömeggel szembeállva csak a túlélés vezérli. Átgázolni mindenkin, bármi áron, fönnmaradni és lubickolni a moslékos vályú mellett. Az eszközök számukra nem azért vannak, hogy válogassanak bennük, hanem, hogy használják őket. Mit számít pártízezer emberélet, ha saját nagyságuk mementóját kell fölépíteniük.

Persze nem csak itthon álltak ellen az egyenlők diktatúrájának: ’68-ban beköszöntött a prágai tavasz, mely felülről próbálta megreformálni Csehszlovákiát, és melyet elfojtott a Szovjetunió félelemmel vegyes haragja. Vértelen forradalom volt, melyet vértelem megtorlás követett és szinte minden maradt a régiben, még sokáig. Az első szakadások a vasfüggöny szövetén a nyolcvanas években keletkeztek, többek között a lengyel „Szolidaritás” mozgalomnak és Lech Walesának köszönhetően. A gdanski hajógyárban alakított szakszervezet akkorára dagadt, hogy már a hatalomnak is számolnia kellett velük, tízezres tömegeket nem lehet nyomtalanul eltüntetni békeidőben. Később bekövetkezett a Peresztrojka, mely idővel a varsói szerződés fölbomlásához vezetett.

Ez egy bekezdés. Az áldozatok nevét viszont, kik az 1917-es orosz forradalom és 1991, a Szovjetunió fölbomlása között adták életüket veszítették az őrületben, könyvekben is nehéz lenne fölsorolni. Ez a nap az ő emlékük napja, haláluk mindannyiunk számára intő példa: a korlátlan hatalom korlátlan kegyetlenséggel is jár, mindegy milyen eszmét tűz zászlajára. Emlékezzünk meg rájuk tisztelettel, életüket adták mostani szabadságunkért.

Tovább..

Lélektől lélekig, bűnöstől az áldozatig

Több dolgok vannak földön és égen, mikről viccelni nem szokás. Mert sértő, mert ízléstelen. Egyszerűen túl van minden emberi normán. Így van ez, mikor megtört emberi sorsokról, tragikus történetekről, vagy mikor áldozatokról beszélünk; esetleg megemlékezünk róluk. Mi se tesszük ezt. Még akkor sem, ha egyébként lenne rá okunk. (Sőt, muníciónk is bőven.) Ugyanis a kommunizmus áldozatainak emléknapján a bűnösök még mindig közöttünk élnek. Mit élnek! Legtöbbjük búsás nyugdíjjal a zsebében kapcsolgatja a plazma tévéjét, miközben egy kényelmes fotelben terpeszkedik, mint Marci Hevesen. Vagy éppen még aktívan politizál, újságot ír, művészkedik, vagy ki tudja mi a fenét csinál, miközben az áldozatok, vagy az áldozatok örököseink képébe röhög. Ja és még mielőtt elfelejtenénk: Orbántól a demokráciát, a Fidesztől pedig a sajtószabadságot félti most éppen. Mert közben demokratává vált.

Így nagy a kísértés, hogy kigúnyoljuk Rákosi követőit, Kádár gyermekeit. Élcelődjünk azon, hogy milyen vicces, mikor egy ex-kommunista cenzor, egy Lendvai Ildikó félti a sajtószabadságot; vagy mekkora poén, hogy Kovács Laci bácsi hívogatja az európai barátait, hogy segítsenek visszaállítani Magyarországon a demokráciát. (Ahogy egyébként Örkény István definiálja az „abszurd” fogalmát. Azt a világot, ahol minden a fejetetejére állt és minden fordítva látszódik. Ahol – ahogy találóan írja – a koporsót felfelé engedik le a sírba, a rögöket pedig nem le, hanem feldobjuk; amikor pedig valaki eltalálja, nagy éljenzés hallatszik.) Mert valóban egy abszurd világban élünk. Egy olyan világban ahol az áldozat lett bűnös, mert veszélyesnek tűnik a jogállamiságra nézve – főként, ha jobboldali érzelmű; a bűnt elkövető, a kommunizmust egykor kiszolgáló pedig hivatásos demokráciaaggódóvá avanzsált...

De folytathatnák végtelen módon, Rákosi kopasz fejétől a Gyuriferi-féle haszonélvezőkig, Kádár ízes hangjától Szanyi kapitány pálinkagőzös orgánumáig – de minek tennénk? Nem érdemes. Nincs értelme. A bűnös – ha nem is ebben a rövidke életben – úgyis megkapja (vagy már meg is kapta) a büntetését.

A kommunizmus áldozataira emlékezünk ma.  Ha tágítjuk a történelmi horizontot, illetve átlépjük az ország határait, akkor százmillió emberről beszélünk (lásd. A kommunizmus fekete könyvét), kiket egy hazug ideológia vörös színű zászlaja alatt gyilkoltak meg. Százmillió utolsó lehelet, százmillió szívdobbanás, amely a rá kiszabott idő előtt állt meg. S mellette ott visszahangzik még százmilliónyi felszakadt jajkiáltás, amely ugyan nem a halál torkából szól vissza, de emberek és családjaik nyomorúságát jelképezik mindörökké.

A világtörténelem leggyilkosabb kísérlete volt a kommunizmus. Ha szemünket csupán Magyarországra vettjük, akkor is elmondhatjuk, hogy két részletben 1919-ben és 1947-től pusztította nemzetünk legjobb fiait és lányait. A Tanácsköztársaság vörösterrorja legalább hatszáz, Rákosiék halál- munkatáborai több ezer, de az oly sokat dicsőített és a sokaknak ma is nosztalgikus könnycseppeket a szemükbe csaló Kádár-rendszer konszolidációja is legalább kétszáz (más források szerint Kádár saját maga beszél 280 akasztásról Gorbacsovnak 1985-ben – szerk. megjegyzése) áldozatot követelt. Nem is beszélve a „felszabadító” vörös hadsereg 1945 és 47 közötti, bírósági ítéletek nélküli kivégzéseiről; vagy az 56-os forradalom összes áldozatáról.

De máig ismeretlen számú azok száma, akik az Andrássy út 60. szám alatti kínzókamrákból tűntek el, vagy éppen valamilyen ÁVH-s beavatkozás következtében szenvedtek „balesetet”. Mint ahogy azok számát sem tudjuk még csak megbecsülni sem, akiket ugyan nem lőttek főbe, vagy kötöttek fel, de egy életre megnyomorítottak, tönkretettek, vagy évtizedekre börtönbe vetettek. Pusztán egy hazug, a kommunizmus által vizionált szebb és igazságosabb jövő elérésének céljából.

Február 25-e jelképes nap. 1947-ben e napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjetek Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát. Ugyan már a szovjet katonák bevonulásával megkezdődtek az erőszakos cselekmények, de a demokratikusan megválasztott politikai vezetőkkel való leszámolás a kommunista diktatúra formális és tartalmi kiépítésének kezdete volt. A mai napon tehát nem poénkodunk, nem szívatjuk a komcsikat ezen az oldalon. Inkább kérdezünk. Megkérdezzük, hogy ugyan mikor fognak ők is velünk együtt emlékezni? Mikor fognak a bűnöket elkövetők megbűnhődni? Mikor fognak a politikai és jogi örökösök őszintén bocsánatot kérni?

Hogy az elődök már vagy nem élnek, vagy öregek, betegek és magatehetetlenek? Az utódok meg nem felelősek az őseik bűneiért? Így ne is piszkáljuk az egykori kommunistákat? Ne kérdezősködjünk a gyermekeiknél sem?

Nem úgy van az! Ugyanis az emberiség ellen elkövetett bűn soha nem évül el. Legyen a tettes fogatlan öregember, tolókocsis vénasszony – tetteiért felelnie kell! Aki kiszolgálta a gyilkos rendszert, annak bűnhődnie kell. Az áldozatok pedig, majd megbocsáthatnak, ha akarnak. De csak azután, ha kiszabják a bűnösök büntetéseit. Ha helyre billen az igazság.

Az utódok pedig kérjenek bocsánatot! Kérjen bocsánatot Gyurcsány, Mesterházy, Bajnai, meg az összes MSZMP szellemi, anyagi és kapcsolati vagyonának örököse. Mert ha a magyar nemzetnek kollektív módon ma is minden évben bocsánatot kell kérnie a nemzetiszocialisták, a nácik, a fasiszták bűneiért, a holokausztért és minden más pusztításért, amely több mint hetven éve történt, akkor ugyanezt kell tenniük azoknak, akiknek bármilyen közük is volt a kommunizmus által elkövetett bűnökhöz. Mert így lenne igazságos.

De ha továbbra is közöttünk élnek, ha liberálisnak, szociáldemokratának, vagy éppen demokratának és hazafinak hazudják önmagukat (Ugye, Ferenc?), vagy éppen a jogállamiságért aggónak, miközben az áldozatok képébe nevetnek – akkor lapozzunk. Foglalkozzunk inkább az áldozatokkal. Gyújtsunk gyertyát ma ö érettük. Emlékezzünk rájuk! És meséljünk az embertelen kommunizmusról gyermekeinknek, hogy még egyszer ne pusztítsa nemzetünket e hazug ideológia! 

Tovább..

Nem felejtünk!

2000. február 25-e óta emlékezünk hivatalosan a kommunista diktatúrák áldozataira. Nyilván ehhez majd’ 11 évnek kellett eltelnie a rendszerváltást követően és az emléknap kőbe véséséhez szükség volt egy polgári kormányra. A magyar történelem egyik legsötétebb időszaka, a 40 éves vörös uralom megítélése azonban még mindig nem teljesen egyértelmű kicsiny hazánkban.

Múlt héten az Alkotmánybíróság megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatát tiltó büntető törvénykönyvi paragrafust. Az AB korábbi döntésével is szembe ment, döntését azzal indokolta, hogy a szabályozás túl tág, pontatlan, ezért sérti a jogbiztonság követelményét, és aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát.

Hát innen gratulálunk az igen tisztelt taláros testületnek. Ez az ország 1947-1989-ig kommunista elnyomás alatt élt. A vörös csillag és a sarló kalapács jegyében söpörtek le padlásokat, lövettek a tömegbe, hívták be a szovjet tankokat, félemlítettek meg és börtönöztek be ezerszámra ártatlanokat a Rákosik, Kádárok, Biszkuk, Fock Jenők, és a Horn Gyulák (sic!).

És igen, nem csak azok érzékenységét sérti egy-egy hülye kommunista, aki vörös csillagot hord, vagy egy-egy még hülyébb huszonéves hippi, aki szerint ez aztán igazán poénos (meg aztán ugye, Che Guevara is milyen cool, emlékezzünk csak Gyurcsány Che fesztiváljára), akik megélték a vörös rémuralmat, hanem azokét is, akik képesek arra, hogy felfogják mit is jelentett ez valójában.

Így a kommunizmus áldozatai előtt fejet hajtva, azt gondoljuk, hogy a vörös csillag, sarló kalapács (és természetesen a nemzeti szocialista jelképek) használatát igenis a törvény erejével kell tiltani, mert ugyan sok mindenből lehet viccet csinálni, de olyan jelképekből, amelyek nevében ok nélkül mészároltak le milliókat NEM!

Tovább..