A HVG-től Kim Jong Un-ig

Túl vagyunk a szokásos karácsonyi elcsendesedésen. Mostanra már nem vagyunk kiütve, miután zachergábori szintű ópiátot voltunk képesek elfogyasztani mákosbejgli formájában. Voltunk éjféli misén, ami elég vicces volt, mert mindig az. Szóval teljesen old school, polgári értelemben vett karácsonyunk volt, és ha nem lennének kedvenc ellenségeink, akiket ugye mégis szeretni kellett, teljesen eltélapósodtunk volna már a gyerekekkel végignézett kötelező karácsonyi filmmarathontól.

Hál Istennek azonban  mindig van valami, amin kicsit hőbörögni lehet, de valahogy karácsony szelleme minket is belassított, és igazából sajnálattal és egyfajta szánalommal nézzük azt, hogy szeretett liberálisaink számára ez az ünnep mennyire nem jelent semmit. Hogy még a „legyünk túl rajta” típusú nyafogásnál is szánalmasabb, amikor mondjuk a HVG annyira rá van gyógyulva a politikára, hogy képes blaszfémiára is, hogy jól elcsessze mások, főleg ugye a „target zone” közepén található keresztények békés karácsonyát.

Ennél talán egy fokkal szánalmasabb a mi goodfriendes-demokratikus példaértékű Amerikánk, ahol az idei ünnep arról szólt, hogy Karácsony szent estéjén letolja-e a TeCső két idióta komikus trágár füves vígjátékát, az Interview-t két nárcisztikus és züllött füves tévéproducerről, akik elmennek Észak Koreába, hogy kinyírják a Vezért. Már a trailer olyan, hogy eleve elgondolkodunk, milyen erkölcsi és egyéb megfontolások vezethetik Hollywood fejeseit, hogy december 24-én a legnagyobb bemutató egy ocsmány pisi-kaki-betépés paradigmában mozgó ún. „akcióvígjáték” legyen a kötelező cuki romkom, animációs családi izé helyett. Az meg pláne elgondolkodtató, hogy az egész Internet azzal a marketing trükkel van tele, hogy leveszik-e, felteszik-e, bemutatják-e, nem mutatják be, és még maga a Nagy Testvér, Obama elnök is azzal tölti a karácsonyt, hogy jelezget a Sony fejeseinek az „Amerikai sajtószabadság” üzenetéről.

Mert ugye állítólag Észak Korea befenyítette az amerikai multiplex piac vezető erejét, a Sony-t, hogy felrobbantja a mozikat, ha abban bemutatják ezt a marhaságot. Erre a Sony fogta magát, és eltolta az Interview című film bemutatóját, amire Barack Hussein beközölte, hogy ejnyebejnye, Amerikát nem lehet térdre kényszeríteni, és juszt is csakazértis, naná. hogy. Erre – jött az örömhír: „A Sony és a Youtube megegyezésének köszönhetően, pont úgy tudjátok meggnézni karácsony szenteste az Interview-t, ahogy alkotói megálmodták: a pamlagon fetrengve, egy dzsangával kísérve. Boldog karácsonyt Amerika!”

A célt elérte az egész bagázs: Amerika vallásos, a Karácsonyt a coca-colás télapó, dzsingül bellz és egyéb giccsek paradigmájában megélő, ám ennek ellenére jámbor és istenfélő népe háborog, tiltakozik, bojkottál, a két nárcisztikus „haver” – Seth Rogen és James Franco – pedig pucéron, egy szál piros sapkában ugrabugrál a virális videón, amivel a betépett idióta filmjük bevételeit, reklámját dagasztják. Tehát kinek a pap kinek a papné: itt a periférián a HVG borzolja az idegeket a Nagy Harácsony marha jó viccével, miközben Amerikát azzal alázza porba ugyanennek a franchise-nak a kaliforniai kiadása, hogy belerondít két idiótával szegény amcsik pulykasültes-randapulcsis-képeslapos estéibe.

A történet immár nyílt kultúrháború: egyik oldalon hazánkban egy demokratikus gyógypedagógus, Gyuriferivel kvaterkázó idióta ügyvivő, és a blaszfémizáló HVG, akik egymást ajnározva igazából egy olyan amcsi politikájának képviselői, aki ebben a kultúrháborúban egyértelműen két elmeroggyant narkós baromságához asszisztál. Ennek a háborúnak nem csak külső, de belső frontjai is vannak, amik idén karácsonykor – hál Istennek szintén – élesen láthatóak voltak itthon és a tengeren túl is. Miközben szidjuk Amerikát, gondoljunk azokra a jámbor és naiv, ám végtelenül jóindulatú emberekre, akik felett ez a „rezsim” uralkodik. Legalábbis most, a „frontok” másik oldalán. Legyen bennünk méltányosság, hogy lássuk: Obama, Soros és ez a liberális slepp nem Amerika.

Ebben a harcban már nem a másként gondolkozás iránti toleranciáról, a mindenkinek legyen meg a maga karácsonya szemléletű, „laissez faire” liberalizmusról van szó. Arra megy ki a játék, hogy egyesek, akik ugyan magukat liberálisnak nevezik, de tulajdonképp annak szöges ellentétei, rástartoltak arra, hogy nekünk ne lehessen nyugodalmas bejgli mérgezésünk, ajándékbontogatós punnyadásunk, télapós-jézuskás megnyugvásunk, vagy horribile dictu, akár vallásos, mély meditatív csöndünk, elvonulásunk, szép karácsonyunk.

Mert belerondítanak, pontosabban szemmel láthatóan üvöltözve, kétségbeesetten próbálnak lerántani a maguk iszonyatosan alacsony, alpári és mocskos szintjére.

 

Tovább..

Áldott Karácsonyt mindenkinek!

Azért tartunk ünnepeket; azért várakozunk, készülünk már jó előre rá, mert oly fontos értékeket szeretnénk megélni e napokon, melyeket őseink is hittek valamikor. Így teszünk (pontosabban kellene tennünk) Karácsonykor is, mikor Krisztus születését, a Megváltó eljövetelét ünnepeljük. Jézus pedig a legfontosabb emberi tulajdonságot, a leglényegesebb cselekvési lehetőséget, a szeretetet tanította az emberiségnek. Mi pedig – valljuk be őszintén – nem mindig tanultuk ezt meg, nem mindig mondtuk jól fel a leckét. (Lásd lábjegyzetként: az emberiség elmúlt ezer évének történelmét!)

Szeretni nem lehet csupán önmagunkat. A szeretet feltételezi a másikat. A szeretet építi fel a természetes közösségeket. A családot; a baráti társaságot; az értékek, vagy egy meggyőződés mentén összebújó közösséget; és persze a nemzetet. A vérségi és a normák mentén szerveződő emberi képződményeket. Mert „az emberiséget nem lehet szeretni, az embereket igen.” – igaz, kedves kozmopolita felebarátaink? De ha ebben egyetértünk (s talán nemcsak ebben az egyetlen dologban), akkor szerintetek miért kell az európai kultúra zsinórját, a Kereszténységet eltépni? Ugyan miért akarjátok a Kereszténységet az európai országok alkotmányaiból száműzni?

A haszonért?! A pénz miatt?! Mert a szeretet nem a haszonra tanít? Ahogy a kedvenc pápánk, „a kőkonzervatív cuki pápa” Ferenc is elmondta ezt jó néhányszor: „Megteremtettük az eldobhatóság kultúráját, amelyben már maguk az emberek is fogyasztási áruk: használják, majd eldobják őket.” Ti meg erre jól lemarxistáztátok őt? Pedig Ferenc pápa csak azért támadja a kapitalizmus mai formáját, mert elveszik benne a szeretet. És végül elveszik benne maga az ember is.

Mert lehet a haszonelvűség szerint is karácsonyozni. Valahogy így:

„Nem áll egyenesen a karácsonyfa! Leesett egy piros gömb (vagy az ötágú csillag) – és eltörött. Meggyulladt az ezüst szalag (az angyalhaj) a csillagszórótól. Apa rosszul verte be a talpat: mindjárt feldől a fa. És panaszkodhatunk így tovább… Összeesett a sütemény. Gusztustalan a bejgli. Megégett a pulyka. Rossz a bor és a pohár is csak félig van” - folytathatjuk a zsémbeskedést. És ez még mind semmi! Ez csak a Karácsony. De ami előtte volt! Verekedés a játékosztályon. Reklamálás az ügyfélpultnál. Jótállási pecsétre várakozás. Tolakodás, lábletaposás. Dugó.

Hát így is lehet…

Pedig a Karácsony Krisztus születésének napja. A Megváltó eljövetelét ünnepeljük. Ő pedig nem ezt tanította.

Jézus nem beszélt karácsonyfatalpról, bejgliről, sültpulykáról, vagy sorban állásról. A hipermarket előtti úton kígyózó dugóról pedig még csak fogalma sem lehetett. Vajon mit érez akkor, mikor a születésnapját így ünnepeljük?  

Hát én biztos nem örülnék, ha a szeretteim így viselkednének a születésnapomon!

Jézus többször kéri, hogy ne őt magát, hanem a tanítását kövessük. A tanítása pedig egy szóban összefoglalható: szeretet.

„Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, tegyetek jót haragosaitokkal és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját mind a jókra, mind a gonoszokra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmat érdemeltek? Nem így tesznek a vámosok is? És ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi többet tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” /Máté 5. 43-48/

Nos, megfogadva Jézus tanítását: kívánunk minden kedves (és kedvtelen) olvasónknak; barátainknak és ellenségeinknek; mindazoknak, akik szeretik és azoknak is, akik gyűlölik írásainkat, áldott és békés Karácsonyt!

Tovább..

Lábjegyzet Ferenc pápa októberi üzenetéhez

„Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét, mivel találkozik! Zárt ajtóval! Ha így folytatjuk, nem teszünk semmi jót az emberekkel, Isten népével. Jézus hét szentséget alapított, de mi ilyen magatartásokkal egy nyolcadikat találunk ki: a „lelkipásztori vám” szentségét!... Aki közeledik az Egyházhoz nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét…”

Elszomorító, hogy a 21. század elején a pápának még ilyen témában kell gatyába rázni az egyházát. Én egészen mostanáig abban reménykedtem, hogy túl vagyunk már ezen. Azért is érint ez érzékenyen, mert jómagam is átmentem a lelkipásztori vámon, és nem volt vicces.

Mint a rendszerváltás gyermeke, az elsők között jártam úttörőzés helyet a cserkészekhez, el is tiltottak a versmondástól március 15-én, amikor kiderült… Mindegy, a cserkészet sokkalta izgalmasabb volt mindaddig, amíg Bárány atya (ez nem kitalált név) a rendszeres hittan egyik alkalmán ki nem jelentette nyilvánosan, hogy engem nem keresztel meg a többiekkel együtt, mivel a szüleim elváltak. Meg különben sem házasodtak össze normálisan. Szóval, hogy abnormálisak, és én is az vagyok. Hát így. Akkor persze sírtam, míg a többiek nyugtatgattak, hogy valahogy biztos lehet még másképp is katolikusnak lenni, de én ebben már akkor sem voltam biztos… Amikor aztán apámat a Terézvárosi Templomból hasonló indokokkal küldték el, már inkább dühös voltam, mert azért annyira szarnak nem tartottam magunkat. Aztán harmadjára egy budaörsi Matya atya, egy szelídebb forma ember, aki ismert is bennünket, egyszerűen csak megkeresztelt. Hát így lettem én katolikus. Ezt a tortúrát aztán sok baráti sörözésen fölemlegettem még, mert utólag mérhetetlenül fájlaltam, hogy az én katolikus (értsd egyetemes) vallásom ilyen lutriszerűen osztogatta a belépőkártyát.

Érettebb fejjel aztán megértettem, hogy ennél azért bonyolultabb a helyzet, és hogy a kor, amelyben élek, és a lassan kopni látszó szocializmus háttere erőteljesen meghatározza a viszonyt az egyház és a hívek között.  Arról a szocializmusban gyökerező hagyományról beszélünk, ahol a Ferenc pápa által lelkipásztori ellenőrzésnek nevezett valami, bevett gyakorlatnak számított. Származhatott a hatalom zaklatásától megviselt, a maga konzervativizmusába csontosodott atyától, de olyan békepaptól, aki a hatalom titkos kiszolgálójaként keresett indokot az egyház tagjainak csökkentésére, forrásainak elapasztására. Mindegy, erről nem szeretünk beszélni. Lényegében mégis az Egyház (ha nem is az Isten) az ő szájukon keresztül mondott nemet, az ő lábuk vetette a gáncsot, az ő karjuk mutatta a templomból kivezető utat.

Arról a korról beszélünk, ahol az Egyház világi tagjai a maguk esendő módján próbálták gyakorolni a vallást, titokban esküdve össze, nagymamák praktikái révén megkeresztelve, vagy a retorzió félelme miatt távol maradva a misétől, eltiltva a gyereket a hittantól. Arról a korról, amikor a népi demokrácia bűnnek nyilvánította a vallásosságot, és mindent megtett, hogy senki ne maradjon büntetlenül. Sokáig nem értettem, miért került olyan sokszor szóba, hogy nagyapám csizmában ment az oltár elé, mert úgy lógott ki valahonnan, de most már értem. Bonyolult, összetett, nehéz időszak volt, tele titkos hittel, reménnyel és szeretettel, és sok csalódással, szenvedéssel. És sok gyűlölettel. És ezen a rendszerváltás sem segített túlságosan.

Hálistennek a haragot és az értetlenséget időközben fölváltotta a megértés szándéka. Hogy legyen ennek az én személyes történetemnek is valami értelme. Hogy ebből a sérülésből – ahogyan Pál Feri szemléli a sérülést, mint lehetséges eszközt – származzon valami jó. Tanulság, ami továbblendít. És ez a tanulság van Ferenc pápa szavai közé berejtve. Hogy jobban megérthessük, hagy idézzek Umberto Econak, Szent Ferenc filozófiájáról írott gondolataiból. (Bár Eco nem számít a katolikus írók közé, a Rózsa Neve sem példabeszéd-gyűjtemény) Íme, így mesél Vilmos: „A nyáj egy része pedig kiszorul. […] A nyáj olyan, mintha egyetlen központú körök sokasága íródnák egymás köré. A nyáj legtávolabbi széleitől egészen a sűrűéig. A leprások mindenféle kitaszítottság szemléltetői. Szent Ferenc tudta ezt. Ő nem egyszerűen a leprásokon akart segíteni, hisz ezzel vajmi erőtlen irgalmaskodássá egyszerűsítette volna azt, amit tesz. Ő ezzel másvalamire akart utalni. […] Csak úgy lehet megváltoztatni Isten népét, ha visszavétetnek kebelébe azok, akik kiszorultak.”

Milyen különös, hogy a nevében és filozófiájában is Szent Ferencet követő pápánk is ezt az utat keresi. A kintrekedtek visszavezetését szorgalmazza, mégpedig úgy, hogy bemutatja a saját egyházának, hogy milyenek a hívei. Hogy milyen vagyok én, vagy milyenek azok, akik e sorokat éppen olvassák…

A pápa üzenete nemcsak arról szól, hogy fölismerteti a lehetséges „szenteket” az egyszerű hívek között, hanem arról is, hogy a hívők mutatják az egyház, de még inkább az Isten arcát, a világ felé. Hogy az Isten a hívek cselekedeteiben is megnyilvánul, és általuk is közvetíti az üzenetét. És hogy lehetünk jó keresztények akkor is, ha pizzázunk, ha sörözni járunk a haverokkal, vagy iPadot veszünk és metált hallgatunk. Ez is belefér. Ezáltal formálódik ki az egyház emberi arca, és ez az arc Jézus arca is, az emberé, aki közöttünk járt, élte az életünket és megértett minket. Jézus a "haverunk" volt, és még most is az.

Most, Krisztus születésének ünnepén, engedjük hát megszületni magunkban (és aztán évről-évre megújulni hagyni) ezt az embersorsú istenecskét. Azt, akit Ferenc pápa is kiszúrt bennünk. És próbáljunk meg hinni minden másképp gondolkodó jószándékában is. Nekem egyszer egy szerzetes úgy mondta, hogy ő nagyon keveset tud. De annyit biztosan, hogy Isten létezik. És hogy az Isten egy hegynek a tetején van és vár. És hogy ő, mármint a szerzetes, csak annyit bizonyíthat az életével, hogy az Istenhez vezető legrövidebb út az, amin ő is kapaszkodik fölfelé. Választhatom az ő útját, de a legfontosabb, hogy mindannyian felérjünk annak a hegynek a tetejére. És Ferenc pápa után talán azt is hozzá lehet tenni, hogy lehet mindezt derűsen, természetesen. Úgy, ahogyan vagyunk.

Tovább..