A minket rasszistázó, de a amúgy full idegengyűlölő brit politikáról...

Ha az ember van olyan szerencsétlen, hogy kizárólag a HVG-444-Index vonalról szerez infókat, akkor számára Anglia maga az álomország. Hajléktalanként ment ki, most cége van; Camden Townában lazuló belvárosi, úgynevezett kreatív fiatalok kibontakozásának történetei a multikulti Mekkájában, Londonban; és az itt egyről kettőre soha nem jutó dolgos melós sikersztorijai a munkás embert becsülő nyugaton. Propaganda? Az!

Ezeknek a propaganda sztoriknak a nyomulása bőven van olyan erős, hogy a 18-25 közti korosztály elméjét naponta edzik hülyére velük! Anglia a XXI. század Californiája, az Ígéret Földje, ahol „bármi összejöhet”, csak le kell hajolni érte. Ezzel szemben jön a szokott ősballer bezzegelés, hogy "itt semmi se jó, itt minden szar, itt mindenki seggfej, stb.". Könnyen el is érik, hogy lehetőleg minél többen gondoljanak arra, hogy lépnek innen.  És lépnek. Next step: trollkodás arról, hogy Orbán elűzi a fiatalokat, hatalmas konzultáció az ifjúsággal, hogy vanillia vagy csokifagyi folyjék-e a csapból 2014 után, és fél, vagy inkább egymilliós havi fizetést szeretnének-e a versenyszférában napi 4 órás melóért. Meg ilyenek. Ja, és hogy legyen-e legális a drog. Ez elengedhetetlen négy évenkénti trollfutam, mert persze mindig legyen, aztán meg mégse inkább, majd később.

Idén egyébként nagyon rájár a rúd a ballerokra közbeszédalakítás-ügyileg. A hamisvideós lebőgések sora; az egyre kínosabb, komikusabb jelenetekkel tarkított NAV-leleplezés; győzelmi bejelentések, majd parlamenti küszöb alá zuhanás és Gyurcsány ámokfutása nem éppen a legkedvezőbb témák egy választási kampány kezdetén.

Ilyenkor kell belépni a képbe egy-egy külföldi „bezzeg-üggyel”, amikor jól megmondják nekünk a Fejlették, hogy mi nem vagyunk fejlettek, ők meg azok, és míg náluk a mindennapi élet egy hosszú, expandolt Benetton reklám, mi ilyen villogós-villanykörtés, zubbonyos posztkommunista náci-totalitárius, piszkos világ vagyunk, ahol a haladás leragad a sárban. Nincs igazuk és ez egyre nyilvánvalóbb.

Immár TGM mester is rombolja rendesen a fétist, a Nagy Baloldalt Éltető Fétist, miszerint „amott minden jobb”.  Már a baloldal szerint sem feltétlenül az ígéret földje a Nyugat. TGM is kitolta a cikket a héten, hogy azért ne képzeljük azt, hogy ott kint (értsd: nyugaton) nincsenek faszfejek, de…. - és itt jön a balos csúsztatás - az Állam szintjén nem jelennek meg a rasszista elvek. A balos okosság szerint az „egyén” (értsd: legalsó társadalmi szerveződési szint) szintjén, még ha meg is fogalmazódik valamiféle rasszizmus, a fejlett demokrácia (értsd: legfelső társadalmi szerveződési szint) majd jól meggátolja, hogy ez eljusson oda, ahova nem kell neki.

A baloldali elv szerint bár vannak seggfejek „odaát” is, seggfej az értelemszerűen fejlettebb Rendszer jóvoltából tuti nem juthat el a „miniszterelnöki” posztig. Nos, ez is egy rohadt nagy hazugság. Mert ha csak onnan nézzük, hogy itt, Magyarországon valaha eljutott-e az állam arra a szintre, hogy diszkriminálja a saját polgárait, akkor – leszámítva a második világháború éveit – erre nem találunk példát. Legutóbbi posztunkban már megkapták a svédek is a magukét, hogy igazából inkább kussolniuk illene, hisz a svéd, haladó, szocdem kormány bármiféle külső politikai nyomás nélkül, önszántából tudott rasszista, kirekesztő, és elnyomó lenni. Mindaz, amit most, mint a Nesquick nyuszinál, Nyugat simán ráken Keletre. A kérdés ezek után már csak az, hogy ki is vitte a zászlót elől, ki volt a legeslegprogresszívebb abban a játékban, hogy „übermenschek irtanak untermenscheket”? Mert ebben még a szegény németek is hátul kullogtak, és az egész második világháborús őrületük pusztán a késve érkező eminens túlbuzgóságának tűnik az angolokhoz képest.

Mert az angoloknál selejtebb-szemetebb nép kevés van a Európában. Olyan szemetek, hogy már nem is számítanak kontinentálisnak. Egy szigetre lettek száműzve, ami nem lehet véletlen, hisz minden olyan elviselhetetlen tulajdonságot magukba sűrítenek, ami vállalhatatlanná teszi jelenlétüket a kontinensen. Ha létezett olyan nép, amelyik a faji alapú elnyomást, a rasszizmust állami politikává emelte, az Anglia. Már a középkorban kezdték a dolgot: az írek elég sokat mesélhetnének arról, hogy mennyire toleráns, kedves, cuki, édes, aranyos, mintaszerű nép is az angol. Aztán ugye a walesi bárdok című általános iskolában osztott Arany János ballada se véletlenül emelte a komplex allegória szintjére Wales és a Habsburgok elnyomta Magyarország viszonyaira a középkori Angliát.

De ne menjünk olyan messzire már a történelem ismeretlen területeire: a mai politikai baloldal hol is született? Nem találják ki: Angliában. Bizony Marx bácsi a kensington gardens-i luxuspecóból tolta a Kommunista Kiáltványt, mert hát minden jóravaló komcsinak kijár a luxuspecó, nem csak Fletónak vagy Bajnai Gordinak. Már amikor ez a „szabadítsuk fel a munkásokat, álljunk a szegények mellé” trollság megfogant, azok, akik ennek az élén álltak többnyire azt az életet élték, amely ellen olyannyira ágáltak.

A keleti országokat,  hinterlandot, a backyardot lenéző Nyugat a saját selejtségét mindig próbálta ránk verni. Ne higgyük, hogy egyedül vagyunk ebben. Kedves „nyugati” árulóink arra is képesek, hogy a lengyeleket belehúzzák a Holokauszt iránti felelősségbe. Már Spielberg filmjében, a Schindler Listájában passzív, sőt kajánul vigyorgó háttérszereplőként vannak jelen a lengyelek Auschwitz tragédiájában. Lazán kerül háttérbe a tény, hogy a lengyelek ugyanúgy kiirtandó, szenvedő alanyai voltak a náci diktatúrának, mint a zsidók. De nem: a lengyelek antiszemiták voltak, és kész. Azok ma is. Mert ezek a keletiek ilyenek…

Vegyük észre magunkat: mi mindig is „hinterland” voltunk, és örökké azok is leszünk. Mi, itt Közép-Kelet-Európában soha nem leszünk jófiúk, egyenlő felek, tárgyalópartnerek. Mi kizárólag kicsit büdös, kicsit szakadt, kicsit rongyos, és nagyon hülye „csóró rokonok” leszünk, amíg a világ világ. Az a vágy, hogy eljön a nap, amikor majd Nyugat végre befogad minket, egy hazugság. Soha nem fog. Persze ígérni lehet, és ez amolyan Jolly Joker a magyar baloldal kezében. Már a magyarországi baloldal feltelepítése úgy történt, hogy a degenerált vörös gróf azt ígérte, hogy az ő remek Antant kapcsolatai elegendők lesznek ahhoz, hogy megoldja ezt az első világháborút. Hamar kiderült, hogy hazudott. Azon túl, hogy a franciák az anyanyelvükön tudták elküldeni a picsába, nem sok történt: jött Trianon. A baloldal mindig azzal hitegette barátait, támogatóit, hogy ők sokkal nyugatosabbak, sokkal progresszívebbek, és ők sokkal jobb haverjai a „kintieknek”. De ez alapvetően nem igaz. Az, hogy több pénz landol náluk, pusztán annak köszönhető, hogy ennyivel megvásárolhatóbbak, lefizethetőbbek, közérthetőbben: korruptabbak.

Amikor az egyéb iránt a bevándorlókat immáron kipaterolni vágyó angol képviselő hanyagul odaveti hazánkra, hogy rasszista, jobban húzza ki a gyufát, mint szegény svéd köztévések, akik „csupán” felemás nyilatkozatokkal gyurmázták saját közvéleményüket a magyar nemzeti ünnepen. A svédek inkorrektsége semmi ahhoz képest, mint amikor egy meleg kezd el buzizni. Márpedig az angol képviselőnek muszáj a lelke mélyén valami hasonlót éreznie, hisz ő tartozik egy olyan néphez, ami a történelem egy bizonyos pillanatában a Világ (értsd: a Föld nevű, eddigi tudásunk szerint az Élettel egyedül rendelkező bolygó) egy harmadát leigázták. Mert ki találta ki a koncentrációs tábor fogalmát? Bizony, az angolok, amikor épp a szabad és demokratikus Dél-Afrikát gondolták a búroktól úgymond „elvenni”. Apartheid? Nagyon jó trükk az angol rasszista állampolitikának holland nevet adni, hogy aztán a hollandokkal kapcsolják össze, ne pedig Cecil Rhodes nevével, aki kitalálta, és aki úgy irtotta a négereket saját hazájukban, mint paraszt bácsi a tarackbúzát a veteményesben.

Az angolok rasszista, állampolitikaként elkövetett bűnei szinte felsorolhatatlanok. Népirtás, elnyomás, kirekesztés: ezek a szavak az angol imperializmus (hopp, idősebbek megint nosztalgiázhatnak!) nélkül nem is léteznének. Ha nem lennének angolok, nem létezne modern baloldal. Akár ezt is kijelenthetjük: hisz minden, ami ellen ma joggal, jog nélkül az egész világ baloldala számára erkölcsi alapot jelent tevékenységéhez, valójában reakció az angol imperializmusra.

Azért legyünk korrektek: hagyjuk meg a baloldalnak azt, hogy általánosítson. Mi, itt, a mi kis berkeinkben tudjuk, hogy nincs olyan, hogy „rasszista nép”. Az angolok sem azok, csak hosszú ideig, évszázadokig hivatalos politikaként tolták és néha még mindig előjön az angolszász felsőbbrendűség-tudat egy-egy idiótább politikusokból vagy tahóbb újságírójukból. És az, hogy nálunk néhányan örömmel ismételgetik azokat a rasszista vádakat, amelyeket Boris Johnson, London (egyébiránt konzervatív) polgármestere simán lerendez annyival, hogy épp a hazájában serénykedő kelet-európai bevándorlókat állítja a lusta és képzetlen britek elé példaként, az tényleg mindent elmond a mi kis nyafogó, balliberálisainkról…

Tovább..

Ballib maszatolás Londonban

Gordon Londonban – hirdeti dallamosan az E14 honlapja. A nagy megmentő most épp nem az országot megy bemószerolni a Citybe, hanem kint élő magyarokkal akar találkozni. Már mi is szóltunk korábban a kivándorlást övező műbalhéról, de íme egy újabb apropó.

A szépszemű libapásztor és egylete gyakran támadta az új választási rendszert, hogy a határon túl élőknek is szavazati jogot ad a kormány. Ez elsősorban persze csak a Kárpát-medencében élőknél zavarja őket, hiszen nekik 2004. decembere óta biztos tapasztalatuk van a baloldali nemzetpolitikáról. De ha továbbgondoljuk ezt a vonalat (ugye, aki nem itt fizet adót, az ne is szavazzon – hallottuk jópárszor), akkor bizony se Londonban, se Münchenben, se Madridban nem lehetne szavazni a jövő évi magyar választásokon  - nem is beszélve arról a több millió magyarról, aki bár munkaképest, nem tud, vagy nem akar adót fizetni. Nem baj, Bajnai gyorsan alkalmazkodik, s új széljárás esetén ő is fordul. Így most megpróbál rárepülni a kintiek szavazataira is. Hétfőn Londonban találkozik kint élő és dolgozó honfitársainkkal – némi lemaradásban Orbán Viktortól.

A kivándorlás esetleges előnyeit múltkor már átgondoltuk, de vessünk egy pillantást az okaira is. A kivándorlás már közel 10 éve, az uniós csatlakozásunk környékén megindult. Hiába kárálnak itt rettegésről meg diktatúráról a hős és kizárólagos demokratái az országnak, ennek oka sokkal inkább anyagi. Fletóék szétvertek mindent, amit lehetett, így egyre több ember gondolkodott el azon, hogy szerencsét kellene próbálni másutt. Teszem hozzá, hogy a Bajnai-Gyurcsány páros által katasztrófa sújtotta övezetté tett Magyarország nem egyedüli a sorban, sajnos megindult a mobilis munkaerő az egész kelet-közép-európai régióból a szerencsésebb történelmű országokba. Gondoljunk csak a lengyelekre, akik még a válság tetőpontján is képesek voltak gazdasági növekedést csinálni, mekkora tömegben vannak elsősorban az Egyesült Királyságban. Mindemellett felmerülnek olyan egyéni, magánéletből fakadó indokok is, hogy komolyan gondolkodó ember aligha vádolhat mindenért egy alig három éve esküt tett kormányt.

Felkészülhetünk, hogy a választási kampány egyik nagy témája ők lesznek. Ők, akiknek elege lett Gyurcsány és Bajnai reformnak nevezett dilettáns ámokfutásából, aminek előnyét nem az átlagpolgár, hanem az IMF és a mögötte álló pénzügyi kör látta. Akiknek elege lett a folyamatosan növekvő adóból és szűkülő lehetőségekből. Akik úgy gondolták, hogy ideje szerencsét próbálni másutt, ezzel talán épp az itthon maradó családot segítve. Gyanítom nem csak a Kárpát-medencében, de azon túl is megvan a magyarok véleménye róluk.

Tovább..

Kitántorgók: Pécs Londonba költözött

Tény: az ötödik legnagyobb magyar város London. Többen laknak ugyanis 2013. elején magyarok Londonban, mint Pécsett. A kivándorlási csúcs épp tavaly, az orbán viktori értelemben vett „Elrugaszkodás Évében” volt. Páran ezt kicsit máshogy értelmezték.  A középosztály  úgy tűnt gondolt egyet, és vette a garabonciáját, legalábbis ami eme adófizető polgárok közel hatodát illeti.  Míg a jobboldalon illik manapság „hazaárulózni” a kiköltözőket, addig a baloldalon ez egyfajta élő bizonyíték az orbánfasizmura. Kinek van igaza? Ezt próbáltuk kideríteni. 

A HVG friss és izgalmas fotóriportján túl ez a tény szinte naponta járja be a hazai sajtót, nem beszélve arról, hogy valóban égető téma akkor, amikor hazánkban egyre kevesebb adófizető tart fönn egyre több „passzív” honpolgárt. Eme passzív polgároknak (egyetemisták, nyugdíjasok) ugyanolyan szavazati joga van, mint azoknak, akik „állják a cehhet”, tehát a középosztálynak, s nem véletlen, hogy közvetve-közvetlenül a mindenkori baloldali kampány – várhatóan e mostani is – a passzív honpolgárok szavazatait fogja begyűjteni az aktív „kizsákmányolókkal” szembeni gyűlölet révén.  Manapság kábé 3 millió adófizető tart fenn egy 9.9 milliós lakosságot. Egy ilyen arányszám mellett félmillió potenciális, dolgos, fiatal, karriert és családot építő magyar polgár hiánya érezhető a nemzetgazdaságon, és valóban napi gondot jelent. A helyzetet természetesen a kormányt váltani készülő/vágyók igyekeznek olyan exploitation szintre pörgetni, hogy amellett „Ilsa, the She Wolf of the SS” dokumentarizmusnak tűnik. Ebben az explotiation őrületben a logika, a valóság másodlagos szereplő. Persze a kormány sem feltétlenül örül annak, hogy igazából fél millió potenciális szavazója szarik épp segíteni rajta, és valószínűleg kettős állampolgárság és regisztráció ide vagy oda, ezek elveszett szavazatok számára. Az, hogy Orbán Viktor naponta bemondja a rádióban, hogy „gyertek vissza léciléci” nem fog sokat segíteni. 

Magyar  biciklis futár érkezik haza Kelet-Londonban - Fotó: HVG

A parancsot a fiatal középosztálynak a távozásra anno még a dicsőséges emlékű Demokrata Ferenc Elvtárs adta ki mára történelmivé érett „el lehet innen menni” kezdetű beszédével.  A társadalmakban gerjesztett hullámok tulajdonsága éppenséggel nem az, hogy csak azért elülnek, mert történik egy kormányváltás. A hullám elindult, és most meg tetőzik. A középosztály, a fiatalok, és az értelmiség jelentős része élt és él az angolok adta EU-s lehetőséggel, és 2004-et követően ment. Meg kell jegyezni: nem először történt ilyen a magyar történelemben. Mi magyarok, szinte népszokásnak is tekinthetjük, hogy átlag 100 évenként megszabadulunk azoktól, akik létrehozhatnának bármiféle érdemi változást hazánkban, hogy aztán sírjunk, hogy itt nem változik semmi. Másrészről viszont természetes, hogy bizonyos helyzetben kifejezetten jó, ha valaki elmegy külföldre. Ha egyetemi tanár lehetsz Oxfordban, hülye leszel itt maradni. Ha pénzügyi elemző lehetsz a City-ben, majd hülye leszel telemarketingezni  egy magyar bank behajtási osztályán napi átlag 20-szor hallgatva, hogy mit csinálj az anyáddal. A tragédia az, hogyha lehetsz szakács, asztalos, villanyszerelő, építhetsz metrót, lehet bringaboltod, akkor hülye leszel minimálbéren vagy feketén tengni-lengni és napról napra gürizni.  

Az első esetben joggal kérdezhetnénk: What’s the big deal? Kellően agilis és életrevaló emberkék élnek egy adódó lehetőséggel és a nyavalygás, valamint ködös passzív gyávaság helyett felkötik az útilaput. Ezekre az emberekre amúgy büszkék szoktunk lenni, minden országimázs építő filmben ott vannak a hollywoodi, a szilícium-völgybéli, vagy a NASA nagy magyarjai, és bár büszkélkedünk a golyóstollal, hogy magyar találmány, azt már nem emlegetjük, hogy ugyanakkor az se magyar szabadalom.  

A távozók második nagy csoportjának esete azonban mindannyiunkat el kell, hogy gondolkoztasson, mert ők nem azért mentek el, mert olyan kiemelkedőek lennének, hogy számukra a „nagy esélyt” értelemszerűen külföld hordozhassa. Ők az egyszerű, mindennapi élet dolgos emberkéi. Zöldségesek, szatócsok, munkások. És ők is mennek. Az ő vágyaik-elvárásaik is sajnos kint teljesülnek be. Egyszerű okból: az üzletmenet tiszta. Ez a dolgod, ennyiért. A fizetés sose késik, a főnök nem akarja elsikkasztani a pénzed, nem trükközik átlátszó és eltűnő tollakkal, nem vegzál az APEH, nem tűnik el a fővállalkozód, a megrendelő nem kapcsolja ki a telefonját, amikor már hatszáz számlád feltornyosult és nem kell az adósság és az Élet terhe alatt nyögve fenntartanod a lehetetlent. Nem riogat naponta ötször a gázos, a villanyos, a főbérlő, a bank, hogy fizess, vagy 30 napon belül ez meg az lesz, hogy aztán 40 évesen már a harmadik szívinfarktust lábald ki. Kicsit esik az eső, az angolok néha bunkók, de hol nem szarod le, ha igazából este, amikor hazamész ugyanolyan hullafáradtan mint itthon, nem a holnap miatt aggódsz? 

A többség ilyen. Nem mondhatjuk azt, hogy ez az 500 ezer ember, ez vulkanfiber kofferekkel az éj leple alatt a zöld határon át mind a fasiszta kormány elől menekült el, még ha egyeseknek oly csábító is ez az értelmezés. Jobboldali történész, és volt baloldali újságszerkesztő egyaránt bringázik manapság meg mosogat, még blogokat is írnak életük folyásáról. Az 1956-ot és 2012-t összehasonlító értelmezésekre azonban nem kellett sokat várni. A hasonlóságok elég érdekesek, hisz körülbelül azonos a létszám: nagyjából félmillióan hagyták el az országot 1956 ősze és 1957 tavasza között is. A mostani félmillió ember azonban nem egyszerre, hanem nagyjából az elmúlt 6-8 évben ment ki fokozatosan, amiből tudvalevőleg csak két évig tudtak érdemen rettegni a fasizmus térhódításától. Azelőtt simán csak El Qurtad tábornok juntája révén élvezhették a posztkomcsi banánköztársaság kedélyes mindennapjait, s elégelték meg azt, ami nem lett jobb az elmúlt két évben sem. Tehát – bár erre mutat is a HVG iránytűje - nem az van, hogy az orbánkádár véres rezsimje elől a kilátástalanság és pusztulás szele elől menekülnek tömegesen a lelkes és civil baloldali fiatalok. Ha ezt tennék, nem volna, aki tüntessen. Ugye.

(…)

De nézzük a „tisztes jómunkásember” oldalát!  Ha például nyitok Budapesten egy különleges szappanokat árusító boltot, vajon hány perc alatt megyek csődbe? Kormánytól függetlenül persze, hiszen hazánkban ha maximum két olyan hely van, ahol egy háztömbnyi átlagpolgár, vagy egy kerületnyi középosztály vígan eltart egy ilyen kis „csecsebecse kereskedést”. A random üzemmódban a baloldalra vagy épp a kétharmadra szavazó átlagpolgár a brit Tesco magyarországi gigaboltjában veszi meg a Romániában gyártott kékcsíkos szappant. Ez a gigacég, mivel profitját hazaviszi, épp a londoni anyukának teszi lehetővé, hogy miközben gyerekére a lengyel au-pair vigyáz, megvehesse az aloe verás fürdősót az említett kisboltban, vagy akár a magyar üzletvezetőtől egy  tetszőlegesen kiválasztott angol faluban is akár. Így működik a globális kapitalizmus, amit persze lehet szeretni, meg nem szeretni, de vajmi kevés eséllyel fog ezen a felálláson épp az a Bajnai Gordon változtatni, amelyik egy olyan kormány tagja volt, aki szóvivőjét a fent említett multicégtől vette kölcsön. 

Ez persze ilyen formán nyilván trollság, de az viszont biztos: tisztes középosztály fenntartásához olyan szimmetrikus és rétegzett társadalom kéne, amilyen itthon nincs. De legyünk őszinték: az utóbbi 500 évben nem is nagyon volt. A szimmetrikus, és középosztályon alapuló társadalom megteremtésének esélyét az elmúlt 100 évben konkrétan 4 alkalommal rontottuk el, és az ún. „haladó baloldal” keze mind a négy alkalommal benne is volt. 

1. elszalasztott lehetőség: 1918-19, amikor a „Vörös Gróf” trollkodta szét sikeresen egy lehetséges demokrácia alapjait. 

2. elszalasztott lehetőség: 1948, amikor Rákosi Pajtás gondolt egyet, és szocializmus építése címszóval szakította szét a társadalmat. 

3. lehetőség: 1956, Kádár János gondoskodott a „mi” és „azok” felosztás máig érvényes kereteiről. 

4. lehetőség: 1989, mondani sem kell, hogy a magyar állam akkori vagyonának külföldi kezekre játszásában éppenséggel kik vitték a prímet. 

Ehhez képest zseniálisan ráfogják ezt is a mindenkori jobboldalra, hisz az 1919-es elkúrásból hamar lett horthyfasizmus, 1945 óta meg minden általuk kavart szart sikeresen fordították le a „sötétben bujkáló fasiszta ellenforradalmárok” ármánykodására. 1956 számukra 40 éven át volt „antiszemita pogrom és szélsőjobboldali lázongás”, hogy aztán Szépemlékű Ferencünk ott koszorúzza Nagy Imrét. 1989 sarát rá lehetett kenni Antal Józsira, és a „keresztény kurzusra” pont úgy, ahogy most a félmillió kitántorgót igyekszenek Orbán Viktor nyakába varrni. Minden ami jó, az persze nekik köszönhető a földosztástól a gulyáskommunizmuson át a modern demokráciáig. Na persze.

Szóval akkor oké, hogy újra megy a szokásos csúsztatás, de mi lesz mégis azzal a fél millióval? És pláne mi lesz az itthon maradottakkal? Hány százezren fognak még elmenni, mert egyrészt unják, hogy akárki is uralkodik, irányít, kormányoz, nekik itt babér nem terem, és mert belátják, hogy egy valójában 100 éve megoldatlan probléma kivetülésének áldozatai? Ennek a gondnak a megoldását igazából csak akkor remélhetnék, ha nem engednék, hogy egy olyan politikai osztály jöjjön vissza, amely éppenséggel a nagyon gazdagok pénzéből győzködi a nagyon szegényeket arról, hogy hogyan szorongassa tovább a középosztályt. Őszintén szólva:  van ideje egy kétgyerekes harmincas családapának a nemzetmentésre, amikor  ki se lát a svájcifrankos hitele és a felhalmozódott közüzemi tartozása alól?  Amit amúgy, jegyezzük meg, jórészt szintén Fletóék alatt sikerült begyűjtsön. Ez a helyzet lehetetlenné teszi azt, hogy politikai erőt és főleg pénzt szabadítson fel arra, hogy esetleg tovább finanszírozza azt a politikai osztályt, amely nem a nagyvállalatoktól pártalapítványokba tömött valag lóvéból tolja a gyűlöletkampányt?  Ezt látva sokan feladják, és azt mondják: Bajnai meg a komcsik úgyis lefizetik a fél proletariátust arra, hogy „elsöpörje a fityiszt”, akik vannak elég hülyék és ezt meg is teszik, tehát a megoldás csak az, ha szedem a cókmókom, és lépek én is. Akkor nem fenyeget az a veszély többé, hogy belehajszoljanak az ötödik szívrohamba is. Mert mi mást tehet az ember akkor, ha éppenséggel az elmúlt 100 év magyar középosztályának krémje nlgy hullámban az országot elhagyva Amerikában, és Angliában építi az amerikai és angol középosztályt hasonló okokból?

Kábé ez az életélmény szüli a „hazaáruló Londonba tántorgót” és a hőzöngő jobbikost egyaránt, akik között a zöldségesek, autószerelők, taxisok és újságárusok aránya meglepően magas. Valójában mindketten egyszerre ábrándoznak valamiféle kommunista forradalmon, amikor a fehér öltönyösök a lámpavason lógnak a társadalmi igazság nevében. Ezt a patthelyzet, ha úgy tetszik a magyar társadalom mexikói háromszögét valószínűleg csak egy nagy lövöldözés tudná megnyugtatóan lezárni, ahol az egyik egész biztos a földön marad végleg. Mit tegyünk akkor? Radikalizálódjunk, vagy vegyük a sátorfánkat? Vagy?

Tovább..