A kedves beteg a 25. órában jár…

Tulajdonképpen mindegy is, hogy Áder János a Sándor-palota szobájában, vagy egy kút mélyéből, esetleg stílszerűen a Hortobágyon kiáltja a pusztába az idei év klímacsúcsának tanulságait. Az ertéelklubbos szinten tematizált Szívtipró Parlament aktuális epizódjai Falus visszalépésével, összefogással, meg a  170 millkás Szíjjártó-haciendával  (bár nekünk is megígérné anyukánk, hogy kapunk várat, körülötte árokkal, jobbágyokkal, ha külügyérek leszünk) vannak elfoglalva. Eközben, szinte észrevétlen maradt az a Köztársasági Elnök, aki a tényleges valóság ránk váró kihívásairól, ivóvízről és globális felmelegedésről beszélt.

A globális felmelegedés problémájának agyonhallgatása világtendencia.

Az idei évben sikerült egyáltalán egyértelműen kimondani, hogy az elmúlt 50-60 évben tapasztalható éghajlatváltozás az emberi tevékenység eredménye, nem a Föld rakoncátlankodásáé, vagy a gyíkemberek ármánykodásáé. A politikusok persze még mindig szeretnek a korrektség jegyében úgy fogalmazni: a 25. órában járunk. Ennél azonban nyugodtan lehet bátrabban is fogalmazni. Nincs olyan, hogy huszonötödik óra.

Ez itt el lett baszva, kéremszépen.

Annak ellenére, hogy az előrejelzések szerint az elkövetkező 100 évben 3,5-4 fokkal fog emelkedni a Föld átlaghőmérséglete, a világ egyes helyein túl sok, máshol túl kevés lesz a víz, felborul a mezőgazdasági termelés eddig megszokott rendje, új betegségek jelenhetnek meg, elvándorlás és háború kezdődik az ivóvízért, az idei évben a széndioxid-kibocsátás mégis minden eddiginél magasabb volt. A huszonötödik óra évében. Persze meg is feszülhetnek a klímakonferencián, ha a kvóta aláírása alól magukat kimentő nagyhatalmak – Amerika, Kína, India - vezetői mögött mindig lesznek olyan szakértők, akik megveregetik az államfők hátát:

"Nyugodjon meg Elnök Úr, hiszen csak a 25. órában járunk. Jövőre meg a 26-ban, és így tovább!"

A globális felmelegedés problémája iránti érzékenység azonban a keresztény, konzervatív berkekben is teret kezd hódítani. Ennek tudható be a várhatóan 2015-ben napvilágot látó pápai enciklika is. A La Stampa című olasz napilap májusban számolt be arról, hogy Ferenc pápa első önálló enciklikája valóban zöld-enciklika lesz, ahogyan arra a Szentatya beiktatása óta többször, többek közt Áder János látogatása alkalmával is utalt. Föl van tehát adva a lecke a konzervatív, keresztény értelmiség egy részének, akik számára a zöldügy fűben gitározó betépett hippiket, meg bálnavadász-hajókat üldöző, szemesztert halasztó egyetemista aktivistákat jelentett eddig.

A probléma megbeszéléséhez maga Áder János is hozzájárult idehaza a tavaly megrendezett Víz Világkonferenciától kezdve azzal, hogy a Szentatyánál tett látogatása alakalmával a globális felmelegedés problémájával is foglalkoztak. Áder a Klímacsúcs alatt azt is kihangsúlyozta, hogy bár hazánk túlteljesítette vállalt kötelezettségeit, máris érezhetően szenved az időjárás megváltozásától. Bár a Vásárhelyi-terv alapján elkészült tározórendszer az egyik lehetséges módja a rendszeresen jelentkező áradások okozta pusztítás csökkentésének, hazánkban egyre nagyobb gondot okoz a kiszámíthatatlan időjárás, különösen a földművelés tekintetében.

A világ érzékelhetően megváltozott, így kiszélesedett a környezetvédelem és környezettudatosság horizontja. A problémára adott keresztény-konzervatív válasz ereje elsősorban annak felismerésén múlik majd, hogy az emberiség céljai közösek, és csak a megközelítés módja más. Nem véletlen idehaza a tanyasi életforma föléledése, a biolekvár, a mosódió, a vegyszerellenesség, az esővízzel öntözés, mosás, az ökopiac, a házitej, a bringával munkába járás. Ez mind környezetvédelem, csak kevésbé látványos. Ezt a tendenciát nevezhetjük alternatív-, vagy zöld gondolkodásnak, de ugyanígy a hagyományos életforma reneszánszának is. Egy világméretű összefogás feltétele pusztán annyi, hogy a progresszív gondolkodás hívei fölismerik az elfeledett hagyományt abban, amit (újra)fölfedeztek. A konzervatív oldalnak pedig föl kell ismernie azt, hogy a progresszivitás egyfajta útkeresés, hogyan lehet a mindennapokban alkalmazhatóvá tenni azt, aminek különben már megvannak a múltban gyökerező előzményei.

A jövő évben megjelenő Zöld Enciklika tehát várhatóan jelentős változást hoz a globális felmelegedés problémájának megítélésében. Mindazok, akik a téma iránt továbbra sem éreznek majd különösebb érzékenységet valószínű végérvényesen egy virtuális világ foglyai maradnak.

Egy olyan világnak, amelyben az orvos így közli a családnak a hozzátartozó halálhírtét: a kedves beteg a 25. órába jár… 

Tovább..

Lábjegyzet Ferenc pápa októberi üzenetéhez

„Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét, mivel találkozik! Zárt ajtóval! Ha így folytatjuk, nem teszünk semmi jót az emberekkel, Isten népével. Jézus hét szentséget alapított, de mi ilyen magatartásokkal egy nyolcadikat találunk ki: a „lelkipásztori vám” szentségét!... Aki közeledik az Egyházhoz nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét…”

Elszomorító, hogy a 21. század elején a pápának még ilyen témában kell gatyába rázni az egyházát. Én egészen mostanáig abban reménykedtem, hogy túl vagyunk már ezen. Azért is érint ez érzékenyen, mert jómagam is átmentem a lelkipásztori vámon, és nem volt vicces.

Mint a rendszerváltás gyermeke, az elsők között jártam úttörőzés helyet a cserkészekhez, el is tiltottak a versmondástól március 15-én, amikor kiderült… Mindegy, a cserkészet sokkalta izgalmasabb volt mindaddig, amíg Bárány atya (ez nem kitalált név) a rendszeres hittan egyik alkalmán ki nem jelentette nyilvánosan, hogy engem nem keresztel meg a többiekkel együtt, mivel a szüleim elváltak. Meg különben sem házasodtak össze normálisan. Szóval, hogy abnormálisak, és én is az vagyok. Hát így. Akkor persze sírtam, míg a többiek nyugtatgattak, hogy valahogy biztos lehet még másképp is katolikusnak lenni, de én ebben már akkor sem voltam biztos… Amikor aztán apámat a Terézvárosi Templomból hasonló indokokkal küldték el, már inkább dühös voltam, mert azért annyira szarnak nem tartottam magunkat. Aztán harmadjára egy budaörsi Matya atya, egy szelídebb forma ember, aki ismert is bennünket, egyszerűen csak megkeresztelt. Hát így lettem én katolikus. Ezt a tortúrát aztán sok baráti sörözésen fölemlegettem még, mert utólag mérhetetlenül fájlaltam, hogy az én katolikus (értsd egyetemes) vallásom ilyen lutriszerűen osztogatta a belépőkártyát.

Érettebb fejjel aztán megértettem, hogy ennél azért bonyolultabb a helyzet, és hogy a kor, amelyben élek, és a lassan kopni látszó szocializmus háttere erőteljesen meghatározza a viszonyt az egyház és a hívek között.  Arról a szocializmusban gyökerező hagyományról beszélünk, ahol a Ferenc pápa által lelkipásztori ellenőrzésnek nevezett valami, bevett gyakorlatnak számított. Származhatott a hatalom zaklatásától megviselt, a maga konzervativizmusába csontosodott atyától, de olyan békepaptól, aki a hatalom titkos kiszolgálójaként keresett indokot az egyház tagjainak csökkentésére, forrásainak elapasztására. Mindegy, erről nem szeretünk beszélni. Lényegében mégis az Egyház (ha nem is az Isten) az ő szájukon keresztül mondott nemet, az ő lábuk vetette a gáncsot, az ő karjuk mutatta a templomból kivezető utat.

Arról a korról beszélünk, ahol az Egyház világi tagjai a maguk esendő módján próbálták gyakorolni a vallást, titokban esküdve össze, nagymamák praktikái révén megkeresztelve, vagy a retorzió félelme miatt távol maradva a misétől, eltiltva a gyereket a hittantól. Arról a korról, amikor a népi demokrácia bűnnek nyilvánította a vallásosságot, és mindent megtett, hogy senki ne maradjon büntetlenül. Sokáig nem értettem, miért került olyan sokszor szóba, hogy nagyapám csizmában ment az oltár elé, mert úgy lógott ki valahonnan, de most már értem. Bonyolult, összetett, nehéz időszak volt, tele titkos hittel, reménnyel és szeretettel, és sok csalódással, szenvedéssel. És sok gyűlölettel. És ezen a rendszerváltás sem segített túlságosan.

Hálistennek a haragot és az értetlenséget időközben fölváltotta a megértés szándéka. Hogy legyen ennek az én személyes történetemnek is valami értelme. Hogy ebből a sérülésből – ahogyan Pál Feri szemléli a sérülést, mint lehetséges eszközt – származzon valami jó. Tanulság, ami továbblendít. És ez a tanulság van Ferenc pápa szavai közé berejtve. Hogy jobban megérthessük, hagy idézzek Umberto Econak, Szent Ferenc filozófiájáról írott gondolataiból. (Bár Eco nem számít a katolikus írók közé, a Rózsa Neve sem példabeszéd-gyűjtemény) Íme, így mesél Vilmos: „A nyáj egy része pedig kiszorul. […] A nyáj olyan, mintha egyetlen központú körök sokasága íródnák egymás köré. A nyáj legtávolabbi széleitől egészen a sűrűéig. A leprások mindenféle kitaszítottság szemléltetői. Szent Ferenc tudta ezt. Ő nem egyszerűen a leprásokon akart segíteni, hisz ezzel vajmi erőtlen irgalmaskodássá egyszerűsítette volna azt, amit tesz. Ő ezzel másvalamire akart utalni. […] Csak úgy lehet megváltoztatni Isten népét, ha visszavétetnek kebelébe azok, akik kiszorultak.”

Milyen különös, hogy a nevében és filozófiájában is Szent Ferencet követő pápánk is ezt az utat keresi. A kintrekedtek visszavezetését szorgalmazza, mégpedig úgy, hogy bemutatja a saját egyházának, hogy milyenek a hívei. Hogy milyen vagyok én, vagy milyenek azok, akik e sorokat éppen olvassák…

A pápa üzenete nemcsak arról szól, hogy fölismerteti a lehetséges „szenteket” az egyszerű hívek között, hanem arról is, hogy a hívők mutatják az egyház, de még inkább az Isten arcát, a világ felé. Hogy az Isten a hívek cselekedeteiben is megnyilvánul, és általuk is közvetíti az üzenetét. És hogy lehetünk jó keresztények akkor is, ha pizzázunk, ha sörözni járunk a haverokkal, vagy iPadot veszünk és metált hallgatunk. Ez is belefér. Ezáltal formálódik ki az egyház emberi arca, és ez az arc Jézus arca is, az emberé, aki közöttünk járt, élte az életünket és megértett minket. Jézus a "haverunk" volt, és még most is az.

Most, Krisztus születésének ünnepén, engedjük hát megszületni magunkban (és aztán évről-évre megújulni hagyni) ezt az embersorsú istenecskét. Azt, akit Ferenc pápa is kiszúrt bennünk. És próbáljunk meg hinni minden másképp gondolkodó jószándékában is. Nekem egyszer egy szerzetes úgy mondta, hogy ő nagyon keveset tud. De annyit biztosan, hogy Isten létezik. És hogy az Isten egy hegynek a tetején van és vár. És hogy ő, mármint a szerzetes, csak annyit bizonyíthat az életével, hogy az Istenhez vezető legrövidebb út az, amin ő is kapaszkodik fölfelé. Választhatom az ő útját, de a legfontosabb, hogy mindannyian felérjünk annak a hegynek a tetejére. És Ferenc pápa után talán azt is hozzá lehet tenni, hogy lehet mindezt derűsen, természetesen. Úgy, ahogyan vagyunk.

Tovább..

Ferenc pápa versus Ferenc, a pápai

Elsőként is vallomással tartozunk címünk lopás. Egy, Ferenc barátunk minapi nyilatkozata alatti kommentből származik. Rég volt, tán igaz se volt, amikor a jelenleg épp a totális politikai megsemmisülés szélén álldogáló Ferink írt egy levelet ErdőPetinek, hogy legyen „szeplőtelen” és dobja fel a pedofil papokat.

Nos kb. leszarnánk a legújabb pedofilpapozást, ha Bajnai kolléga minimumplusszos barátai, és az egyre inkább a depresszió örvényébe keveredő Tóta W. ne épp megint ezen járatná a száját. A politikai üresjáratok, valamint két közvéleménykutatás között szemmel láthatóan úgy érzik, hogy a katolikus szódás pedofil lovát érdemes rugdosni. Talán felnyögünk egy picit, és megmondjuk nekik megint, hogy nemár. Nos, megkapják amit akarnak: Nemár. Innen csak az olvassa, aki tényleg kíváncsi arra, vajh mi magyarázhatja (szerintünk) azt, hogy úgy mennek neki ennek a témának hatszázezredszerre is, hogy tulajdonképp nem is akarnak változást. Sőt! Igazából tökmindegy, ha az Egyház tesz bármit is egy létező probléma orvoslására, hisz ha a Pápa személyesen égetné el máglyán a pedópapokat, akkor meg az lenne a baj. Mint Orbán Viktor és a betiltott tüntetések esete: ha van rajtad sapka az a baj, ha nincs akkor meg az. Kereszténynek lenni tehát sosem lesz kúl, ebbe bele kell törődni mindenkinek, akinek a píszí „nagyszerű tanító volt” szint fölött izgalmas Jézus személye.

Az egy dolog, hogy kb. ezerszer megírták (megírtuk mi is), hogy illendőségből a keresztényezést legyenek kedvesek buddhistázással meg zsidózással is párosítani, hisz az ilyen ex cathedra megaszondásnál ez így dukál, s akkor elkerülhetik azt, hogy lekettősmércézzük őket. Ami biztos nagyon fájhat nekik, hisz az utóbbi években a jobboldalnak meg ez a kedvenc gumicsontja: a Világ igazságtalan, és amíg a balosok kedvükre trollkodhatnak, minekünk azt se szabad. Amúgy tényleg nem: ezért is gondoljuk azt, hogy mi „jobb” oldal vagyunk, mint ők, de ez legyen másik poszt témája. Mert ez az a lemez, amit deafultból feltesz minden jobbos, meg konzervkatter, tehát sokkal előrébb nem jutunk Feri és baloldali barátainak lelki világába. A „kettősmércézésnek” – azon túl, hogy naponta tudunk öt posztot írni róla -.túl sok értelmét ezúttal nem látjuk, pedig a komcsizás után ez a kedvenc hobbink, főleg féltotálon a kocsmában hangoskodva. Valljuk be: ahogy egyesek erre a posztra kapnak epeömlést, mi is egyfajta perverz mazochizmusból olvassuk el politikai ellenfeleink agymeneteit. Valahol elismerés Árpinak, hogy szívesebben ekézzük őt, mint magasztaljuk a rezsicsökkentést és nagyszerű publicitást adunk Ferinek is, akinek lassan érdemesebb lenne inkább közhasznú alapítványként bejegyeztetni a DK-t, hátha akkor kap 1%-ot. 

Ferenc pápa rabok lábát csókolja

És – bizony ez a gyónás helye – néha szívesebben röhögünk TeCső videókon, mint megyünk le a sarki templomba, és alszunk be a pap defaultban puffogtatott közhelyein. Ezen túlmenően, ha csupán tartalmilag elemezzük Feri vagy Árpi cikkeit a pedópapoktól, hasonlóan bármi emberi szennyhez, mi is igazán, mélyen fel vagyunk háborodva a dolgon. Ha úgy tetszik bizonyos antiklerikális szólamok nem is csengnek túl idegenül, hisz egymás közt mi is szépen elküldjük a pedópapokat a csúnyábbik égtájra. Nem „szeretjük” a papokat olyan túlzottan mi sem, érezzük az Egyház válságát, a hanyatlás szagát, érezzük, hogy Jézus valószínűleg nagyot nézne, ha látná egyesek mit művelnek a nevében. De ezek ellenére nem általánosítunk: Böjte atya, Ferenc pápa, és még pár hasonló ember bőven elég arra, hogy érezzük: nincs minden veszve. Ezek ellenére azonban egy másodpercig nem fordul meg egy ehhez hasonló nyílt levél, nyilatkozat, mém olvasása közben a fejünkben, hogy Ferenc vagy Árpád „hozzánk szólna” és célja a fájó igazság kimondása vagy a fennálló helyzet jobbítása lenne.

Abban kiegyezhetünk, hogy a mi kereszténységünk alapjait nem a pedópapok felől szereztük, és nem is fogadjuk el jelenlétüket se az Egyházban, se az életünkben jobban, mint mondjuk Gyurcsány Feri. És itt vége is a dalnak, bár ezen a ponton kapjuk az első értetlen fejet baloldalról: hogy nem juttok el oda, hogy ezt a szégyent látva azonnal megtagadjátok hitetek, összeomoljatok és öklötöket a Nemlétező felé rázva omoljatok először magatokba, és természetesen ezt követően a társadalmi világmegváltás tanának prófétáihoz: Gyurcsány, Bajnai, illetve eme szekuralizált szekta bármely kis tanítójának karjaiba. Mert hát ugyanis mi a cél? Téríteni, megújulni, újabb és újabb „híveket” szerezni. Épp erről van szó. Mert – kiélezve, sarkítva –bár úgy tűnik, hogy végtelen számú lehetőségünk van (antiklerikalizmusunk következménye akár kegyes buddhizmus is lehetne) valójában egy „igen-nem” jellegű kérdést tesznek fel, melyben – kb. a XVIII. század óta folyamatosan – a nyugati féltekén ők, azaz a politikai baloldal állnak az egyik oldalon, míg a kereszténység, a vallás és tradícionális kultúrák hagyományaihoz meg a másik oldalon. Tertia - ebben a kétosztatú politikai térben - non datur.

A XVIII. századtól, tehát a mai baloldal szellemi alapjaitól eredeztethető a katolikus egyházzal szembeni kitüntetett gyűlölet. Voltaire és a felvilágosodás antiklerikalizmusa közismert. A Nagy Francia Forradalom sem épp egyház-barátságáról volt híres. Ez a vonal végigvonul az európai baloldal egész történetén. Már a kontinentális Szabadkőműveseknek az angliai Nagypáholytól való elszakadása (bizony, volt ilyen is) a körül körvonalazódott, hogy megengedett-e az ateizmus, az antiklerikalizmus, az egyházellenesség és a nyílt politizálás, Marxnál a „nép ópiuma” lett a vallás, és ez így vonul végig 2013-ig, Tóta W. Árpád pedópapos agymenéseiig.

A szabadkőműveseknél az angol-amerikai szárnyban (melynek fő páholyában ma is a királyi család egy tagja, a yorki herceg elnököl) nem volt engedélyezve a politika. A francia-spanyol szárnyban meg külön téma volt az antiklerikalizmus és az, hogy bizonyos baloldali politikai ügyeket nyíltan támogassanak a tagok. A történelmi tények közé tartozik tehát, hogy ez a kis harc az európai baloldal és a katolikus egyház között nem épp mai keletű. Mielőtt belegabalyodnánk a szabadkőműves összeesküvés kusza szálaiba és jól megkapnánk a magunkét, hogy hát sok agyunk bizony nincs, célunk pusztán az ezzel, hogy szemléltessük: egy alapjaiban „antidemokratikus” szervezet, és az iránta való lojalitás, sőt már magának ennek a hierarchikus abszolút monarchiának a puszta léte is, több mint szálka a demokrácia, egyenlőség, többségi elv, jövőbeli földi paradicsom tanítóinak szemében. Ezeken a fentebbi tanokon egész létük alapul, tehát a vallás, főleg a katolicizmus a legdurvább elhajlás ami csak létezik, ehhez képest egy kis hippi-Jesus, vagy valami „végtelen gomolygó létenergia” totál ártalmatlan. Egy olyan rendszer, ahol minden nevén van nevezve, és amiben olyan dolgokra is kész válasz áll rendelkezésre, amiről ők még azt próbálják kitalálni, hogy micsoda. Le vannak maradva na, és ez frusztráló tud lenni valljuk be.

Sajátos és elég friss fejleménynek tűnik, hogy a Jób könyvére és Mózes törvényeire hivatkozó zsidók, a Korán ezen passzusaira hivatkozó muszlimok és a Szent Pál tanításait követő keresztények épp mostanában sodródnak egy platformra a melegjogok és egyéb liberális huncutságok miatt. A politikai baloldalról érkező folyamatos szekuralizációs nyomás (a muszlimok fejkendő-mizériája, és a katolikus intézmények összeurópai vegzálása egyidejű történetek) egyre jobban erősíti ezt az egymásra találást olyan vallások képviselői és követői között, akik korábban évszázadokon keresztül egymással szemben határozták meg önmagukat, sőt egymás ellen harcoltak is sokszor. A „természet rendjébe” vetett közös hitük azonban korábban nem látott egységet teremt közöttük. Ferenc pápa ennek az összefogásnak szimbolikus alakja már most, pápasága elején, és mivel fogást nemigen talál rajta a baloldal, ráadásul a fiatalok körében kifejezetten népszerű is, a pedópapozás mondhatni létérdekké válik.

Ez a sajátos 21. századi új platform még csak formálódóban van, s nem lehet tudni meddig jutunk benne, de úgy tűnik az antiklerikális-egyház és vallásellenes front kiváltja ezt a közeledést. Természetesen a jobboldalon, azon belül is a politikai közösségek közül a legtartósabbnak tartott értékkonzervatív alapokon szerveződik ez az „új szövetség”. Ez egyre inkább sürgeti a másik oldalt is arra, hogy lehetőleg a bizonytalan, vallásos környezettel nem rendelkező fiatalok körében minél szélesebb saját térítő munkát végezzen, s megnyerje őket saját felekezete számára: „Ne kövess ostoba szabályokat, ne hagyd, hogy beleszóljanak a papok az életedbe (különben is pedofilok). Nézd, mi kúlak vagyunk, trendik, jófejek, lazák, tőlünk azt csinálsz, amit akarsz, miközben közénk tartozik a kedvenc popsztárod is.” Szóval politikai beetetés folyik, aminek az első lépése bármiféle intézményes vallás rendszerétől való elidegenítés. Az, hogy a vallás, a hagyomány eleve „rossz válasz” legyen, és már a kérdést is úgy tegye fel az egyszerű honpolgár, hogy arra csakis az ő válaszait lehessen megadni. Ez után már mindegy melyik hagyományos intézményt tagadja, hisz második lépésben „végtelen univerzális energiává” maszatolódik bármiféle Isten, aztán meg is szűnik, majd elkezd körvonalazódni egy új, „egyéni” boldogság eszménye, aminek terjesztésében a Pantone skála minden színében lehet találni, értelemszerűen baloldali pártot.

Igazából a dolog visszafelé is működik. Ha megnézzük a „társadalmi igazságosság” baloldalának az elmúlt pár száz évét, a fő különbség, hogy míg nálunk Böjte Csabák, Ferenc pápák, Teréz anyák vannak, náluk csak Marxok, Leninek, Sztálinok, Károlyik, Rákosik, Kádárok, Gyurcsányok vannak. A felkínált alternatíva tehát igazából egyáltalán nem „szeplőtelenebb” mint amilyennek a pedofilpapos egyházat Feriék látják. Ha nekem álmatlan éjszakákat kellene okozzon az a tény, hogy csupán pár áttét választ csak el egy kisfiúkhoz nyúlkáló állattól, akkor igazából egyetlen baloldali sem alhat nyugodtan, amikor tömeggyilkosokkal, szatírokkal, pszichopatákkal, elmebetegekkel és maffiózókkal van egy platformon. Letudhatnánk hát a mai estét azzal, hogy édes álmaink annyira zavarják a pedópapok, mint Tóta W.Árpád álmát Sztálin. Ez azonban úgyse gátolja meg őt se abban, hogy tovább csinálja azt, amit évek óta. Bevallhatjuk, minket sem fog kizökkenteni életünk eddigi jól megszokott kerékvágásából az újabb szembesítés. Ami meg Ferencet (ezúttal a pápait és nem a pápát) illeti: ha legközelebb rázendít egy antiklerikális szólamra, legalább csapja fel a szótárt és nézze meg mit jelent a „szeplőtelen” kifejezés, mielőtt tovább égeti magát a „többszöri bérmálkozással” és a zsinagógában emlegetett Megváltóhoz hasonló baromságaival. Bár... Arra a kis időre, amíg őt látni lehet, én már tartós tejet se vennék.

Tovább..