Gáza és a mainstream média

Ezek a zsidók meg arabok folyton ölik egymást, ahelyett, hogy jó keresztényként leülnének, és megbeszélnék a dolgaikat. – szól a régi vicc. Ha azonban a mainstream médiát nézzük, azaz a baller média jelentéseit, a „dőljünk hátra, és nézzük ahogy hasra esnek saját cipőfűzőikben.” típusú élvezetek egész sora várhat ránk. Főleg igaz ez, ha az amerikai megmondók bölcs kommentárjait vetjük össze egymással és a valósággal.

Első körben az Amerikában liberálisnak, hazánkban ballernak nevezett média munkásai már ott az elején egész érdekes aránytévesztésbe keverednek, amikor a The New York Times számára az ukrán polgárháború idején, Szerbia gazdasági összeomlásának közepén egy erdélyi szabadegyetemi beszéd kapcsán nyomatják immáron teljes hangerővel az international orban-bashinget. Ez nem meglepő, a The New York Times az utóbbi időben eléggé csúszik le a lejtőn, főszerkesztőváltás, anyagi gondok, és ilyen esetben – ahogy amúgy hazánkban is – hisztizős pubikkal szokták pótolni a drága és költséges újságírást. De ha épp nem a demokráciát féltik attól, hogy egy EU tagállam miniszterelnöke provokatíve bedobta az - egyéb iránt elvtársaik által kitalált - „illiberális” kifejezést a köztudatba, akkor jön a lassan kétévente, menetrend szerint érkező előkerülő nemzetközi hiszti.

És ez a nemzetközi hiszti a gázai konfliktus. Mert hát gyakorlatilag a nyarunk a gázai konfliktusról szól, és úgy potyognak a jó kis liberal logic 2.0 baromságok, és a kettős mércék, mint a hullócsillagok így augusztusban.

Az egyik ilyen érdekesség, hogy „ki támogatja Izraelt?”. A randa, putyinista Orbán például elég jó kapcsolatokat ápol izraeli testvérpártjával, a Likuddal, ami eleve ellentmondás, hisz a konfliktus arab résztvevői meg orosz fegyverekkel lődöznek az IDF-es katonákra. Tehát a nemzetközi felállás – beleértve a másik közel keleti konfliktus-gócot, Szíriát – egyaránt arról szól, hogy az oroszok mindenhol Izrael ellenségeit támogatják. Elolvasgatva a The New York Times beszámolóit, ezek alapján leginkább ők tűnnek hard core Putyinistának, hisz konzekvensen az oroszok szövetségesei mellett állnak ki.

Amúgy jellemzően Amerikában is mély hallgatás van arról, hogy a Hamasz (Izrael nem győzi hangsúlyozni, hogy ez a hadjárat ellenük megy) előszeretettel használja élő pajzsnak a civil lakosságot. Épp azért, mert az ún. „liberális médiával” egy ideje úgy vannak, hogy szinte bármi is történik, rögvest sokkoló képek tömegei reppennek tova, halott csecsemők, szétlőtt kislányok, porig rombolt imaházak, kórházak. Persze nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azok a gyermekek nem áldozatok, és hogy Izrael nem lő túl kőkeményen a célon, hanem azt, hogy az igazsággal nem törődő, bombasztikus sztorikat hajtó katasztrófaturista-média felelős azért, hogy a Hamasz taktikájának részét képezi a nyugati média által gerjesztett Izrael-ellenes hangulat, ami a tárgyalási pozícióit – hiányzó katonai sikerek híján – alapvetően meghatározza. A halott csecsemő tehát olyan a Hamasznak, mint egy falat kenyér, ha végcélját el akarja érni, ezért bármilyen abszurdul hangzik, tényleg arról van szó sok esetben, hogy nem átallják a civileket nekitolni a tüzérségnek, mint a South Parkban a feketéket, hogy lehetőleg minél több civil áldozat jelenhessen meg a hírekben. Így működik a XXI. század, ez meg valami kollektív-gyilkos-öngyilkos-merénylet-szerű furcsa dolog.

Ami meg az IDF-et illeti, őket sem kell félteni. Nem két jó keresztény vitatkozik, hanem két közel keleti nép, ahol a „megbocsátás” intézménye nem képezi részét a kultúrának. Az izraeliek egész biztos nem fognak engedni a Hamasznak, sőt! Izrael mindig egy eléggé illiberális, militarista állam, hisz több háború is bizonyította, hogy az arab világ hosszú távon úgy tekinti Izraelre, mint anno a keresztes államokra: minden megegyezés időleges lehet csak, a cél, a zsidó állam végleges megszüntetése. És ennyi. Az arabok hol erősebben, hol gyengébben, hol időleges előnyök miatt békülékenyebben, hol komoly háborús fenyegetést jelentve nem szándékoznak együtt élni egy zsidó állammal, ami az ő szent városukra telepedve, a Levantei-régióba ékelődve van jelen.

Szóval a Hamasz épp azt a vonalat képviseli az arab világ képviselői közt, akik Izrael megszüntetésének radikális, azonnali megoldásait javasolják, s a többi állam is maximum abban mérsékelt, hogy ez miként, mennyi idő alatt, és hogyan legyen megoldva. De az, hogy Izrael ne legyen, mondható egyfajta hallgatólagos konszenzusnak arab részről. Talán épp ezért történik meg az is, hogy Izrael a nemzetközi (baller) totális figyelmen kívül hagyásával számolja fel a Hamasz állásait, pláne, hogy annak leghűségesebb támogatói, az oroszok épp Ukrajnában vannak lekötve, és az általuk támogatott, és a Hamaszt pénzelő rezsim, Assadé meg épp polgárháborúban leledzik.

Ha innen nézzük, akkor Izrael tudja mit jelent a „putyinizáció”, mert ott nem atomerőművek építése, és nyári tábori beszédek kapcsán dobálóznak a nagy szavakkal, hanem konkrétan a ruszkik puskákat és adott esetben katonai szakértőket visznek a térségbe. Ahogy teszik Ukrajnában is.

A magyar kormány ebben a kérdésben is a népszerűtlen álláspontot képviseli, bár halkan, mintegy közvetve, hisz egyébiránt a palesztin civilek szenvedése, az ENSZ iskolák szétlövése, a kórházak bombázása semmiképp sem kerülheti el egy normálisan kifejlődött igazságérzettel rendelkező ember figyelmét. Izrael állam létének hosszútávú megkérdőjelezése azonban nem tartozik a mérsékelt jobber vérvonalhoz (az a szittya Jobbik idejétmúlt, zavaros és nevetséges programpontja), nem beszélve azokról, az egyéb iránt kettős állampolgár magyar zsidókról, akik így vagy úgy, de kötődnek Izrael államhoz, és a magyar nemzet részét is képezik. És miután az izraeli „magyar kisebbség” számarányában megközelíti a kárpátaljait, így egy százezres magyar ajkú, magyar állampolgár közösséget akkor sem fog ellökni magáról, ha – a széljobb legendárium szerint – charter járatokkal jönnek ide négyévente az SZDSZ-re szavazni. Mert a mostani egy nemzeti kormány, amelyik felelősséggel tartozik az állampolgárai, nemzettársai iránt, és Izraelben vannak ilyenek, Gázában meg nincsenek.

Mindenesetre ezek a meggondolások fényévnyire elkerülik a baller média érdeklődési köreit, ők leakadtak a sasos-buzis emlékműnél, meg hogy az milyen antiszemita. Pörögnek a magyar kormány és a MAZSIHISZ nevű gittegylet cicaharcán, és naponta rettegnek a putyini rémvilágtól, amit Orbán itt illiberálisan felbootol. A The New York  Times-nak sincs jobb dolga, minthogy Népszabis információk alapján követelje az EU-tól, hogy verjék el a fenekét egy EU tagállam szabadon választott miniszterelnökének, de legalábbis szívassák meg jól ezt az országot, ha már másodszorra felkétharmadolta a Gonoszt.

Végezetül: minden áldozat áldozat. Minden kioltott élet sok. De a körvonalazódó nagy civilizációs összecsapás hajnalán nem árt tudni ki kinek az oldalán áll, mielőtt a véleményünket a látványos képek, a kereskedelmi híradók, és a különböző okoskodó blogok alapján alkotnánk meg.

Tovább..

Megértünk már…

Még anno 1936-ban lezajlott egy polémia az ébredező határontúli magyar irodalom alakjai és a magyar nyugatosok között. A vita lényege annyiból állt, hogy a határontúli (a vitában épp a transzilvanista) irodalmi produktum mennyiben feleltethető meg az alapvető művészi kritériumoknak. A nyugatosok – a vitában megszólaló Schöpfin Aladár és Babits Mihály - álláspontja ebben a kérdésben az volt, hogy a határontúli irodalom megérett arra, hogy kritizálható legyen, és az olvasóközönség ne tespedjen el a kisebbségi lét fölött érzett szánakozásban, hanem kritikailag ösztönözze a valóban kiváló írókat. Egyszóval, hogy nem elég a nemzeti érzület szirupos rajongása, mert a határontúli irodalom életerős, jelentős, és ennek mentén kell kezelni. Ez a vita igazolta aztán azokat az írókat – Tamási Áront, Makkait, Áprily Lajost -, akiket azóta az egységes magyar irodalom megkerülhetetlen részeseként tisztelünk. Ők felnőttek a feladathoz, és miért ne tették volna. Ők azok, akik az irodalom berkein belül több mint 70 évvel korábban megvalósították a magyar kultúra Kárpát-medencei egységét, és mi még csak most, a 2000-es évek elején próbáljuk a nyomukba szegődve ennek politikai kivetüléseit megvalósítani.

Az európai parlamenti szavazás kapcsán hasonló gondolataink merülhetnek föl, hiszen a szavazással ránkruházott erőt használva az oly igen elérni vágyott Európába most magunk delegálhattunk képviselőket, akik az egységes magyar nemzet ügyét képviselhetik Európa előtt. Az előtt az Európa előtt, aki nem nézett szembe egy nemzet szétszakításának tragédiájával, de alapvetően nem is ismeri a kisebbségi kérdést, inkább elnyomja azt. Arról az Európáról beszélünk, ahol a nemzeti ügyükért harcoló kisebbségek egészen a szélsőséges megnyilvánulások irányába mozdultak el, gondoljunk csak az IRA-ra, vagy az ETA-ra. A terrorizmus természetesen nem járható, szégyenletes út, de az elfojtott belső problémák sajnálatos eredője.

A magyar közösség nem ezen az úton jár, sokkal elméletibb, kifinomultabb, alkalmazkodóbb, de kitartó, hiszen még mindig itt vagyunk. Bár fogyunk, de még vagyunk. Az európai választási eredmények tükrében azonban az 1936-oshoz hasonló vita szellemiségéhez kell tartanunk magunkat, hiszen mindazon magyar kisebbségek, akik már részei az európai közösségnek, felnőtt, érett és kitartó magyar közösségek, és tisztában kell lenniük szavazatuk, választási részvételük súlyával.

Természetesen örömteli, hogy a magyarlakta vidékek választási hajlandósága magasabb a teljes népesség arányaihoz képest. De annak tudatában, hogy az európai választásokon alapvetően alacsonyabb a részvételi hajlandóság, ez csak még külön ösztönöznie kellene a magyar nemzetiségű szavazókat a választási részvételre. Immáron ugyanis nem elég, hogy a határontúli magyar érdekeket fölkaroló polgári oldal a kettős állampolgársággal, és a magyarországi szavazati joggal bevonja őket a közös döntéshozatalba, hiszen saját országukban is képviselői helyhez, érdekképviselethez juttathatják saját földijeiket. Szép gondolat, hogy a magyarországi mandátumokat felhasználva a kisebbségben élő magyarok is európai parlamenti helyhez juthatnak, de ezzel összefüggésben arra is érdemes volna hangsúlyt helyezni, hogy az alacsony részvételnek köszönhetően ezt hazai pályán is könnyebben megtehetik.

Nagyon könnyfakasztó, amikor Tőkés a maga egyszerű énekhangjával rázendít a magyar himnuszra a Fidesz választási győzelmének ünnepén, közvetlenül Orbán Viktor után. De minden segítő szándékon túl a határontúli magyar közösségeket kezeljük érett és egységes közösségként, illetve érjük el, hogy azzá váljanak. Tudatosabbá. Vannak olyan kisebbségi magyar közösségek, amelyek sokkal jobban el vannak nyomva, mint azt elsőre képzelnénk, jelesül például abban a vágyott nyugati Ausztriában, ahol még az utcaneveket sem írhatják ki magyarul, hiába vannak többségben. Ausztriában, Őrszigeten található például az az egyedülálló magyar templom, amely magyar népi motívumokkal van kifestve, és amelynek párdarabja legközelebb Székelyföldön, Csíkrákoson található. Ott is van tehát valamely nyomunk.

Vagy Kárpátalján, Vereckénél. Az erdélyiek, a felvidékiek erősebbek, ütőképesebbek. Számarányukat tekintve is felnőttek már az Európai részvételhez, az autonómia ügyének képviseletéhez. Ennek igazolásaképp ideje másképp gondolkodunk önmagunkról, önmagunk érdekérvényesítő szerepéről. Megértünk a kritikára. Megérünk az önbecsülésre. A megbecsülésre. Örülhetünk most a választási eredmények miatt, de vegyük komolyabban magunkat.

Felnőttünk ugyanis. Számolni kell velünk.  Akkor számoljanak is. 

Tovább..

Na, de a szavazati jog???

(a nagyonhülye kommentelőknek előrebocsátjuk, hogy ez egy parafrázis, kifigurázás, nem igazi vélemény!!!)

Nyugdíjas nénik és bácsik! Elvtársak! Bevallom sokat töprengtem, jogos -e az ingyenes utazás, a kedvezményes uszodabérlet meg a helyátadási kötelezettség a villamoson. Nekem is jól jönnének ezek. Én is elfáradok olykor, szeretném én is kiszaunázni magamból a hétköznapi munka fáradalmát a nyáron is feltekert fűtéssel működő, alig 40 éves villamosokon. És szeretnék én is a BKV-ellenőr pofájába röhögni. Végül oda jutottam, fontos ez nektek, mert ettől valóban erősödik az együvé tartozásunk nemes, felemelő érzése, és úgy gondolhatjátok, törődünk veletek.

Na, de a szavazati jog? Na, de a szavazati jog??? Mindennemű kötelezettség, felelősség nélkül? Mert a szavazati joggal együtt járna a minden magyar állampolgárra kötelező közteherviselés kötelezettsége is. És amúgy is szavaztatok már eleget. Azt a sok papírt elpocsékolni rátok, mikor az Összefogás pártjainak nevét sem tudjátok felsorolni, és a karika mellé ikszeltek, mert otthon maradt az olvasószemüveg. Sokan meg el sem bírtok menni szavazni. Belegondoltatok abba, ti otthonszavazók, hogy ti tehettek a fidesz kétharmadáról.

Külföldön dolgozó, Orbán által elüldözött szegény fiatal magyarok! Bevallom sokat töprengtem rólatok is. Azért lettetek innen kiüldözve, elkilehetetlenítve, hogy aztán a fideszre szavazzatok? Felelőtlenek voltatok, mert a szavazataitokkal ti segítettétek elő a további négyévi országromboló kormányzási lehetőséget, az újabb kétharmados kormányzási jogot, amelyre hivatkozással az uralkodó kormány azt teheti, amit csak akar. Hát meddig akartok még megélhetésért odakint maradni? Megszüntettétek magatokat, mint hivatkozási alap. Mi már nem szánakozunk a sorsotokon többé, azt garantálom.

Értelmiségiek és művészek! Rólatok is sokat gondolkodtam! Hogy miért nem maradtok a kaptafánál. Sokszor azt sem tudjátok, hol vagytok. Miattatok nem megyek autóval az Astorián, mert állandóan kiszédültök a forgalomba, miután meghallgattatok valami közhelyfilozófiát a létezésről. Az állam támogat benneteket, annyira élhetetlenek vagytok. Semmire sem vagytok jók. Nem gondoltatok arra, hogy a magyar kormány felétek irányuló hatalmas szeretete talán csak ideiglenes megnyilvánulás, mely addig tart, amíg a szavazataitokkal megháláljátok a sok sok ígéretet, de már nem lesz rátok szüksége, kisebb gondja is nagyobb lesz, minthogy figyelmét felétek fordítsa. Hogy a jól megszokott állásokat, állami kitüntetéseket eztán nem lehet csak úgy ismeretség alapján osztogatni? Nem gondoltatok arra, hogy tüntetésekre kellene verseket írni Petőfi-stílusban. Ahogy a Partinagy csinálja. Meg a Kornis. Nem írtátok meg az Összefogás-dalt sem. Semmirekellők!

Mindenféle kretén, retardált aljanépség, hajléktalanok, kisebbségek! Rólatok is gondolkodtam. Veletek is csak a baj van. Mondhatnám azt, hogy nem is érdemeltek teljes elmarasztalást, hiszen a többségetek azért cselekedett így, mert becsaptak benneteket. De ezzel a szavazással egyszer és mindenkorra véget ért az tutujgatós beszéd korszaka. Tudjátok meg, csak úgy tűrünk meg benneteket, ha a mi oldalunkon álltok. Remélem éhenpusztultok. És mostantól cigányt írok én is roma helyett, a kutyámat meg odaszaratom a Dohány utcába. Ti akartátok.

Magyar nők! Ti meg mi a lófaszt csináltatok? Azért küzdünk itt az emancipációért, hogy aztán otthon akarjatok maradni szülni?!? Meg családi adókedvezmény?!? Ostoba libák! Mindenek meg kéne húzni a haját! Ezentúl üvegplafon. Ugyanazért a munkáért örüljetek a félpénznek, ti nem akartatok Egyenlőséget, tőlem egy fillérrel többet nem kaptok! Sőt, a forgóajtónál még előre is engedlek titeket, majd jól megnézem a seggeteket. Nesze, szexizmus! A Norvég Alap véleménye sem érdekel.

Meg az egész ostoba magyar mindenki! Menjetek a picsába! Mind hülyék vagytok, nácifasiszták! Gyűlöllek benneteket, meg ezt a kurva országot is gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy az ország kétharmada másként gondolkodó! Mind idióták vagytok! Ti tehettek róla, hogy nekem most rossz!

És végül, ti határontúli emberek! Rólatok gondolkodtam a legtöbbet. Le is írtam máshol, más szavakkal. De a lényeg, hogy az lenne a legjobb, ha nem is lennétek.

Miért Sütő
Népszava, 2014

Tovább..