Más időkben ezért kötél járt...

Maradjunk abban, hogy totálisan megértjük Fletó indulatát: most először tényleg szorul a hurok. Ha másodfokon nem puhítja fel a kémper mai ítéletét valami herélt bíró a Kúrián, akkor elmondhatjuk: tényleg kiütötték Gyurcsány egyetlen és utolsó hű támaszát, ifjúkori cimboráját, (pénzes)táskahordozóját, ördögi terveinek értelmi társszerzőjét, azaz a rókaképű Szilvásy Györgyöt. Másfelől meg a Gyurcsány (most először őszintén dühödt) videóüzenetében emlegetett, a gazembererőszakossenkiházi Orbánt kiszolgáló ügyészek és rendőrök, meg "nagynevű ezredesek és bírók" valójában kesztyűs kézzel bántak Szilvásyval és társaival. Előbbi és a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori főigazgatója, Galambos Lajos egyaránt két év tíz hónapot kapott, míg Galambos utóda, Laborc Sándor megúszta felfüggesztettel.

Pedig ilyen bűnökért az európai kultúrkör bő kétezer éves történetében (leszámítva a liberális jogállamiság utolsó néhány évtizedét) kötelet, golyót szoktak adni. Esetleg némi válogatott kínzással felütve. De ne is zuhanjunk a félelmetes középkorba! Gondoljunk csak Edward Snowdenre, a hazafias kiszivárogtatóra, aki Szilvásyékkal ellentétben nem piszkos politikai-alvilági-üzleti játszmák érdekében, hanem a világ polgárairól illegálisan, kormányzati támogatással összegyűjtött adathegyek leleplezéséért vállalta a kémkedés, államtitoksértés terhét. Ő éppen most menekül körbe a földgolyón a CIA kopói elől.

Amit Szilvásyék tettek, arra amúgy is sokkal inkább illik a sajtóhírekben évekkel ezelőtt kiszivárogtatott kezdeti gyanúsítás: a hazaárulás bűntette. Azért akár életfogytig tartó börtön is adható. Lássuk csak: "aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét, vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el" (...) a büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást a) súlyos hátrányt okozva b) állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával követi el." 

És mit tettek Szilvásyék? A hosszas háttérinformációk elolvashatóak például a Magyar Nemzet Online-on és a Heti Válaszban. Ám álljon itt a lényeg, kizárólag a már napvilágra került tényekből felfejtve:

1) 2006-ban az államcsőd veszélye, majd az őszödi beszéd kiszivárgása után bizonytalanná vált Gyurcsány Ferenc és köre jövője a baloldalon belül, és a kormány élén egyaránt.

2) Ugyanebben az évben az orosz kormányzat oltalma alatt álló "befektetők" szerették volna rátenni a kezüket a Mol Zrt.-re és az OTP-re.

3) Szilvásy György titokminiszter és a titkosszolgálat főigazgatói vélhetően orosz ügynökökkel játszottak össze és kiszolgáltatták számukra a Nemzetbiztonsági Hivatal legféltettebb adatait. (Az NBH feladata a stratégiai fontosságú cégek védelme is.) Emellett az oroszok segítségével poligráfos vizsgálatokkal átvilágíttatták a magyar titkosszolgálat középvezetőit, hogy nem játszanak-e össze az ellenzékkel (és talán az MSZP-s belső ellenzékkel...) Ez ugyebár a mai ítélet tárgya. A negyedik vádlott Püski Sándor, az Apró-család régi barátja, a többek között a ferihegyi nemzetbiztonsági ellenőrzést Gyurcsányék idejében kvázi "gebinbe kapó" Zömök Kft. tulajdonosa volt, ám őt ma felmentették. A Zömök Kft. engedte be az országba a különgéppel érkező orosz titkosszolgákat és technikai eszközeiket.

4) Gyurcsány Ferenc ebben az időben (szokatlan módon) ötször is találkozott az orosz elnökkel, Vlagyimir Putyinnal. Máig nem tudni, miről tárgyaltak.

5) A 2006-os rendőrterror idején maffia- és titkosszolgálati eszközökkel, ismeretlen emberek provokálták a tüntetőket, és azonosító nélküli, ki tudja honnan küldött egyenruhások vettek részt a megfélemlítő akciókban.

6) Eljárások és hatósági akciók sorával tönkretették az ellenzékkel kapcsolatot ápoló, a Mol-t és az OTP-t védő biztonsági céget, az UD Zrt-t. Ezzel összefüggésben jogtalanul lehallgattak például több vezető fideszes politikust, és mint emlékezetes Dávid Ibolya oldalán titkosszolgálati módszerekkel beavatkoztak az MDF elnökválasztásába. (Dávid Ibolya később, amikor az SZDSZ zsarolni kezdte Gyurcsányt, hálából majd egy éven át segített fenntartani a kormánytöbbséget a parlamentben.)

7) Egy másik büntetőügy tárgya, hogy Laborc Sándor illegálisan gyűjtött információkból aktát vezetett Orbán Viktorról és Kövér Lászlóról.

8) Idén januárban kiderült, hogy Szilvásy és Laborc felvette a kapcsolatot az alvilág egyik leghírhedtebb figurájával, Portik Tamással, hogy az kreáljon álbotrányokat jobboldali politikusok körül, illetve gyűjtsön terhelő információkat fideszes vezetőkről.

És ez nem Brad Pitt legújabb zombis mozija, hanem közelmúltunk rögvalósága. Gyurcsány és Szilvásy uralkodása az ország, a saját politikai oldaluk és a józan ész felett a rendszerváltás utáni időszak legsötétebb fejezete. E két alak létezése a közhatalom csúcsán nyílt támadást jelentett a jogállam és a demokrácia ellen - ahogyan ezt már megfogalmaztuk itt a Tutiblogon egyszer - kétszer. (Most hagyjuk, hogy mindez nem jöhetett volna létre, ha nincsen az őket hatalomra juttató és az elaljasulás egyértelmű jelei dacára négy évig ott is tartó MSZP-SZDSZ-es gárda, köztük, igen, Mesterházy Attilával és Bajnai Gordonnal).

A Gyurcsány-Szilvásy-tandem országlása tehát maga volt a hazaárulás. Így tessék mérni a dolgokat, és bár örömteli, de ehhez képest (és a vádiratban szereplő konkrét bűncselekményekhez képest is) nevetségesen enyhe a hazaárulás helyett csupán kémkedésért, a törvényben szereplő minimális két évnél alig magasabb tételű börtönbüntetés kiszabása Szilvásyékra. 

Ráadásul a felbujtók, elítéltek sorából nagyon-nagyon hiányzik valaki. Aki most dühödt üzenetben fenyeget miniszterelnököt, bírót, rendőrt, katonai ügyészt...

Tovább..

A hülyeség maga

Horn Gyula halotti szertartásán közreműködik a Magyar Honvédség Vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Központi Zenekara, valamint a Maléter Pál Rendészzászlóalj. Vitéz Szurmay Sándor (Boksánbánya, 1860. december 19. – Budapest, 1945. február 26.) magyar királyi honvédtiszt, gyalogsági tábornok, 1917–1918-ig honvédelmi miniszter, 1941-től vezérezredes. Maléter Pál (Eperjes, 1917. szeptember 4. – Budapest, 1958. június 16.) az 1956-os forradalom egyik vértanúja, katona, az 1956. novemberi harmadik Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere. Ugyanazon a napon végezték ki, amikor Nagy Imre miniszterelnököt és Gimes Miklós újságírót. 

Hát kérem, meg sem kell mondanom, hogy mi hülyeség és mi nem az. Valószínűleg nem ez a kiegyezés, nem ez a társadalmi béke. Ez csak az utolsó nonszensz egy magyar politikussal kapcsolatban. Valószínűleg nem az utolsó nonszensz Magyarország történelmében. Azt hogy a túlvilágon rákosi és szálasi együtt sétálnak, azt elhiszem. Bem és haynau biztos, hogy nem sétálnak együtt. Már ha a kedves olvasó érti, hogy mire gondolok. Miközben egyre többen történelmet képzelnek maguknak, pártjuknak vagy akárkinek, nem mintha az igazi történelmünk nem lenne elég jó. Jó az, csak meg kéne ismerni ostoba hanták helyett. 

Vinnyogtam, amikor megláttam a hírek közt Horn temetési műsorát. Igazi örkényi történet ez, egy már nem létező huszadik századról, melyben voltak bár nagyjaink, de a sötétség, a hülyeség volt a nagyúr. Nem mintha Gyula bácsinak nem lenne mindegy, ki zenél a búcsúbulin, ki mondja majd a verset, ki jön el és ki marad otthon. Mindegy neki, hogy ki látja hősnek, ki pufajkásnak, ki reformernek és ki az ország kiárusítójának. Azok, akik utálták, azok még egy utolsót röhöghetnek a partyn. Dj Horn versus Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor & Maléter Pál. Röhöghetünk bátran, Vonnegut és az Éj anyánk el mehet a fenébe ehhez képest. És lássuk meg ebben a hírmondatocskában magunkat, a történelmünket, a magunk mögött hagyott éveket. Csak azt remélem, az én temetésemen nem a Horn Gyula emlékzenekar fogja húzni.

Tovább..

Visszapuskázás utánlövésre, azaz Cécile 2.0

Aki kurvának megy, ne sírjon, ha… Nagy port felvert Kulturkampfos posztunk kapcsán elég furcsán alakultak a fejlemények. Ugyanis a legtöbb kardlapozást – amúgy érthető módon – saját sorainkból kaptuk. A múlt héten pedig a Mandineren kapott egy utánlövést, amire most válaszolunk is.

Az szinte mellékes az ügy szempontjából, hogy esetleg valaki az általunk felsorakoztatott tényekkel  is minimálisan törődhetett volna akkor, amikor elküldött minket a nemzetiségileg és munkakör alapján is meghatározott anyánkba a cikk kapcsán. Az általunk – valóban – pongyola lazasággal, sokszor csak stiláris megfontolások miatt felhozott tényekkel ugyanis kevesen vitatkoztak. Ennek ellenére kaptuk az ívet rendesen, miszerint nemzetáruló dezertőrök voltunk, amikor elirányítottuk Kerényi papát Tormay Szészil nénivel együtt a búsba.

Valahol a bőrünkön éreztük szegény Szabó Dezső bá keresztjét, hisz ő volt még amolyan igazi vállalhatatlan figura, mint amilyennek mi mutatkoztunk a cikk után. Dezső bá persze igazi troll volt, legtöbbször igen nehezen lehet egyetérteni vele, de legalább vállalta a dolgot. Mi is így teszünk: vállaljuk amit írtunk. Mert ugye van ez a Kulturkampf, amiben már régóta elegáns asszókat osztogat a gaz komenistáknak a szintén álnévbe burkolódzó másik maszkos vigilante, bizonyos Aristo, akinek munkásságát a Mandíneren nagy örömmel és boldogsággal olvasgattuk. Tettük egészen addig, amíg múlt héten meg nem kaptuk a magunkét tőle. Burkolt és elegáns formában ugyanis ő is leoltott minket, miszerint mi az olvasóink vélt vagy valós homofóbiájára játszva, a Hetek újság színvonalán fröcsögve alázzuk ezt a remek asszonyt, Szészilt, a Kulturkampf pyrroszi győzelmét aratva, aláfeküdve a fűzfapoétákat hájpoló komenisták szándékainak. Az minimum, hogy öngólt lőttünk szerinte, de valójában végzetes hibát követtünk el, amikor nem láttuk át a Szészil néni mögötti stratégiai jelentőséget.

Nos, igazából el tudjuk dönteni mi is lehetne a különbség Pyrrosz és Paulus között, ezért nem feltétlenül van szükségünk Aristo fárasztó törileckéjére. Valahogy azonban úgy érezzük, hogy a kedves szerző azt hiszi, a mi valóban olyan ostobák is vagyunk, amilyen rondán írunk, ki kell ábrándítsuk. Épp emiatt annál is kevésbé értjük a felvezetést, mert ha a bírált cikk szempontjából nézzük, a hatalmas áldozatok árán aratott győzelemből forduló hadi szerencsét  illetően nem sok különbség mutatkozik az ókori és legújabb kori eseménysor között. Legjobb tudomásunk szerint ugyanis Sztálingrádot a németek 1942 november 18.-ra a Mamajev Kurgan kivételével gyakorlatilag elfoglalták, tehát a csatát, Pyrroszhoz hasonlóan,  ha úgy tetszik megnyerték. A tél lett a vesztük, s ezzel fordult meg a hadiszerencse is. Pyrrosz szavaival élve olyan győzelmet arattak, amibe belevesztek. De nem vagyunk hadtörténészek, csak így na. Hülyék se. A másik ok, ami miatt nem kezdtünk – Aristohoz hasonlóan – hosszú törileckébe az volt, hogy Sztálingrád számunkra a „felesleges esztelen vérontás” metaforája volt. Annak szántuk mindenesetre.  A hadi racionalitás ugyanis nem kívánta volna meg, hogy itt rendezzék meg minden idők legvéresebb csatáját, de a propaganda szempontjából kiemelt fontosságú volt. A komplett Wehrmacht tudta, hogy kb. a rolót lehúzhatják, az oroszok meg azt, hogy beleékelődni Sztálingrádba kb. öngyilkos kamikaze-akció, a valóságtól elszakadt Hitler a Sasfészekben, Sztálin meg Szibériában verte az asztalt, hogy márpedig Sztálingrádot el kell illetve vissza kell foglalni és punktum. Ergo egy idő után emberek mészárolták egymást, miközben hátulról a sajátjaik hajtották őket a biztos halálba úgy, hogy tudták, hogy valójában egy húsdarálóban őrlődnek értelmes ok nélkül.

Ezért amikor Tormay Cécile néni kapcsán előjön a Kulturkampfban betöltött szerepünk, magunkat leginkább egy szétlőtt kapualjban rekedt katonaként látjuk, aki holmi propagandisztikus célokért került két tűz közé. Aristo szerepe kétes számunkra, mert nem fedi fel véleményét (azon túl, hogy ízlés dolgában nem kíván velünk vitatkozni ) Számunkra valahol annak a komisszárnak a képét ölti magunkra, aki ránk, a visszavonuló bakákra maga nyit tüzet, merthogy parancs szerint egy lépést se hátra. Vagy mi. Aristo ugyanis számunkra elég értelmetlen módon védelmezi Tormay Cécile-t úgy, hogy nem tűnik túlságosan elhivatottnak a tekintetben, hogy miért is érdemelne szobrot, utcát, új kiadást a nyanya. Egyszerűen nem értjük. Az egész Tormay-jelenségben ugyanis egy darab olyan Uz Bencét vagy Krisztusfaragó embert se találunk, ami miatt a szerző megérdemelné azt, hogy lemossuk róla a jól megérdemelt náci jelzőt, és újra olvasottá tegyük műveit, ahogy azt mondjuk Nyirő esetében a korábbi cikkben is kinyilvánítottuk. Számunkra csak valami furcsa propagandisztikus elképzelés mentén nyer értelmet Szészil, hisz a „jobboldali olajmezők” – csak hogy tovább lubickoljunk a saját kis allegóriánkban – baromira másfelé vannak. Tormay kapcsán harcolni olyan, mintha Sztálingrádnál telelnénk. Egyszerűen nem éri meg, miközben iszonyú áldozatokkal jár, hisz végső soron a vita ugyanúgy a második VH körüli ideológiai elhajlások jelentőségét firtatja. De Tormay nem egy Ezra Pound, aki amúgy Nyirőnél és Tormaynál is durvábban nácult be. De ott van mögöttes érték, olyan, aminek a hatása, ereje többet ér annál, semhogy máglyára vessük a Canticost. De Tormay nem írt ilyent, és Nyirő sem. Nyirő legalább VALAMIT írt, de Tormay még annyit sem. Innen nézve meg az egész ügy nem éri meg. Ugyanúgy nem éri meg, ahogy Sztálingrád sem érte meg. Tormay Cécile nem képvisel akkora értéket. Kerényi meg egy szobában sikítozik, hogy márpedig egy lépést se hátra. Mi meg ott vagyunk a patchwork tarkaságú szociokulturális közegünkben, és próbáljuk megérteni, hogy mitől lesz jó, ha Tormay Cécile nénit rehabilitálják, és kiről szól a Kulturkampf?

Megkaptuk Aristotól (akinek érvelését elnézve érthető, hogy miért nem –telész a neve vége.) hogy mi úgymond összemossuk a meleg kérdést, a zsidó kérdést, és Horthy Miklós szerepét a Zichy perben. Nos, nem mi tesszük, hanem épp az a kor és eszme, amelyik aztán Sztálingrádba vitt másfél millió embert meghalni, és amelyik felé eléggé barátságos érzelmeket táplált ez a hölgy, aki meg történetesen leszbikus volt. Aminek azon túl nem lenne jelentősége, ha az éppen általa szimpatizált gondolatok következményeként eme elhajlásért rózsaszín háromszög járt a csíkos ruhára, meg koncentrációs tábor és ilyenek. Ő„kivételezettként” nyert bocsánatot, miközben mások meg nem lettek azok. Íróként lett kivételezett, Szerb Antal meg Radnóti meg íróként nem lettek azok. Ennyi. Tormay politikai okokból  nem lett szétcincálva valami olyan „közerkölcs pörrel” amivel a mellesleg szopópályára született József Attila  és még számos nála fényévekkel  jobb író meg lett szívatva. A „tanukat lefizető” grófúr meg kicsit inkább számolta el magát, hisz azt hitte megteheti azt, amit a kiváltságosok. Nem mérte fel, hogy ebben a perben nem ő a kiváltságos, hanem Cécile, tehát simán elmeszelték őt is. Ennyit a „független igazságszolgáltatásról” a harmincas években.

Meg a vétlen kormányzóról, akinek a rendszerét hadd ne sírjuk vissza már, ha lehet kérni. Mert szeretjük ugyan a revizionista nótákat, főleg csaprészegen kocsmában üvölteni poénból, de nem álmodunk kócsagtollas csendőröket, nem vágyunk nagyságos meg méltóságos, meg mindenféle urakra. Népi gondolat… Ismerős? Valami Balatonszárszó, meg népi írók, meg ilyen dolgok. Akiket aztán jól szétcincáltak a kommunisták, amely gondolatnak úgy tűnik nem nagyon marad hely manapság, mert mindenki épp másik irányú politikai korrumpálódásuk miatt ódzkodik olvasásuktól. Pedig Darvas József és Szabó Pál is írtak igazi gyöngyszemeket, pedig belőlük igazi komcsi lett végül. A Fidesz ezzel az ággal nem törődik, de a baloldal számára is igazából unalmasak és felejtősek ezek a szociográfiák. Fideszes elképzelések szerint Móricz Zsiga jó lesz körtérnek, helyette hype-olják Tormay Cécile-t, míg a Jobbik leginkább a konkrétan vállalhatatlan náci vonalon sündörög, a baloldal meg tolja a saját kis kánonját 60 éve. Ha csak azt tenné, még nem is lenne baj, csak épp a régebben még azért egészen combos „baloldali irodalmi kánon” is leszűkült a propaganda célokból hasznos és haszontalan irodalom, művészet témáira.

Tehát lenne itt a jobboldalon honnan meríteni igazi jófajta irodalmat, s építeni egy egészen széles és izgalmas művészeti világot a lesilányult baloldalival szemben. Lennének felfedezhető íróink egész sokan, ráadásul ha az olyan többszörösen felfedezetteket sem olvassák, mint Kodolányi vagy Kós Károly, akkor miért kell ide Tormay Cécile? Ki lehetne szabadítani Nagy Lászlót és a Fényes Szelek hozzá hasonló művésznemzedékét. Ott lehetne a népi írók mozgalmából Féja Géza, Sinka István, Kovács Imre, akiket simán újra felfedezhetnénk. De nem: Tormay Cécile kell a Nemzeti Könyvtárba. Érdekelne miért. Valószínűleg ez valami okos hadmozdulat, hogy minél szélesebbre tolják ki az irodalmi spektrumot, hogy ezáltal Tormaytól József Attiláig lehessen beszélni magyar irodalomról. Egyesek szerint ez jó dolog, mert akkor nem lehet már senkit megbélyegezni azzal, hogy antiszemita, meg szélsőséges, és kitörölgetni valamifajta merev akadémizmus nevében az „oda nem illő” könyveket a kollektív emlékezetből. Ezen az alapon szavalják újra Váczi Mihályt? Ez lehet a háttérben akkor, amikor Tormay Cécile kapcsán ilyen harcok törnek ki, hogy még az olyan daliás kulturtisztek, mint Aristo is megkardlapozzák a berzenkedő bakákat, akik nem értik a harc célját, irányát, okait.

Mivel cikkéből igazán nem tudtuk meg Aristotól, hogy az általa vázolt történetben ki is Pyrrosz, és kik a rómaiak, zárásként maradnánk a kifogásolt Sztálingrád párhuzamnál. Ugyanis a kulturharcban is tök mindegy, hogy melyik oldalon áll az ember: náci, vagy kommunista. Ott a „magasban” írók vannak, tehetségesek és tehetségtelenek, Nyírők, Tormayk, Szabók, Darvasok. Idelent meg csak emberek vannak, akik lőnek egymásra, és ha megfordulnak, a sajátjaik lövik le őket. Az egész Kulturkampf ilyen már egy ideje. Tormay Cécile vagy Váczi Mihály? Őszintén: ki nem szarja le? És ki nem szarja le Kerényit vagy Konrád Györgyöt? Miért pozicionáljuk magunkat az ő elképzeléseik, agyrémeik, és baromságaik mentén? Miért nem olvasunk inkább több könyvet?

Tovább..

Táváris Tavares

Amikor egy országról jelentéseket írogatnak, a legködösebb „demokrácia, jogállam, törvényesség” nevében akarnának egy szabadon választott kormány fölött kontrollt gyakorolni, akkor nem csoda, ha beindulnak a történelmi reflexeink és mindenféle „méltánytalan” párhuzamokat vonunk.

Az utóbbi napok a legjámborabb magyar értelmiségiben is aktivizáltak bizonyos elfekvőben lévő gondolatokat. Szájer József és Orbán Viktor is éles hangon nyilatkozott a komédiaszerű „tárgyaláson” ami újfent igazolta Marx előszeretettel alkalmazott tézisét: a történelem ismétli önmagát, de ami elsőre dráma, másodjára komédia.

Amikor legutóbb a magyar népakaraton felülemelkedett a politika, akkor 1956-ot írtunk, és a párhuzamként használt aktuális Unió nem jegyzetfüzetes eurokratákat küldött a nyakunkba, hanem üzbég bakákat, akik a szuezi csatornát keresték a Lánchídnál. Az urbánus legenda szerint, legalábbis. Ők is megmentették a demokráciát a fasiszta visszarendeződéstől azzal, hogy kivégezték a szabadon választott kormány fejét. Mivel ez egy humorosnak szánt blog kényszeresen, erőltetetten próbálunk humorizálni, rögtön vizualizáltuk, ahogyan egy öltönyös, jegyzetfüzetes ajrópunós ürge rejtőzködő ellenforradalmi fasisztákért kutat a Fogas Ház pincéjében, miközben a személyzet remegve sorakozik fel a mellékhelyiség előtt. Vagy valami hasonló, bár az ilyen képekben Piréz jobb, mint én (át is írta – a szerk.). A történelmi párhuzam alapja az, hogy úgy tűnik ezeknek a magyaroknak sosem jó az aktuális világmegváltás, sosem felel meg semmi, amit faszán kitaláltak párszáz kilométerrel odébb, csak izgágáskodnak holmi nemzeti függetlenségre hivatkozva, és mindig újra és újra el kell nekik magyarázni, hogy mit is jelent az, hogy demokrácia, és mitől fasiszták, ellenforradalmárok, antiszemiták, meg hasonló divatos monszterek ők. Az, hogy demokráciát akarnak népi demokrácia helyett, meg nem hajlandóak automatikusan implementálni minden faszságot, ami random kipattan egy féleszű európai bürokrata unatkozó fejecskéjéből.

A kétnapos Pampogás és Jajjveszék témájú plenáris izgulás végén mindenki megkapta, amire várt. A „jobboldali bizonytalan” erősen Viktor pártjára áll ebben a kérdésben, mert bebizonyosodott, hogy a legrosszabb Viktor is messze intelligensebb, mint a legjobb ajrópai birodalmi bégető. Azok pedig, akik arra vártak, hogy az Európai Unió egy picit csesztesse, megleckéztesse, letérdeltesse és beleszuszakolja a brét a  kormány szájába, nos ők is megkapták amit akartak. Kivételesen mindenki boldog. A magyar baloldali politikusok is kiérdemelték a már régóta rájuk aggatott „áruló” minősítést, mert ilyen szinten nyalni egy véletlenszerűen elé rakott segget azért elég durva. Mert nem kell semmilyen oldalinak lenni ahhoz, hogy az ember rühellje, az agyát felcsessze, amikor holmi pöcsfej fotelforradalmár kis gyíkok elkezdik kioktatni, hogy ő mitől hülye. Akkor pláne, ha mindezt olyan valóságtól elszakadt idióta módon teszi, hogy az ember hátán a szőr feláll. Amikor erre a kedves „honfitársak” még rá is kontráznak, mert ez az ukász felülről, meg végre most kiélhetik a frusztrációikat, akkor tényleg csattan a papucs a tévéképernyőn. Az EU-ban – remélhetőleg átmenetileg – megtörtént egyfajta mini bolsevik puccs. Amíg a Néppárt volt az Európa Parlament többségi pártja, peace volt. Amióta azonban a lenini sejtek infiltrálódtak az EU intézményeinek apró réseibe, olyan kis euro-marosángyörgyökkel, mint Barroso, meg euro-dobiistvánokkal, mint Reding, a hezitáló jobbközép számára alapjáraton felmerül, hogy vajon amikor Európa alapító atyái kigondolták ezt az Unió dolgot, egész biztos ezt volt-e a céljuk. Mondjuk mit szólna egy Adenauer így ahhoz, ami most folyik. Biztos kiszisszenne valami kicsillagozni való gondolat a szájának szegletéből.

Elgondolkodtató, hogy miként gondolja egy Cohn Bendit, vagy ez a Továris Tavares, hogy majd jól mellé állunk abban, hogy megvalósítsuk az ő kis baloldali baromságait, miközben gyakorlatilag kollektíve hülyének néz engem, téged, minket. Leszarja a demokratikus döntést, ha nem az ő szája íze szerint való, megvonná a szuverenitásom, és leszar , ha saját pozíciói, ideológiája úgy kívánja. Mert párszor már mi is megírtuk, de valójában közhely: 2010-ben a Fidesz NEM árult zsákbamacskát. Mindenki tudta, hogy 2/3 lesz, úthenger, fejeknek hullása és szemeknek sírása, valamint emlékszünk arra, hogy a Magyar Narancstól az MSZP kampányfilmekig minden arról szólt, hogy jön a fasiszta veszély. Tudtuk, amikor szavaztunk, hogy ez baromság, és ebbéli meggyőződésünk nem változott. Elég ránézni a választási térképre, hogy kb. sejthető legyen, hogy nem lesz megint 2/3, tehát olyan nagyon parázni sincs mitől. Tehát egyszerűen a hiba az „európai baloldalban” van. Hasonló a kakikrémes tortához. Bebizonyosodott a régi tétel, ha a piskótát szarból gyúrtuk, már nem menti meg a hab. Márpedig az „európai baloldal” 20 éve jól belekeverte saját kis piskótájába a posztkommunista szart, és törvényszerűen ahelyett, hogy szépen kitisztult volna a keleti blokk baloldala, jól beszovjetizálódott az egész nyugati banda. Ráharaptak a brezsnyevizmus édes ízére: a szisztematizáció, a tervgazdálkodás, meg a bürokrácia + demokratikus szocializmus kombó államapparátuson keresztül történő leosztására.

A progresszív ’68-as haladás mára hab lett a szarostortán. Belül ott van a marxista ideológia jó kis államapparátust mozgató elképzelése. Mert mi a Tavares jelentés igazi célja? Az, hogy kijelölje a „fejlődés irányát”. Tavares szeretne még több országot monitorozni, és az Európa Parlament apparátusát Demokratikus Gondolatrendőrségként alkalmazni, hogy majd jól lecsaphasson a berzenkedő forradalmi fészkekre. Amikor pár év múlva létrejön az áhított Európai Egyesült Államok, magyarul a Birodalom, valószínű, hogy az egyes tagállamok szuverenitásuk sértéseként élik majd meg, mikor sarcolják őket a központból, vagy bevezetik az Európai Tervhivatalt. Vagy kinevezik Palpatine-t Barroso helyett. Tehát most tulajdonképpen a próbaüzemet futtatják, aminek a célja nem valami pozitív, jó dolog, hanem hogy megnézzék, mit lehet kezdeni a Központból az elégedetlenkedő Tartományokkal, hogyan lehet megfelelő irányba terelgetni a szuverenitást hangoztató Perifériát. 

És megint nálunk. Szovjet és Európai Uniók ugyanis abban megegyeznek, hogy egészen sajátosan értelmezik a szuverenitás kérdéseit, és a háttérben mindig ott lebeg egy egységes Birodalom eszménye, persze nem kimondva, hanem nyakon öntve a „demokratikus sziruppal”. Mert félreértés ne essék: Kádár itt 1957-től népi demokráciát épített. Igazi alulról jövő tökéletes baloldali álmot. Demokratikus szocializmus volt itt, ezen alapul az egész baloldali koncept, és nálunk még azok se nagyon változtak, akik nem 20, hanem lassan 60 éve tolják: a múltat végképp eltörölni, és létrehozni azt a Központot, ami majd jól megoldja mindenkinek a gondját-baját és elhozza a földi Kánaánt. Az, hogy ez a központ hol van, valójában lényegtelen. A ma haladó ballerjei azt szeretnék, ha ez Brüsszel lenne. És ezért dolgoznak keményen-szépen, alig újragombolva a munkáskabátot, a régi elképzelést.

Tovább..

Homofóbok vs. heterofóbok

Ismét helyzet van, meleg front vonul át kies hazánkon. Pár napig lehet témázni, tematikázni, napirendezni. Például Orbán és Tarlós legnagyobb bűne jelenleg, hogy nem mentekel a megnyitóra és nem vonulnak fel. Legnagyobb, mivel még mindig nem sikerült rájuk bizonyítani, hogy tiszta tekintetű egyetemisták fejével lovasfociznak Felcsúton és személyesen kobozzák el szegény nyugdíjasok csirkefarhát-tartalékait. Így egyelőre ez is megteszi.

A 444-nek sikerült is összehozni a témában egy kesze-kuszát, bizonyítandó a rezsim homofóbiáját, méghozzá a jó öreg Bezzegeurópával. A felsorolás több helyen sántít és felvet pár kérdést. Mielőtt azonban tételesen végigvennénk ezeket, egy gyors szerkesztőségi állásfoglalással tartozunk olvasóinknak. Fogalomügyileg. Homoszexualitás az, amikor valaki saját neméhez vonzódik szexuálisan, buzerancia pedig ha valaki ezen orientációját bármilyen formában agresszíven a többségi társadalom orra alá dörgöli, például az Andrássyn rózsaszín reverendában nyalogat egy Bibliát pár neonzöld tangás fickó társaságában. Míg előbbi hidegen hagy bennünket, utóbbira csak mély megvetéssel tudunk tekinteni, habár azt is leszarjuk. Persze a kettő között a szürke legalább 50 a szivárvány rengeteg árnyalata megtalálható, de tényleg annyira hidegen hagy bennünket, hogy bármiféle komolyabb klasszifikációt lehetetlen kicsikarni belőlünk. Ennyit előjáróban.

De nézzük a példákat. Homofób a rezsim, mert a megkérdezettek közül kettőt nem érdekli a téma (Kocsis és Orbán), Tarlós meg trollkodik egy gyönyörűt, ahogy az tőle elvárható és amiért lassan beleszerelmesedünk (khmmm). Ahogy fater mondta mindig: hülye kérdésre hülye választ, fijjam! Szóval nálunk ebben a kérdésben is sikerült eljutnunk a jól bevált Rákosi-féle bolsevista tempóhoz, úgymint aki nincs velünk, az ellenünk, és próbáljon meg bárki 10 millió homofóbbal buzibárt építeni, másrészt Tarlós másik oldalon állásánál nem sikerül kideríteni, hogy ugyan mit ért ezalatt. Csak annyit, hogy heteró, és lehet nem szereti a homokosokat, de az is lehet, hogy nem szereti a buzeránsokat. És itt persze vissza is csatolhatunk a fenti bolsi logikához, azaz mindhárom esetben homofób. De az is lehet, hogy hülye kérdésre hülye választ adott, és akkor pláne homofób. Szerintük.

Ennyit a hazai helyzetről, de akkor nézzük a Zeurópai példákat:

Az hogy Angliában odaálltak az esemény mellé, érthető. Épp most fogadták el a melegházasságot. Elég hülyén nézne ki, ha szembe köpnék az egy hónappal ezelőtti önmagukat. Berlinben sikerült kitiltani Merkeléket, mert ugye nem eléggé támogatják a melegek szabadságharcát. Nem eléggé. Amellett, hogy megint a tolerancia bajnokainak sikerült intoleránsnak lenni (t.i.: Csak a mi véleményünk a jó vélemény.), azt a tárgyalástechnikai malőrt is sikerült elkövetni, hogy mindent egyből akarnak, és ha nem elég gyors a progresszió, azonnal rátámadnak a másik félre. Mint a hülye gyerek a fagyisnál. Három gombócot akar, de a mama csak kettőt vesz, erre elkezdi földhöz vagdosni magát, meg hisztizni, aztán befeszül, hogy elrángatni se lehessen. Az nem tűnik föl, hogy elveszíti a lehetőségét, hogy rövid időn belül megint újabb fagyihoz jusson, mert ahhoz hülye. Marad megint a dobálózás a játékokkal a homokozóban.

A franciáknál is de jó minden, csak ebben a kedves, toleráns társadalomban kb. egy hónapja százezrek vonultak tüntetni a melegházasság ellen. Az ilyenekről előszeretettel hallgat a magyar média jelentős része (akárcsak az USA-ban akár milliós létszámban zajló pro-life megmozdulásokról). Mert így nem lehet bezzegezni.

Szóba kerül még Spanyolország, Olaszország és persze Bécs (ahol hamarosan törvényt hoznak róla, hogy a perverzek által évekre pincébe zárt és abúzált gyermekeket minden páros évben pórázon kötelező kivinni a Pride-ra), de ezekről a népekről elég határozott vélemény alakult ki a témával összefüggésben szerkesztőségünkben, tehát szót sem pazarlunk rájuk.

Amit viszont hiányolunk a felsorolásból, hogy hány európai városban verik a buzikat, és hány helyen rendőri asszisztenciával. Mert hogy ilyen is van. Én sehol nem szeretnék homár lenni, de a Baltikumban például főleg nem. Vagy az NDK-ban. Esetleg Szlovákiában. Lengyelországban. Dél-Olaszországban. Baszkföldön. Nagy-Britanniában (leszámítva Londont, Bristolt és Manchestert). Az USÁ-ban (leszámítva a két partvidéket).

Ennyit a súlyosan homofób magyar társadalomról és rezsimről, akiknek mindössze annyi a bűne, hogy egyszerűen nem érdekli a téma. Annyira pláne nem, hogy az arcába lógassák a zacsit. És minket sem. És nem azért, mert történetesen heteronak születtünk, hanem mert normális, felnőtt, kiegyensúlyozott szexuális életű férfiként pont annyira érdekel a homoszexualitás, mint a virágkötés. Semennyire.

Az viszont érdekel (és emiatt született e poszt is), hogy mi a fasz ez az állandósult kötözködés a közszereplőkkel, hogy elmegy-e a pride-ra vagy sem. Kinek mi köze hozzá? Vagy kötelező? Ha valaki nem pride-ol, akkor rossz és két lába van? Ennyire sarkosan gondolkozni eddig csak nagyra becsült kollégánkat, Pirézt láttuk. Szerinte aki nem szereti a metált, az nem jó ember. De Piréz hülye.

Ez az egész felvonulásos, büszkeségnapi móka onnan indult, hogy 1969-ben be kellett verni néhány teljesen hülye rendőr orrát New Yorkban, mert nem a dolgukat végezték, hanem mások kukiját és nuniját felügyelték, nehogy rossz helyre tegyék. Itt még messze támogatható volt a történet, mert az államnak tényleg nem feladata mások szexuális orientációjával foglalkozni, legyen az bármilyen. A rendőr meg csináljon valamit a kurva nagy hasával és betörők után futkározzon inkább. Ebből a jogkiterjesztős, szabadidős, rekreációs tevékenységből sikerült félszáz év elteltével véleménydiktatúrát csinálni. Már nem jogokért küzdenek, hanem mások jogai ellen. És most nem az Andrássy út használatának jogára gondolok, mert meglehetősen primitív dolog azért az egy napért hőbörögni, hanem a szabad gondolkodás jogára. Ha valaki nem szereti a buzeránsokat, akkor nem szereti. Ennyi. Ahogy a homokosok kikérik maguknak az ő orientációjukat megváltoztatni akaró amerikai parapszichológusok és keresztény fundamentalisták átnevelési kísérleteit, úgy mi is kikérjük magunknak, hogy a jó emberek csak akkor lehetünk, ha pride-olunk. Anyátokat!

Tovább..

Jól alszik Gordon?

Együtt? Kivel? Mert nagyon úgy tűnik, hogy Bajnai nem igazán akar Mesterházyékkal alkudozni. Legalábbis az elmúlt napok programjaiból ez világosan látszik. Ugyanis alig kezdődtek el úgy jó egy héttel ezelőtt a tárgyalások, ma már mindenki ismét a saját útját járja. Bár tiszta szívből, őszintén megértjük Gordont, hogy inkább haknizik két napot Erdélyben, mint hogy egy pesti, levegőtlen irodában tárgyaljon Attilával és néhány rossz arcú, büdös lábú komcsival. És abban is számíthat együttérzésünkre, hogy inkább ebédel Kolozsvárott Kelemen Hunorral, mint valamelyik budai kisvendéglőben, a még mindig csinos Lendvai Ildikóval. Így valószínűleg jobban alszik... És talán csurran-cseppen néhány szavazat is majd Erdélyországból.

Gordon boldog és mély alvásával kapcsolatban – a vasárnap estéjét elnézve – azonban némi kétségünk támad. Ugyanis a pihenőnapot nem a feleségével romantikázva töltötte, hanem helyette Juhász Péterrel, a Milla vezetőjével, a drogok legalizálásnak honi élharcosával szórakozott a Toldi moziban. Ahol a homoszexuális fesztivál, a Budapest Pride megnyitójának showműsorát tekintették meg. És egy félmeztelenül táncoló fiúnak tapsolhattak. Nem mondom! Mi mindent kell elviselnie Gordonnak néhány ezer szavazatért!

Hétfő este azonban újra boldogan telt. Az Együtt-PM Szövetség ugyanis "tüntetést" szervezett a Fidesz székháza elé. Habár csak pár százan jöttek el, de azért nagy nap volt ez Gordon életében. Szónoki versenyre kelhetett Gyurcsánnyal. Mert olyanokat mondott például, hogy „Vigyázó szemetek Prágára vessétek!” Amivel a Csehországban megbukott kormányra célzott Habár ezzel az erővel bármelyik kormányváltást felhozhatta volna, mégis: Batsányi János soraival ütni egyet Orbánon – nem megszokott az inkább halk-szavú Bajnaitól. Majd jött a „nekünk nem kell a Fidesz székház! Mi a parlamentet akarjuk elfoglalni jogállami eszközökkel”. Minő Gyurcsányi magaslatok! Aztán Gordon tovább brillírozott. „Ön, miniszterelnök úr, trafiklopást és földrablást csinál, ezek árulják el önt, ezek az ön beismerő vallomásai” – szólította meg Orbán Viktort, követve a néhány héttel ezelőtti Gyurcsányi fordulatot. Azért a csattanó a végére maradt: „Hazánk ipari méretű lenyúlása Orbán szándéka szerint történik”. És nem szakadt le a plafon...

Bajnai hétfő este jól aludhatott. Miután a Gyurcsány által kitolt ellenzéki ingerküszöböt feszegette, boldogan térhetett haza és fekhetett ágyába. Édes álom jött szemére.

Bár egyes pletykák szerint Gordon nem mindig tud gyorsan elaludni. Ilyenkor régi jól bevált módszert használ: számol. Na nem bárányokat, hanem ludakat. 

Tovább..